A Magyar Időknek Pokorni Zoltán azt mondja, elfogadja, hogy a Szent János Kórház szerepét a Kútvölgyi vegye át, már le is zárult a tárgyalásuk arról, hogy fokozatosan annak rendelőintézeti tömbjébe települjön át valamennyi járóbeteg-ellátási szakterület.
A célunk egy elkülönült, de nem pavilonokban szétszórt, minőségi járóbeteg-szakellátó létrehozása, mert ahogy ezt egyszer egy orvos ismerősöm találóan megfogalmazta: nem jó, ha összekeveredik a kabát és a pizsama.
Azt a polgármester is elismeri, hogy a Hegyvidéken élők jelentős része nem örül az Etele téren épülő „szuperkórháznak”, de ebben is megértő, mondván,
A Déli pályaudvarról azt mondja, eljárt az idő a rendező pályaudvari funkciókkal is rendelkező állomások felett. A teherszállítási, üzemi funkciók mára nagyrészt feleslegessé váltak, de a személyszállítási nem. Komoly érték, hogy az itt dolgozó, távolabb lakó emberek vonattal jönnek ide, nem autóval.
Egy ilyen kötött pályás rendszert jelenleg már nem lehetne kiépíteni. Ezért is kell nagyon vigyázni erre a közlekedési kapcsolatra. (…) Örülünk, hogy a kormányzat gáláns elképzelése értelmében parkot kellene ide építeni.
Pokorni az interjúban bizakodóan beszél a fogaskerekű megújulásáról és elfogadja, hogy a kerület terveivel ellentétben, nem a csillebérci tábor helyén lesz a Testnevelési Egyetem campusa.
A volt oktatási miniszter az interjúban nem árulja el, egyetért-e az oktatás további központosításával. Ugyanakkor árulkodó, hogy azt mondja, jól ismeri a felső- és közoktatás jelenlegi irányítóit, inkább személyesen fejti ki nekik véleményét,
de amikor a Budapesti Önkormányzatok Szövetsége más javaslatot tett a közoktatás jövője kapcsán, mint a kormány, azzal én is egyetértettem. A szövetség nem támogatott olyan átszervezést, amely nem számít az önkormányzatok együttműködésére az iskolák fenntartásában és működtetésében.
A harmincperces tanórákról bevezetéséről az alsóbb osztályokban ugyanakkor megvan a véleménye. Nem ettől lesz jobb a rendszer. Áttörést az jelentene, ha nem tanítás-, hanem tanulásközpontú lenne a megközelítés.
A gyermekek tanulási szükségletei felől kellene újragondolni a rendszert, és nem a felnőttek tanítási metódusai felől. Fontos szempontváltás lenne ez, ugyanis egy frontális, információ-túlsúlyos, egyoldalú tudásátadást szolgáló órából a harminc perc is sok.
