Egyetlen játékos is képes más szintre emelni egy klubot. Nem kellenek ehhez hatalmas gólok, eszelős cselek, elég, ha a futballistával tizenhat évesen ügyesen kereskednek, és a pénzt jól használják fel. Luiz Araujo, aki messze nem váltotta meg még Brazília futballját sem, így lett a Mirassol nemrég kezdődött aranykorszakának legfőbb letéteményese.
Van, hogy arra ébred az ember, hogy jó lett volna ezen az éjszakán nem aludni, hanem a világ másik végén lenni, és meccset nézni. Az Allianz Parque esetében ráadásul a beleélési képességet a létező és szívet melengető helyismeret is aládúcolja. Két órán át tényleg a Palmeiras stadionja lehetett a világ közepe.
Attól, hogy valaki nem hisz, még hihet a hitben. Vagyis a hitben nem lehet nem hinni, mert az tényszerűen, pszichológia-tudományilag alátámasztva működik. De, ha eddig bárkinek kétségei lettek volna, álljon itt a San Lorenzo futballcsapat esete Ferenc pápával, a Libertadores-győzelemmel és a csőddel.
A horvátok elleni találkozó végén egyetlen gól, és az ellenféltől egyetlen Böde-Bíró által a kapufára tolt hetes választotta el a magyar csapatot az olimpiai ciklus lezárultától, pontosan ezért érdemes talán a világbajnokságon történteket, és azon nyújtott teljesítményt egy folyamat „majdnem végpontjaként” értékelni.
Martin Albertsen az EHF honlapjának adott interjújában soha vissza nem térő alkalomként aposztrofálta a Ferencvárostól kapott ajánlatot, ezzel indokolva, hogy otthagyta a svájci női kézilabda történetének legnagyobb projektjét. „A belső ösztönöm azt súgta: csináld, Martin!” – tette még hozzá. Vajon nem csalódott már most a megérzéseiben?