Miközben látjuk Mészáros Lőrincnél és Simicskánál is a problémát, nem látjuk saját magunkban

Ön számára Simicska jó ember, amiért szembefordult a hatalommal, vagy épp maga is a korrupciós előnyszerzők megvetendői közé tartozik?

Tud-e erre a kérdésre válaszolni?

Vagy: Mit gondol arról, hogy a hazai burzsoázia bármilyen is, mégiscsak jobb, mint a külföldi? És mi a helyes, a menekülteken segíteni, vagy tudomást nem venni róluk és kerítésen kívül tartani?

Mindenről határozott véleményünk van, de már nem azért, mert a pápa mondja, vagy mert a számunkra elfogadható politikai párt. A gondolkodásunkat és értékítéleteinket „egyszemélyes csoportként” magunk alakítjuk ki. Nincsenek olyan tekintélyek előttünk, akik kihordják egy konfliktus megoldását, és akikre hallgatunk. (Se a liberális demokrácia liberális elitje nem érdekel minket, sem az, hogy az őseink mit ajánlanának, sem pedig, hogy az egyházi vezetők.) Hogy ez jó-e vagy sem, azt nem tudom, de hogy gyökeresen más, mint akár pár évvel korábban, s pláne a korábbi századokhoz képest, az biztos. Belülről vezéreltekké váltunk, noha messze nem vagyunk elég okosak és tájékozottak ahhoz, hogy mindenről jó értékítéleteink lehessenek. Valamelyest segítene ezen az egyszemélyes ítélkezésen, ha legalább a másik individuum érveire oda tudnánk figyelni. S ezekben mind jobb nálunk a Nyugat. Ott van véleményformáló elit, van tekintély és van vitakultúra, és a tekintélyek nem érdemtelenül válnak tekintéllyé.

A magyarok szélsőséges individualitását régóta ismeri a hazai értékszociológia, s azért vagyok bajban, mert nehéz megmagyarázni, hogyan illeszthető össze az előbbi azzal a passzivitással és behódolási hajlandósággal, mely másfelől rendre a szemünkbe ötlik. Van, akinél meghasonlás ez, mert teljesít mindent, amit mondanak neki, de másfelől megvan a véleménye. Más esetben vidék-város probléma, azaz a vidék inkább behódoló, a város inkább kritikus. Megint máskor olyan szociológiai kérdés, hogy ki hol nevelkedett, mi a szülei státusza. Megint máskor viszont érthetetlen, megfejthetetlen ellentmondás.

Már az problémás gondolkodásra vall, hogy a tőlünk távol lévő dolgokat minősítjük. A legkevesebb empátiával persze könnyű véleményt mondani. Menekülteket fizikailag kevesen ismerünk, pláne olyanokat, akiknek az élete is kibontakozna előttünk. De személyesen nem ismerősünk Mészáros Lőrinc sem. Vagyis

olyasmiről mondunk véleményt, ami távol van tőlünk,

ami nem is volna baj, de hogy mi, ennek a világnak mennyiben vagyunk aktív részesei, azon igen ritkán tűnődünk el.

Márpedig lehet, nem volna menekültügy, ha nem volna akkora egyenlőtlenség az országok közt, és ki tudja, mennyi ebben a mi felelősségünk. Vagy nem volnának Mészáros Lőrinc-féle meggazdagodók, ha mi nem egy olyan országot építenénk, amelyet aztán nem tudunk szeretni. Van, akinek túlságosan provinciális ez az ország, miközben maga is csak a helyi politikára koncentrál és nem foglalkozik már az országossal sem, nem hogy nemzetközi összefüggésekkel. Másnak túlságosan közönyös, miközben maga sem tartozik semmilyen jótékonysági szervezethez, de még csak életében sem küldött senkinek sem egy fillért sem. Megint másnak pedig túlságosan feudális, hajbókoló, igazodó, miközben maga sem hisz az államban, az igazságszolgáltatásban, és inkább a dolgokat kijárni tudó, ügyes emberekre támaszkodik. (Azt már nem is merem feltételezni, hogy mi magunk tartozunk a megalázkodók és a gyávák táborába.) Nem hiszünk az érdemekben, de igen a kapcsolatokban. Rosszindulatúak vagyunk, amikor más sikereit látjuk (hiszen biztos a kapcsolatok miatt…). Végezetül szörnyen potyautasok vagyunk. Ritkán tesszük oda magunkat, mert azt reméljük, más elviszi a balhét, miközben kikaparja nekünk a gesztenyét. (Ott küzd egyedül a fekete ruhás nővér az egészségügyért az egészségügyiek nélkül.)

Vagyis, amit mondani szeretnék, hogy bár a rendszer részesei vagyunk, melyhez alkalmazkodni kell, de a rendszer táplálói is.

Visszahúzódásunkkal, közönyünkkel, tehetetlenségünkkel, önigazolásainkkal.

A kiskirályokhoz történő igazodást a rendszerváltás nem söpörte el, sőt, a központi hatalom meggyöngülése miatt ezek a töredezett struktúrák kitermelték magukból a legrosszabb vezetőket. A Fidesz ellenzékben sokáig ez ellen a szétesett és meggyöngült állam ellen forradalmárként lépett fel, mert úgy látta, hogy anarchikus fosztogatás zajlik. Mivel győzni akart és ütőképessé is akart válni, ezért szervezetté vált. Sok szerveződésnek az ütőképességét és alapját a lojalitás adja. Hatalomra kerülve ez a lojalitás-érték került a középpontba, és mint irányítási elv olajozta a gépezetet. A központosítás igyekezett a helyi kiskirályok helyére nyomulni, több-kevesebb sikerrel.

Magának, a magyar társadalom alapjaiban lévő problémáját jobb és baloldalt egyaránt látták. Gyurcsány őszödi beszéde egy kifakadás a partikuláris érdekeiket követőkkel szemben. Immár viszont az a kérdés, hogy a központosítás jó válasz-e a partikuláris kiskirályokkal szemben? Egy király jobb-e, mint sok kicsi, s ha egyik se tetszik nekünk, akkor mit kellene tenni rendszer szinten? Van ugye ez a lehetetlen nép, amelyiket magyarnak hívnak. Vagy van ez a tehetséges magyar nép, amelyik, ha nem is olyan egyszerű módon, mint a rendszerváltás után gondoltuk, – mely szerint csak intézményeket kell nekik létrehozni, aztán belakják -, de 20 év alatt polgárokká tehető. Azaz mostantól számítva, ha jól csinálnánk 2036-ra.

Engedtessék meg nekem egy személyes példa arról, hogy miközben látjuk Mészáros Lőrincnél meg talán Simicskánál is a problémát, nem látjuk a közvetlen környezetünkben, és pláne nem saját magunkban.

Az én szakmámban például kutatni szoktuk a dolgokat, de azt nem nézzük, hogy annak mennyi haszna is van akár praktikus, akár tudományos értelemben. Jó, a pályázatokba ezeket be kell írni, de ez sokszor csak blöff. A siker mércéje nem az, hogy milyen eredményt tudunk felmutatni, hanem, hogy

megszereztük a pénzt, aztán majd valamit összehozunk.

Néhány évtizede még az is járta, hogy az volt a lúzer, aki egy pályázatból nem tudott magának kellő összeget félrerakni személyes fogyasztására. A pályázatokban eleve többet kértek, az elbírálók eleve tudták, hogy nem annyit írnak a papírra, tehát eleve harmadát ítélték. A rabló-pandúr játszmákban szó sem volt tisztességről. S a legjobb az volt, amikor a rabló meg a pandúr helyet cserélt egymással, mert hogy kis ország volnánk. Mészáros Lőrincek nem lettek volna, ha a Fidesz nem egy olyan társadalomban lesz abszolút győztes, ahol a számla nélküli meg a minimálbéren történő munkáltatás ne lett volna elfogadott. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenkinek legyen bűntudata, és fogja be a száját, hanem, hogy most is ugyanúgy mint mindig, el lehet kezdeni alulról, illetve lehet olyan pályázatokat kiírni, politikai célokat kitűzni és oktatási reformokat végigvinni, amelyek új alapokat teremtenek.

Részt vettem ilyen alsó szintet – bocsánat a kifejezésért, ez nem leértékelés akar lenni – megdolgozó projektben. Kormányablakosokat képeztem, mert több mint 6000 fő beiskolázásra került. Ha tehát elmegy ön valahová állampolgári ügyeit intézni, könnyen lehet, olyan fog foglalkozni magával, aki átment ezen a képzésen. Még csak – nagyon helyesen – nem is a lakóhelyemhez közel lévő hivatalnokokhoz lettem beosztva, hanem utaztam sokfelé, míg kollégáim közül az jött ide, aki nem itt lakott. Egy ízben aztán mégis, mikor már ezeken a tréningeken túl volt a közigazgatás, saját területi hivatalomba mentem valamiért. Ott egy tisztviselő tanár úrnak szólított, és előre vett a sorban. Én meg örültem, hogy nem kell fél napot várnom, de lehet, hogy csak néhány órát, és a személyes ismeretségnek köszönhetően azonnal intézik az ügyemet. Az ismertség nem volt kölcsönös, én nem ismertem fel az ügyintézőt.

Az embernek jól esik, ha megkülönböztetett figyelem irányul rá. Ez történik rokonok közt, de ez történik ismert emberekkel is. Lehet valaki pusztán egy tanár, orvos vagy ügyvéd, és a megkülönböztetett figyelem szólhat a foglalkozásának is. A megkülönböztetett figyelem különösképp jól jön, ha az ember az egészségügyben találja magát valamilyen nyavalyával. Mindegyik téma ugyanarra a rugóra jár. Kiszolgáltatottság versus bizalom. És persze, hogy jobban bízunk abban, aki tanár úrnak szólít minket és kiemel a sorból.

Senki nem lesz olyan hülye, hogy ezt visszautasítsa.

Ugyanakkor látnunk kell, hogy a feudális társadalom és a modern polgári társadalom alapvető különbsége épp az, hogy nincs szükség bizalmi olajozásra, mert a gépezet jól működik anélkül is. Sőt, csak anélkül működik jól.

Zsolt Péter
Méltányosság Politikaelemző Központ kutatási igazgató