Belföld

Interjú Oláh György Nobel-díjas kémikussal III. rész

fazekas-gergo

2003. 07. 02. 11:01

  

– Jelenleg min dolgozik?

– A kutatásaim során mindig érdekelt az, hogy amit csinálunk, annak lehet-e valami gyakorlati felhasználása. A legérdekesebb mostanában, hogy kidolgoztunk egy új üzemanyagcellát. Az ötlet nem tőlem ered. Ez az üzemanyagcella egy kis berendezés, amiben olyan kémiai reakció megy végbe, amelynek során elektromos áram termelődik. Olyan ez, mint egy egyszerű elem, azzal a különbséggel, hogy ott egy zárt rendszerben zajlik le minden, és amikor az elem kimerül, akkor ki kell dobni. Az üzemanyagcella viszont kívülről vezeti végig azt az utántölthető anyagot, amelynek hatására a reakció lezajlik. Ezt egy Grove nevű skót kutató találta ki 1830 körül.

 

 William Grove

William Grove 1811-ben, a wales-i Swansea városban született. Fiatalkorában magántanárok oktatták, később Oxfordban tanult. A természettudományokon kívül a jogban is jártas volt. Szakmai karrierje 1830-ban kezdődött, amikor megtervezte elektromos akkumulátorát, melyet 1839-ben a Brit Tudományos Haladás Szövetsége előtt mutatott be.  A „Grove-elem” széles körben ismerté vált, de a gyakorlatban nem sokáig alkalmazták. Találmányát az üzemanyagcella ősének tekintik.

Ha vízen áramot vezetünk keresztül, és el van különítve a pozitív és a negatív pólus, az anód és a katód, akkor az felbontja a vizet hidrogénre és oxigénre. Grove azt találta, hogy ha hidrogént és oxigént híg kénsavas oldatban platina elektródák felett reagáltat, akkor víz keletkezik, de egyúttal elektromos áram is. Erről a felfedezésről megfeledkeztek, és csak egy évszázaddal később kezdtek el ismét foglalkozni a hidrogén-oxigén üzemanyagcellával. Az űrhajózás úttörőkorában került ismét a figyelem középpontjába ez a cella, mivel az akkumulátorok nehezek voltak és kevés energiát tároltak. A rendszer hatékonyan működött, de a hidrogén jelenléte miatt nagyon balesetveszélyes, mivel az oxigénnel elegyedve robbanást okoz.

 

Amit mi találtunk fel, az egy újgenerációs üzemanyagcella, ahol nincs jelen hidrogén. Egy egészen egyszerű kemikáliát, metilalkoholt tudunk a cellában a levegő oxigénjével széndioxiddá és vízzé reagáltatni és ebből elektromos áramot nyerni. A rendszer gyakorlati haszna meglehetősen nagy. Harminc nagyvállalat – köztük a Toshiba – bejelentette, hogy jövőre forgalomba hoz olyan számítógépeket, mobiltelefonokat, amelyek metilénkapszulával működnek majd, és akkor két hétig dolgozhat az ember a laptopján. Ha ez a kapszula kifogy, akkor egyszerűen beszerezhető az utántöltés.

– Elképzelhető, hogy autókat is hajt majd ez a szerkezet?

– Idővel lesznek ilyen elven működő autók is, de azok azért több energiát igényelnek. Amíg viszont van olaj viszonylag olcsó áron, addig használni kell ezt az ajándékát a természetnek. Egy hordó olajat, ami körülbelül 160 liter, leszállítják 30 dollárért. Nálunk ennyiért vizet nem adnak. Ez viszont nem tart örökké, így gondolkodni kell előre, mivel helyettesíthetnénk. Metilénből most már nemcsak laboratóriumi, de ipari körülmények között is elő lehet állítani mindazt, amit kőolajból és földgázból. Ennek nagy előnye az, hogy mindenki számára hozzáférhető. Mi nem energiát csinálunk, de az energiát nagyon biztonságos rendszerben tudjuk tárolni. Sokan írnak a hidrogéngazdálkodásról, és arról, hogy az oldhatná meg az energiaproblémát. Tudnunk kell azonban, hogy a hidrogén nagyon veszélyes anyag: nehéz tárolni, mivel rendkívül robbanékony.

– Az iraki háború után az amerikai állam részéről felmerült olyan igény, hogy a kőolajon kívül minél előbb legyen valami ehhez hasonló, alternatív üzemanyag?

– Az amerikai tudomány nagy ereje, hogy nagyon szervezetlen. Majdnem minden államban máshogy rendelkeznek róla, és a tudományos munkát szinte mindig másik akadémia vagy minisztérium támogatja. Arról nem is beszélve, hogy gyakran egy magáncég szponzorálja a kutatást. Mindez teljesen decentralizálja a tudományos életet, mivel végig lehet járni egy sor ilyen szervezetet, és biztosan akad valaki, aki pénzt ad. A központosításhoz az kéne, hogy legyen egy hivatal, aki előrelátóan és hozzáértően tudja, hogy mit kell kutatni. Ilyen pedig nincs. Ráadásul a kutatás éppen azért érdekes, mert olyan dologról szól, ami még nem létezik.

– Olvasva a könyvét, úgy tűnik, hogy pályája töretlenül ívelt felfelé. Nem voltak bukatók, kudarcok?

– Az ember megírja az emlékiratait és akkor a kellemesebb dolgokra mindig jobban emlékszik. Mindenkinek a karrierjében vannak hegy- és völgymenetek. Egy kutató életében is így van, sőt. Száz kutatásból egy az, amelyik sikeresnek mondható. A másik, amit megtanultam az életben, hogy ami adott pillanatban kudarcnak tűnik, az visszanézve lehet, hogy a legjobb, ami történhetett. Ha valaki például elveszti az állását, akkor talán ez ösztönzi, hogy új dologba kezdjen, és ott ér el igazán sokat. Számtalan művész is példa erre.

– Csalódott már a fiatal kutatókban amiatt, hogy nem voltak elég elhivatottak a „küldetésük” iránt?

– Tudom, hogy ezt nem szép mondani, de a küldetés alapvetően egy kicsit túlzás. Gyakran mondják, hogy egy nagy tudós az emberiség érdekében kutatott és így talált fel valamit, mint Pasteur vagy Watson. Én ebben nem hiszek. Azt tapasztaltam, hogy az embert egy belső erő hajtja. Csillapíthatatlan kíváncsiság. Valamit meg akarunk tudni, valamilyen problémát meg akarunk oldani.

– Mit gondol, hogyan ítéli majd meg munkáját az elkövetkezendő tudós generáció?

– Szerintem nagyon fontos, hogy a tudományt nem lehet a történelmi kor nélkül említeni. A legjobb tudósok néhány száz éve azt állították, hogy a Föld lapos. Ezek nem voltak lunatikus őrültek, hanem amit akkor tudtak, annak alapján ez volt a legjobb magyarázatuk. Azóta már sokat tudunk: lefényképeztük az űrből a Földet és nemcsak mondjuk, de látjuk is, hogy gömbölyű és nem lapos. Elméleteink magyarázatok azok alapján, amit ma tudunk. Meg vagyok győződve róla, hogy utódaink visszanézve biztos találnak majd olyan elképzeléseket, amelyeket naívnak és hibásnak tartanak. Remélem azért azt is hozzá fogják tenni, hogy lám, azért legalább igyekeztek az ősök.

– Két unokája úgy néz Önre, mint az új típusú autók feltalálójára?

– Hát nem tudom. Egy családban a nagyapa jelentősége egészen más. Ha valamit bánok, akkor az az, hogy velük és a gyerekeimmel nem tudtam annyi időt tölteni, amennyit kellett volna. Peter, a kisebbik unokám egyébként most velünk tartott Magyarországra, és nagyon élvezi Budapestet. Legalább látja, hogy ahonnét a családja jön, az nem egy rossz környék.

– Professzor úr minden fényképen mosolyog.

– Nekem az az életfelfogásom, hogy az élet túl rövid arra, hogy az ember a negatív dolgokon töprengjen. Mindenki sok nehézséggel küzd, de aki ezen gondolkodik, az nem sokat mosolyog. Sokkal jobb pozitív dolgokra és előre gondolni, mint negatív dolgokra és visszafelé. Nézze, mindnyájan tudjuk, hogy hogyan kezdődik és hogyan fejeződik be az élet. Nincs efelett kontrollunk. Mindig azt tartottam, hogy sokkal hasznosabb a pozitívra koncentrálni. Ne higgye, hogy én folyamatosan sikerre törekedtem, vagy az volt az életem hajtóereje. A mai világban a sikert pénzben mérik. A sikeres emberek azok, akik sok pénzt csinálnak. Egy tudós, egy egyetemi tanár nem tartozik ebbe a kategóriába. Én a tudományt mindig azért műveltem, mert egyszerűen szerettem. Az, hogy valami olyan dolgot sikerült felfedeznem, aminek gyakorlati haszna is van, az inkább csak véletlen, vagy mondjuk szerencse.

• „Maga miért kapta a béke Nobel díjat?”- I. rész 
• A magyar tudós ismertetőjele külföldön erős akcentusa – II. rész 
• Az új generációs üzemanyagcella- III. rész 

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.