Alagút a fényben
Hovatovább Gyurcsány Ferenc programtermelõ kapacitásával vetekszik Orbán Viktor, aki 15 hónap leforgása alatt a negyedik kormányprogram-értékû szöveget tette közzé.
A sor magával a kormányprogrammal kezdõdött 2010 májusában, amely a Fidesz választási programjának megismétlése volt. Ez az ígéretek széles, ám nem részletezett körét fogta át, kimondatlanul is arra számítva, hogy az államháztartás hiányának átmeneti növelésével elindíthatók lesznek a kívánatos változások. Miután az Európai Bizottság nyilvánvalóvá tette, hogy erre nincs mód, jött az elsõ gazdasági akcióterv, a deficit tartásával, az egykulcsos adó és az adókedvezmény bejelentésével, valamint az adójóváírás megszüntetésével és a bankadóval. Újabb állomás a Széll Kálmán Terv meghirdetése 2011 elején, amelyben a kabinet jelentõsen visszavett fantáziadús gazdasági növekedési várakozásaiból. Most, 2011 õszén még a Széll Kálmán Terv pesszimistább (vagyis realistább) prognózisához képest is hátrébb kell lépni: nemhogy 3 százalékig nem fut el a gazdasági növekedés, de talán 2-ig sem, s ennek megfelelõen el is maradnak a büdzsé bevételei a tervezettõl.
Orbán Viktor 2010. szeptember 7-én arról beszélt a Professzorok Batthyány Körének rendezvényén, hogy a világmegváltást hirdetõ ideológiák utópiája fennakadt a realitások zátonyán, ám a jelenlegi kormány a realitásnál többet képvisel: egyenesen új valóságot kíván létrehozni. Ha kissé szemtelenkedni szeretnénk, akkor úgy is magyarázhatnánk ezt az allegóriát, hogy a Matolcsy György-féle utópia találkozott a világgazdaság meg a magyar gazdaság realitásával, ennél fogva az Orbán Viktor által elképzelt valóság merész elgondolásait át kell értékelni.
A kormányfõ parlamenti beszéde tipikus példája volt annak, hogyan lehet a tényeket egy szónoklat erejéig a szónok tetszése és érdeke szerint csoportosítani, a kellemetlen részleteket pedig elhallgatni. Orbán kitûnõen beszélt arról, hogy a válság az országon kívül van, a veszély Európából érkezik. Mi azonban sikeresen védekezünk az államadósság csökkentése révén, s most újabb Maginot-vonalat emelünk – csak aztán meg ne kerüljék -, melynek neve: Országvédelmi Terv.
A sikereket sorolva Orbán Viktor, ki tudja miért, arról nem szólt, hogy az államadósságot velünk lépést tartva mérséklõ Svédország gazdasága több mint 5 százalékkal növekszik. Költségvetése pedig egyensúlyban van (jövõre többletet terveznek). A mi államadósság-csökkentésünk módszere – lásd például Oszkó Péter hétfõi írását – az eddigi felhalmozások elköltése. Tehát nem megtermelõdik az a pénz, amit adósságcsökkentésre költünk, hanem a megtakarításainkat fordítjuk erre a célra.
Továbbá, a Fidesz nagyon helyesen kritizálta a Gyurcsány-kormányt 2006 után, hogy a megszorító intézkedések következtében jelentõsen lefékezõdött a magyar gazdaság, visegrádi barátaink elléptek mellõlünk. Gazdaságpolitikai elemzõ mûsorok kedvelt témája volt akkoriban, hogy mi lesz a megszorítás után: nem látszott, mitõl növekszik majd a gazdaság, ha egyszer fellélegzünk a megszorító kurzus után (azóta se lélegezhettünk fel, de ez más kérdés). Ugyanez a Fidesz most veszélyzónaként azonosítja az Európai Uniót (amely egyébként finanszírozza valamennyi fejlesztési tervünket), ám nem említi, hogy Lengyelország 4, Szlovákia 3, Csehország 2 százalék felett növekszik. Sõt, Cséfalvay Zoltán nemzetgazdasági államtitkár annak örült egy pénteki lengyelországi konferencián, hogy a közép-európai térség Európa fejlõdésének motorjává vált. Ez jó hír, csak nincs hozzá túl sok közünk, sajnos.
A miniszterelnök azt is elmondta hétfõn, hogy nem kell a tankönyveket bújni – lásd Chikán Attila kritikáját a “tankönyvszerûen megvalósíthatatlan” Matolcsy-féle gazdaságpolitikáról -, hiszen az elsõ Orbán-kormány már bebizonyította az elmélettõl eltérõ gyakorlat lehetségességét. Képes volt ugyanis az infláció, a költségvetési hiány, a munkanélküliség és az államadósság egyidejû csökkentésére, közben pedig a gazdasági növekedés fokozására – emlékezett büszkén a kormányfõ. Csuda tudja, mintha a kétéves költségvetés kifejezetten növelte volna a hiányt, mintha az adósság egy részét bekönyvelték volna a Magyar Fejlesztési Bank alá, s mintha 2000 után csökkent volna a gazdasági növekedés üteme. Ha tehát a jelenlegi kurzus referenciája az 1998-2002 közötti kormányzás, akkor nincs ok teljes körû optimizmusra.
Az internet tele van Matolcsy György és Orbán Viktor azzal kapcsolatos nyilatkozataival a 2003-2010 közötti idõszakból, hogy nem megszorítás kell, hanem növekedés, belsõ fogyasztás és több hazai beruházás. “Soha sem hittem abban, hogy egy gazdaság úgy jut elõre, hogy egyre vékonyabb szeletekre vágjuk ugyanazt a kenyeret. Abban hiszek, hogy nagyobb kenyeret kell sütni, akkor mindenkinek nagyobb szelet jut. Ha van növekedés, akkor nagyobb a bevétel, könnyebb csökkenteni az adókat” – mondta Orbán Viktor a 2010-es választás elõtt néhány nappal. Ebbõl a szempontból van döntõ jelentõsége annak, hogy a magyar gazdaság a második negyedévben megállt az elsõ negyedévvel összevetve, a beruházások csökkennek. Igaz, a fogyasztás kevéssel nõtt, 0,4 százalékos tempóval tör elõre.
Nem sül az a nagyobb kenyér. Talán nem véletlenül nem írnak a tankönyvek a Matolcsy-féle gazdaságpolitikáról.
Bizonytalan kényszerpálya
A realitás szorításában a kormányok szerte a világon növelni próbálják a bevételt és csökkenteni a kiadásokat. Hívhatjuk ezt Széll Kálmánnak, Moszkva térnek, Országvédelmi Tervnek, aranyhajú királylánynak, de akár megszorításnak is. Az azonnali beavatkozást igénylõ helyzetben már jóval nagyobb az esetleges tévedésbõl fakadó kár mértéke és jelentõsége, mint korábban. Korrigálni nem szégyen, de illik pontosan csinálni. Emlékezetes lehet a Medgyessy-kormány példája, amely a repülõrajtot követõen 2003 kora nyarától fogva kénytelen volt újra és újra módosítani a büdzsét; végül megbukott.
Ezeket észben tartva meglepõnek tûnik, hogy az Orbán-kormány idei évre szóló költségvetési beavatkozása mennyi bizonytalan elemet tartalmaz. A 40 milliárd forintos áfabevétellel kapcsolatban senki nem tudta eddig megmondani, miért pont annyi, s hogy ha már ennyi, akkor beszedhetõ-e valójában? Senki nem tudja, mibõl fogják kifizetni a vállalkozásoknak az Európai Bíróság által megítélt 250 milliárd forintot. A luxusadó és a kormány zászlóshajójának (vagy Titanicjának?) számító rögzített árfolyamon történõ devizahitel-végtörlesztés kapcsán a kormányfõ is elismerte, hogy ezt még le kell játszani Brüsszellel.
Tudniillik az áfakulcs a jelenlegi uniós szabályok szerint nem emelhetõ tovább, a devizahitelek kapcsán pedig az állam már létezõ magánszerzõdésekbe szeretne belenyúlni. Orbán e pontokon a harcos pozícióját vette fel, ám itt valódi rizikóról van szó: súlyos forintokat jelent, mire fut ki a vita e kérdések kapcsán. Politikailag sem mindegy, hogy a kormány valódi megoldást talált-e vagy csak néhány kommunikációs patront pukkantott el a parlamenti szezonkezdés örömére.
További probléma, hogy a 2012-es költségvetésrõl nem tudni semmit; sajtóhírek szerint egy szintén nem tankönyvszerû, mivelhogy számokat nem tartalmazó irat járt eddig a kormányülésen. Holott tavaly a Fidesz-többség alkotott jogszabályt arról, hogy augusztus 31-én a kormánnyal jelen állás szerint nem éppen ellenséges Költségvetési Tanácsnak meg kell kapnia a költségvetési tervezet.
Végül, de nem utolsósorban, a kormány tovább csökkenti az államadósságot. Egy esztendõ leforgása alatt a bruttó nemzeti össztermék 81 százalékát kitevõ adósságunk 73 százalékra csökken. Mikor 1995-ben nagy adósságcsökkentés történt, akkor az egyszeri privatizációs bevételek jelentették a fedezetet, tehát nem a napi mûködésbõl és nem a korábbi felhalmozásból vették ki a pénzt (persze, óriási kérdés, érdemes volt-e például az energiaszektort egyáltalán és azon a módon magánosítani, ahogy akkor történt). Most viszont semmiféle pluszbevétel nincs, hanem a megtakarítások felélésével csökkentjük az adósságot. Ez nem feltétlenül baj, csak ha arra gondolunk, hogy a magánnyugdíjvagyon államosítása nélkül óriási hiány lenne a büdzsében, akkor felmerül: nem fog-e nagyon hiányozni ez a pénz, ha a kormány továbbra is úgy gazdálkodik, ahogyan most?
Összességében az újabb akciótervtõl – pontosan azért, mert a kormányfõ által leírt veszélyhelyzetet hivatott megoldani – azt várhatnánk, hogy egy jó sebész pontosságával szabja át az idei költségvetést. Ezzel szemben több fontos ponton is bizonytalanság látható. Ebbõl adódóan nemcsak 2012 nincs még kitalálva, de esetleg még a 2011-es számokhoz is vissza kell majd térni.
Politikai sebezhetõség
A hétfõi beszédbõl – és a korrekciós lépésekre való augusztus közepe óta tartó rákészülésbõl – kiderült, hova pozicionálja magát politikai értelemben Orbán Viktor. Ez nem lebecsülendõ politikusi elfoglaltság; a válságkezelõ kormányok sokszor elvesztik a politikaformálás képességét a hullámok közt fuldokolva. A miniszterelnök azonban világossá tette, hogy saját magának továbbra is azt a szerepet szánja, amelynek lényege a magyar emberek védelme, például a bankokkal szemben és az ország védelme a külsõ veszélyek tûzdelte világban. Értelemszerûen az ellenzék a bankok védelmezõje és a külsõ veszélyek felerõsítõje. Gondot okozhat ugyanakkor, hogy amit a kormányfõ tavaly nyáron még nagy közönségsiker mellett tudott lejátszani az elsõ gazdasági akcióterv kapcsán, az idén szeptemberben már közel sem annyira hiteles.
Másfelõl, figyelemre méltó, hogy az a Fidesz, amely “az emberek” érdekére hivatkozva követelt mindent (és gyakran annak az ellenkezõjét is), most sok tekintetben ugyanoda jutott, ahova a szocialisták: bonyolult makrogazdasági összefüggésekkel próbálják nyugtatgatni a türelmetlen, netán egyenesen dühös választókat, a kommunikációban látják a bajok forrását és megpróbálják elmagyaráztatni az új kormányszóvivõvel, mi miért jó az embereknek. Pedig egy-két éve még minden olyan egyszerû volt: legyen több, legyen jobb… Ám nem több és nem jobb, el kell tehát magyarázni.
A hasonlóságok sora azonban itt véget is ér, ugyanis a Fidesz politikai helyzete sokkal jobb, mint négy éve ugyanilyenkor a szocialistáké (és a szabad demokratáké) volt. Az ellenzék széttagolt, nem is viselkedik úgy, mint a Fidesz, nem egyesíti az erejét, nem is tudná, nem is akarná mindenki mindenkivel a szövetséget. A kormányoldalon vannak viták, ám nincsenek különbözõ világnézetû pártok, amelyek csak egymástól szedhetnek el voksokat, ezért egymással csatáznak, miként 2007-ben láthattuk.
Emellett, egyáltalán nem mellesleg, van kétharmad, minek következtében a kormánypárt olyan átalakításokat tud véghezvinni, amelyekre esély sem volt korábban. Az egészségügyi és oktatási terveket nem akadályozzák például az önkormányzati törvény kétharmados passzusai, mert ezeket is meg lehet változtatni. Errõl Gyurcsány Ferenc vagy Molnár Lajos csak álmodhatott. A múlt heti hajdúszoboszlói frakciószövetségi ülés fontos fejleménye, hogy Orbán Viktor a belsõ csatát is megnyerte: jöhet tehát a nagy közszolgáltatások centralizálása.
Tudjuk azonban, hogy a reformhoz (a megszorítás mellett a másik nagy nyelvi csata terepére értünk), szóval a reformhoz pénz kell. E tudás forrása nem jelentéktelenebb személyiség, mint Orbán Viktor, aki 2006 õszén állította: a Gyurcsány-féle reformokkal az az egyik fõ baj, hogy nem tesz több pénzt a rendszerekbe, holott az átalakításnak vannak költségei. Ekkor hirdette meg a Fidesz a reformalap felállítását, amelyhez magyar nagyvállalkozók támogatását igyekezett megnyerni – hallgatólagosan elismerve ezzel, hogy állami pénz nincs. Igaz, amikor 2006 zaklatott õszi napjai elmúltak és kiderült, hogy a Fidesz nem tudja egy lendülettel átvenni a kormányzást, akkor a reformalap ötletét ejtették. Pedig talán a legrealisztikusabb elképzelések közé tartozott a Fidesz ellenzéki praxisában.
Most semmi ilyesmirõl nem esik szó. Hamarosan megkezdõdik a közoktatás és az egészségügyi ellátórendszer tekintélyes részének állami felügyelet alá vonása, úgy, hogy az oktatásért és az egészségügyért felelõs államtitkárok már egy ideje szembesültek a ténnyel: pénzt nem kapnak. Erõsen kétséges ettõl kezdve, van-e annyi hatékonysági tartalék ezekben a rendszerekben, hogy pusztán az átszervezésbõl ki lehessen gazdálkodni a hiányzó forrásokat, s közben az állampolgárok hozzáférése a szolgáltatásokhoz még javuljon is.
A kormányfõ országátszervezési aktivitásának egyik központi eleme az általános munkakötelezettség bevezetése – jegyezzük meg a történeti hûség kedvéért: ezt a kifejezést Orbán Viktor nem használta, ám lényegében errõl beszélt. Igen, a nettó 48 ezer forint több mint a 28 500 forint. Ám váltig ott van a kérdés, hogy a közmunka, ha egyszer munka, miért ér kevesebbet, mint a “rendes” munka. Amennyiben a kormány fellép a feketemunka ellen, egyúttal mindennemû szociális segélyt munkakötelezettséghez köt (a munkaképesek esetében), akkor azzal a feltételezéssel is él, hogy a létminimum kb. kétharmadából meg lehet élni? Ha a kormány azért szervezi át az oktatást, hogy azzal javítsa a társadalmi mobilitás esélyét – és ebben lehetne is logika -, akkor miért hoz létre olyan foglalkoztatási szisztémát, amely lehetetlenné teszi az elmozdulást felfelé? Ugyanis a kormány a közmunkába öl majd tízmilliárdokat, miközben a munkapiaci szolgáltatások, képzések költségvetését drasztikusan visszanyesi. Akik bekerülnek a közmunka rendszerébe, örülhetnek a 48 ezer forintjuknak, viszont alig lesz esélyük innen elmozdulni.
Ne legyünk igazságtalanok: a foglalkoztatási válság megszüntetésére a korábbi kormányok sem tudtak rendszerszerû, az emberek nagy tömegét érintõ és segítõ megoldást kidolgozni. Orbán Viktor most javasol valamit. Csak hát az eredeti ígéret úgy szólt, hogy egymillió munkahely lesz, többségében a munkapiacon, piaci bérért. Ma ott tartunk, hogy 500 ezer ember számára a magyar álom 48 ezer forinttal egyenlõ. Közben fennmarad az az adópolitika, amelynek pozitív hatásai felül jelentkeznek (felsõ adókulcs eltörlése, adókedvezmény), a negatív hatások pedig középen és lent (adójóváírás megszüntetése). Ott van továbbá a most látott 48 ezer forintos kérdés, meg a munkavállalók jogi védettségének felszámolása is. A közszolgáltatások pénztelensége szintén a közepes és alacsony jövedelmûeket sújtja: õk azok, akik nem tudnak magánrendelõbe menni, ha betegek lesznek, hanem meg kell elégedniük a cikk-cakkos színvonalú közegészségüggyel.
Orbán Viktor egy évvel ezelõtt nem errõl az új valóságról beszélt. Most úgy fogalmazott, hogy “tudatában van a helyzet súlyosságának”. Tapasztalt és okos politikus lévén bizonyára azzal is tisztában van, hogy politikai helyzete is kockázatossá vált: Orbán Viktor ma sokkal sebezhetõbb, mint egy évvel ezelõtt volt.
Kérdés, akad-e valaki, aki meg tudja szúrni.
