Egyelőre nem látunk okot az éves 6-7 százalékos inflációs terv módosítására – hangoztatják még most, március közepén is a Pénzügyminisztériumban (PM). Noha nagyot változott a világ a múlt év közepén készült számítások óta, a kormányzat még mindig kitart az egyre hiteltelenebbé váló dezinflációs elképzelései mellett. A piac immár átlagosan 8-9 százalékos drágulást vár erre az évre, a kabinet a maga hatókörében mégis mindent megpróbál, hogy az áremelkedést 7 százalék alatt tartsa. Ezzel az elkeseredett küzdelemmel azonban éppen azokat sújtja, akiknél a “szent cél” érdekében csupán a 8 százalékot alig meghaladó mértékű béremelést, vagy 6 százalékos áremelést engedélyeztek a központi pénzügyi tervezők. Amennyiben ugyanis az infláció túllépi a 7 százalékot, a költségvetési szféra dolgozóinak reálbérnövekménye elpárolog, a hatóságilag szabályozott árak pedig alacsonynak bizonyulnak majd az abból élő vállalatok költségeinek fedezésére.
Egyesek a kormányzati és a piaci várakozások között feszülő ellentmondást a tavaly év eleji egyensúlyromlással hasonlíthatják össze. Akkor olyannyira túlköltekezett az államháztartás, hogy mindenki fiskális kiigazítás után kiáltott, arra figyelmeztetve: az év végére tervezett hiány jócskán meghaladja majd a tervezett 4 százalékot. A gazdaságpolitika irányítói azonban nyugodtak voltak, s látszólag nekik lett igazuk, hiszen a rossz előjelek ellenére a büdzsé a tervezettnél is kedvezőbb, 3,9 százalékos deficittel zárt. Minek akkor most ismét feleslegesen aggódni – kérdezhetnénk -, ha csupán a piac pesszimizmusának vagyunk tanúi?
A mostani inflációs probléma azonban teljesen más történet. Tavaly csak rejtett kozmetikázással – kiadások zárolásával, privatizációs és koncessziós bevételekkel – sikerült produkálni a kívánt hiánymutatót, az inflációnál viszont már nem lehet ilyen trükköket bevetni. Az év első két hónapjának adatai már ismertek: januárban 10,0, februárban pedig 9,8 százalékkal nőttek az árak az előző év azonos időszakához képest. A Figyelő hozzávetőleges számításai szerint ahhoz, hogy ilyen kezdőértékek mellett az éves átlagos drágulás 7 százalékos legyen, havonta folyamatosan 0,6 százalékponttal kellene mérséklődnie a drágulásnak a hátralévő 10 hónapban. Ez pedig azt az irreális helyzetet követelné meg, hogy karácsonykor az árak már csak 3,65 százalékkal legyenek magasabbak, mint 1999 decemberében (lásd ábránkat). Márpedig ezt kormányzati intézkedés – 8-9 százalékos piaci várakozások mellett – aligha tudja kikényszeríteni.
BŰVÉSZTRÜKKÖK. A kormánynak azonban nem ez az első retorikai bűvészkedése az áremelkedés mértékének kommunikálásával. Ha az oly büszkén hirdetett tavalyi 10 százalékos átlag mögé nézünk, könnyen észrevehetjük, hogy 1999-ben a dezinflációs folyamat tulajdonképpen stagnált. Hiszen tavaly januárban már csak 9,8 százalék volt a 12 havi árindex, míg az év utolsó hónapjában felszökött 11,2 százalékra. A 10-es varázsszám tulajdonképpen úgy jött ki, hogy az infláció folyamatosan e szám körül ingázott: az év első felében lement 9 százalék alá is, később azonban ismét növekedésnek indult. “A múlt évi ráta csak azért lehetett ilyen kedvező ” állítja Bihari Péter, a Budapest Bank közelmúltban Káldor-díjjal jutalmazott vezető közgazdásza, “mert az 1998-as folyamatok ezt lehetővé tették.” Valóban, ábránkon is nyomon követhető, hogy a választási évben 8 százalékpontot esett a 12 havi index, megteremtve ezzel a kedvező feltételeket a következő évi folyamatok számára.
Mind az előző év második felében, mind a jelenlegi folyamatoknál a magas világpiaci olajárak képezték az áremelkedés letörésének legfőbb akadályát. Az utóbbi 12 hónapban közel háromszorosára drágult a kőolaj, amely jelenleg a barrelenkénti 30 dolláros magasságban szárnyal. Ennek hatását a magyar gazdaságra semmi sem szemlélteti jobban, mint Pásztori Veronikának, a Kopint-Datorg elemzőjének értékelése, miszerint “általános vélekedés, hogy az olaj éves átlagárának 10 dolláros növekedése 1 százalékponttal megdobja a magyar fogyasztói árindexet”. A kutatók természetesen hozzáteszik, hogy ennek pontos számszerűsítése roppant nehéz feladat, hiszen az energia alapvető szükséglet minden egyéb termék és szolgáltatás előállításához, így ezen az átgyűrűző hatáson keresztül szinte minden árat befolyásolni tud. Mikor a kormány előállt a 6-7 százalékos inflációs tervével, az ehhez szükséges feltételrendszer egyik legfontosabb eleme éppen az éves átlagban 18 dollár körüli idei olajár volt. A jelenlegi magas ár persze nem sokáig lesz tartható, hiszen az OPEC-országoknak is elemi érdekük, hogy legyen bevételük. Ez azonban magyar szempontból már mindegy, hiszen a szakértők szerint ez esetben sem megy majd le az éves átlagár 23-25 dollár alá. Az idevágó kormányzati feltétel tehát már bizonyosan borulni fog.
SZOKATLAN ÉVKEZDET. Mindenki kedvezően fogadta az első két havi inflációs adatokat, hiszen a decemberi kiugróan magas 11,2 százalék után ismét 10 százalék alá ment vissza a 12 havi drágulás. Ezek a számok azonban egyrészt túl magasak a kormányzat által tervezett pályához képest, másrészt nehezen összehasonlítók a korábbi értékekkel. Az éves drágulásnak ugyanis havi szezonalitása van, azaz hosszú évekre visszamenőleg kimutathatóak bizonyos trendek. Ezek szerint az év elején megugrik az infláció – főleg a hatósági áremelések miatt -, majd nyárra szépen csökken az értéke, sőt, bizonyos árucsoportoknál – mezőgazdasági termékek – ilyenkor még olcsóbbá is válnak egyes árucikkek. Az év maradék részében az árszínvonal csökkenési üteme mérséklődik, vagy stagnál – ezzel az év egészében egy nagyon lapos, fordított kalapot mintázva. “Ez az esztendő azonban egészen máshogyan kezdődött” figyelmeztet Duronelly Péter, a Budapest Alapkezelő elemzője, “a központi áremelések nagy része ugyanis elhalasztódott későbbi időszakokra, így az első negyedévet egyben érdemes majd értékelni.” Ezt bizonyítják az adatok is, hiszen tavaly januárban a központi, illetve önkormányzati árintézkedések csaknem 1,5 százalékponttal növelték a havi áremelkedés mértékét, míg ugyanez most alig 0,8 százalékpontot tett ki. “Elfojtódott sok kormányzati áremelés” állítja Petschnig Mária Zita, a Pénzügykutató Rt. főmunkatársa, “s ahol árakat emeltek, ott sem a szükséges mértékben került erre sor.” Tavaly ugyanis a regulált árak körében nagyobb volt a drágulás, mint a piaci termékeknél, a kormány tehát a maga antiinflációsnak nevezett politikájával az idén ezt kívánta letörni. Ez azonban a régről ismert repressziós (elnyomó) inflációt gerjeszti, hiszen a 6 százalékban maximált áremelés nem tükrözi megfelelően a piaci folyamatokat. A repressziós nyomás pedig a következő években is nehezíti majd az árszínvonal további mérséklését. A kutatónő szerint az ebből eredő veszteséget valakinek finanszíroznia kell, azaz vagy növelik a hatékonyságot, vagy csökkentik a szolgáltatás minőségét.
Boross Norbert, az Elmű Rt. kommunikációs igazgatója is ezt a gondolatmenetet erősíti meg. Az energetikai cégnél 6 százalékos átlagos energiaár-emelést engedélyezett a minisztérium, s amennyiben az infláció a tervezettnél magasabb lesz, az úgymond “kedvezőtlen fejlemény lenne” a cégre nézve. Ebben az esetben a jelenleginél hatékonyabb működési pályára kell állniuk, ami pedig – mint tudjuk – elsősorban létszámleépítést szokott jelenteni. “A járatritkítások és a növekvő sorban állások tulajdonképpen burkolt áremelést jelentenek” emlékeztet Petschnig Mária Zita. Molnár József, a Volán Rt. gazdasági igazgatója szerint amennyiben a magas üzemanyagárak tartósnak bizonyulnak, a 6 százalékos jegyáremelés nem lesz elegendő, és ennek következménye könnyen az lehet, hogy a közlekedési társaság az új buszok vásárlására szánt összeget kénytelen lesz a folyó kiadásokra fordítani. Az ilyen mérsékelt és elhalasztott hatósági áremelkedések miatt a korábbi évekre jellemző szezonalitás tehát az idén kisimulni látszik.
A feszültségek egyre nőnek. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár gyógyszerkasszájában csupán 135 milliárd forint van erre az évre betervezve, és a magyar gyógyszergyártók képviselője már a parlamentben is azzal fenyegetőzött, hogy az nem lesz elegendő még 6-7 százalékos áremeléshez sem. Ahhoz ugyanis, hogy csak ennyivel fizessenek többez a betegek, legalább 15 milliárd forinttal kellene még feltölteni a kasszát. Amennyiben ez a kiegészítés nem történik meg, elkerülhetetlen, hogy a hiányzó pénzt a betegek a magasabb árakon keresztül fizessék meg.
Karsai Gábor, a Gazdaságkutató (GKI) Rt. kutatója szerint a költségvetési szektor teljes egészében sérelmezni fogja a 7 százalékos inflációhoz tervezett támogatásokat. A helyzet az egészségügy területén lesz a legelviselhetetlenebb, ahol a költségvetés valószínűleg puhulni fog az év során. “Erre pedig akad majd forrás” állítja a kutató, “hiszen a büdzsében jelentősen alátervezték a bevételeket.”
A konfliktus a bérek esetében lehet a legélesebb: 8-9 százalékos árszínvonal-emelkedésnél ugyanis a központilag szabályozott 8,25 százalékos bérnövekmény nem jelent semmilyen reálnövekedést. Az pedig, hogy a jelenlegi 5 százalék körüli gazdasági növekedésnél a kormány miért nem “jutalmazza” a dolgozókat jövedelmük valós emelésével, már nehezen magyarázható. Ez a probléma azonban nem csak a költségvetési szférában dolgozókat érinti, hiszen például a magánszektorban tevékenykedő Rába Rt.-nél is csupán 8-10 százalékos béremelést terveztek erre az évre. Bihari Péter a tavalyi 2,5 százalékkal ellentétben az idén mindössze 1 százalékos nettó reálkereset változásra számít a nemzetgazdaság egészében.
TERMELŐI NYOMÁS. Illésy János, a Pannonplast pénzügyi vezérigazgató-helyettese elmondta, hogy cégüknél szinte minden könyvelési sort érint az áremelkedés kérdése, ők azonban nagyobb részben nem a fogyasztói, hanem a termelői árindexszel számolnak.
Petschnig Mária Zita ezzel a mutatóval kapcsolatban arra hívta fel a figyelmet, hogy míg a fogyasztói árindex lassan ugyan, de csökken, addig a termelői árak jelenleg jobban emelkednek, mint tavaly. Az ipariak januárban 8,2 százalékkal voltak magasabbak, mint 12 hónappal azelőtt, amikor is ugyanez az index csupán 5,2 százalékon állt. Magasak a mezőgazdasági felvásárlási, és az ipari belföldi értékesítési árak is (13,0, illetve 12,6 százalékos növekmény), amelyek előbb-utóbb felfele húzzák a fogyasztói indexet is. “Az energiaárak emelkedése ugyanis először ezekben a számokban jelenik meg” – magyarázza a kutatónő. Az elemzések egyébként az év első felében gyorsabb, majd később lassuló inflációcsökkenést prognosztizálnak (lásd ábránkat a 18. oldalon). A nyári hónapokban a havi mérték akár zéró is lehetne, ám az importalapú gázárképlet bevezetését júliusra tervezik, ami legalább 12 százalékkal dobja meg az energiahordozó árát – miközben egyesek szerint a magas világpiaci árak miatt akár 60 százalékos drágítás is indokolt lenne. Az, hogy végül is mekkora lesz az emelés, politikai akarat függvénye, hiszen a kormányzat vagy a Mol Rt. nyereségét növeli, vagy megkíméli a fogyasztókat a magasabb energiaszámláktól. Duronelly Péter azonban még így sem érti a PM logikáját, hiszen számításai szerint az eredeti 18 dolláros átlagos olajár mellett végrehajtott 12 százalékos gázárnövelés mellett sem mehetne le az éves átlagos infláció 8,5 százalék alá. Az idei helyzetet nehezíti az is, hogy az idén már nem lehet számítani az utóbbi évek olcsó agrártermékeire, és az egyre élénkülő fogyasztás is csak felfele hajtja az árakat. Bihari szerint ez új elem Magyarországon, hiszen korábban a keresleti oldali inflációs nyomás nem volt jellemző.
Ha ennyire irreális a kormányzati prognózis, miért nem módosítanak rajta? Sokak szerint hitelesebb lenne beismerni a tévedést, s a kedvezőtlen körülményekre hivatkozva felfele módosítani a terveket. Amennyiben nem ad a kormány újabb bizonyítékot az infláció csökkenésére – amint azt tette 1998-ban -, a várakozások ismét megnőhetnek, s a bizalom elveszhet. A politika azonban nem szokta beismeri tévedéseit. Ennek most az az oka, hogy az egész költségvetési szférában a 6-7 százalékos infláción alapulnak a támogatásokról és a bérekről szóló megállapodások, ha tehát a PM felfele módosítaná az árakról alkotott elképzeléseit, mindent újra kellene tárgyalni. Ígéretek már elhangzottak, hogy amennyiben ez a kedvezőtlenebb trend folytatódik, a nyáron felülvizsgálják az inflációs prognózist, az azonban még nagyon messze van. A féléves adatok ugyanis csak szeptemberben jönnek ki, így egy esetleges módosításra legkorábban csak októberben kerülhetne sor. Ekkor is nagy kérdés marad majd, hogy a nyugdíjakat, a béreket csak az eljövendő időszakra kell-e módosítani, vagy esetleg visszafele is.
A piaci várakozásoktól teljesen elütő vélekedés nagyon megzavarja a gazdaság szereplőit, akiknek a gazdaságpolitikába vetett bizalma jelentősen csökkenhet. Tisztelni való kormányzati szándék tehát az inflációs várakozások letörése – ám ez önmagában kevésnek bizonyul és hiteltelen, amennyiben a mélyben húzódó gazdasági folyamatokkal szegül szembe.
