Munkavállalási esélyek az unióban

Egyesek rossz viccnek tartják, hogy az Európai Unió a munkaerő-mobilitás évének kiáltotta ki 2006-ot. Az idei esztendő ugyanis előreláthatóan bővelkedni fog olyan eseményekben, amelyek éppen az ellenkező üzenetet hordozzák, jelesül azt, hogy a közép- és kelet-európai munkavállalók jobban teszik, ha a fenekükön maradnak, és nem mennek egy másik tagállamba dolgozni.

Alapjog

Az EU régi tagjainak április végéig kell színt vallaniuk, hogyan kívánják szabályozni a következő három évben a nyolc közép- és kelet-európai új tagország állampolgárainak munkavállalását. A csatlakozási szerződések értelmében a 15 tagállam legfeljebb 7 évig nemzeti szabályozást alkalmazhat, ennek keretében korlátozhatja – vagy akár engedélyezheti is – a munkaerő szabad áramlását. Bár kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a földrajzi közelség miatt legfeljebb Ausztria és Németország szorul átmeneti védelemre a keletről érkező munkavállalókkal szemben, 2004 májusában mégis mindössze hárman – Írország, Nagy-Britannia és Svédország – nyitották meg munkaerőpiacukat az újak előtt. Márpedig a személyek szabad mozgása az egyik uniós alapjog, ezért az ettől eddig „eltekintő” tagállamoknak 2 év elteltével hivatalosan jelezniük kell az Európai Bizottságnak, ha a következő 3 évben is fenn kívánják tartani a korlátozást.

Noha a keleti munkavállalók rohamával kapcsolatos félelmek az elmúlt két esztendőben indokolatlannak bizonyultak, az országok többsége a jelek szerint ezúttal is inkább a biztonságos korlátozás fenntartására szavaz majd. A pillanatnyi helyzet alapján úgy tűnik, hogy Finnország, esetleg Dánia és Luxemburg oldja majd fel a megszorításokat. Az elmúlt hetekben Spanyolország több alkalommal is nyitási készségét hangoztatta ugyan, de ezt Közép-Európában inkább csak ámításnak tartják. Az ellenkező oldalon eddig csak Ausztria és Németország jelentette be, hogy biztosan nem változtat eddigi politikáján – ami senkit sem lepett meg. A többiek hozzáállását nagyban befolyásolja, hogy szomszédaik miként döntenek. Ha a spanyolok például nemet mondanak, a portugálok is követni fogják őket, és a belgák is árgus szemekkel figyelik, mit lépnek a franciák és a hollandok.

A korlátozás egyébként sem egyenlő a teljes tilalommal. Elvileg ugyanis ma is minden országban munkát lehet vállalni, csupán ehhez többnyire engedély szükséges. Ennek kiadását az esetek többségében munkaerő-piaci vizsgálat előzi meg, amelynek során az állást meghirdetik, és azt az új tagországok valamelyikéből érkezett munkavállalók akkor tölthetik be, ha az adott fogadó országból nincs jelentkező.

Németország és Ausztria ezentúl kétoldalú egyezmények formájában meghatározott számú munkavállalási kvótát is biztosít Magyarország és mások számára. Még a franciák sem teljesen elutasítóak, igaz, ők saját iparuk szükségletei szerint válogatnak a jelentkezők közül. Ám a csatlakozási szerződés alapján még a nyitást elkerülő országokban is szabadon vállalhatnak munkát azok a csehek, lengyelek és magyarok, akik már legalább 12 hónapig munkaviszonyban voltak ott.

Szakértők szerint az átmeneti időszaknak mégis az a legnagyobb hibája, hogy nem ösztönöz a változtatásokra. Annál is nagyobb gond ez, mert a tagállamok rövid távú politikai megfontolásból sem szívesen vállalják, hogy szabad utat adjanak a közép- és kelet-európai tagállamok munkavállalóinak. Franciaországban például az alkotmányról tartott májusi népszavazás előtti hetekben első számú közellenséggé vált a lengyel vízvezeték-szerelő, aki „dömpingáron nyújtott szolgáltatásával elveszi a munkát” a franciáktól. Varsó válaszul nem tehetett mást, Franciaország-szerte óriásplakát-kampányba kezdett, s az utcákon mindenhonnan a helyiekre mosolygó, s otthon maradást ígérő jókötésű szerelő – illetve csábos ápolónő – fotója valamelyest meg is nyugtatta a kedélyeket. Mindazonáltal a munkanélküliség jó néhány „régi” uniós tagországban húsbavágó kérdés, így a kormányok a közvélemény reakciójától tartva akkor sem merik megnyitni munkaerőpiacukat az Európai Unió új polgárai előtt, ha nagyon is tisztában vannak vele, hogy több ágazatban szükség lenne a jól képzett munkaerőre.

A nyitást választó uniós országok eddigi tapasztalatai azt mutatják, hogy nem csupán megalapozatlan volt a „keleti hordáktól” való félelem, de az új tagországokból érkező munkavállalók jelenléte egyenesen jótékony hatást gyakorolt a fogadó államok munkaerőpiacára. Éppen ez lesz az egyik legfigyelemreméltóbb következtetése annak a jelentésnek is, amelyet az Európai Bizottság – lapunk megjelenésével egy időben – február 8-án mutat be, és amely az átmeneti időszak első két évének tapasztalatait összegzi. A jelentéstervezet aláhúzza, hogy az unió bővítése óta a fogadó országok aktív keresőinek mindössze 1 százaléka, azaz összesen alig 220 ezer fő körül alakult a keleti munkaerő bevándorlása, ráadásul e kör tagjai között is meglehetősen nagy számban voltak olyanok, akik egy évnél rövidebb ideig vállaltak munkát. A bizottsági dokumentum arra is felhívja a figyelmet, hogy a tíz új tagállamból négyszer kevesebb munkavállaló tartózkodik az EU-15-ök területén, mint amennyien a tizenöt régi tagállamból nem a saját hazájukban dolgoznak, és tizenkétszer kisebb a számuk, mint a harmadik, azaz az unión kívüli országokból érkezett munkavállalóké.

Az egyértelműen a korlátozások lebontása mellett érvelő bizottsági jelentést a tagországok egyébiránt nem kötelesek figyelembe venni. Így az alighanem annak ellenére sem rendezi át az álláspontokat, hogy azt is megemlíti: az új tagállamok munkavállalói elsősorban az építőiparban és olyan szolgáltatási területeken – például az egészségügyben – helyezkedtek el, ahol a fogadó országokban munkaerőhiány van. Így például Nagy-Britanniában, de még Németországban és Ausztriában is kifejezetten hiány van altatóorvosokból, míg az egyébként ugyancsak korlátozó Hollandiában a hentesek iránt élénk a kereslet. Egy, az European Citizen Action Service (ECAS) elnevezésű szervezet által még szeptember elején közzétett tanulmány a brit belügyminisztérium adataira hivatkozva azt állította, hogy a bővítéstől tavaly nyárig bezárólag 175 ezer közép- és kelet-európai munkavállalót vettek nyilvántartásba a szigetországban. És bár ez a létszám jóval nagyobb a brit kormány által előzetesen becsült 5-13 ezer főnél, a brit munkaképes korú lakosság számának még így is alig 0,4 százalékát teszi ki. Az ECAS tanulmánya által említett becslések szerint a brit gazdaság a 2004 májusa utáni első 12 hónapban nettó 500 millió fontot nyert a keleti munkavállalók beengedésével. Mindeközben a jövevények elenyésző hányada igényelt csak szociális juttatásokat, noha a brit bulvársajtó előzetesen hónapokon keresztül a tömeges visszaélések lehetőségéről cikkezett.

Lakosságának arányában Írország fogadta be a bővítés óta a legtöbb közép- és kelet-európai munkavállalót: tavaly szeptember eleji adatok szerint 85 ezer társadalombiztosítási számot osztottak ki. A harmadik, szintén a liberális szabályozást választó tagállam, Svédország sem rokkant bele a piacnyitásba. A kora őszig érvényes nyilvántartások szerint a közép- és kelet-európai térségből közel 22 ezren érkeztek munkavállalási célból a skandináv országba, ami nagyjából megegyezik a már korábban svéd földön tartózkodók számával. Minden eddig elérhető kimutatás arról tanúskodik, hogy a lengyelek indultak legnagyobb számban szerencsét próbálni külföldre, míg a magyarok a legkevésbé vállalkozó szelleműek közé tartoztak. Nagy-Britanniában például az első évben 98 ezer lengyel mellett kevesebb mint 7 ezer magyar vállalt munkát.

Feketemunka

A jövő hét közepén napvilágot látó bizottsági jelentés mindemellett arra is rámutat majd, hogy a szabad munkavállalást korlátozó országokban még jobban elharapóztak az olyan káros jelenségek, mint a feketemunka vagy az álvállalkozások – azaz a határaikat zárva tartó tagállamok már csak emiatt is saját maguk ellen cselekszenek. Nemrég Belgiumban nagy sajtónyilvánosságot kapott például, amikor 17 magyar feketemunkást csíptek fülön, akiket egy helyi vállalkozó ottani viszonylatban potom fizetségért, napi 32 euróért illegálisan különböző építkezéseken foglalkoztatott. Ám a magyar ügy csupán a jéghegy csúcsa egy olyan országban, ahol a köznyelv a főváros, Brüsszel egyik kerületét egyszerűen „Kis Varsónak” nevezi. Mivel az új tagállamok egyéni vállalkozói előtt már 2002. május elseje óta az összes uniós tagországba szabad az út, sok ezer, kétkezi munkaerejét áruba bocsátani kívánó lengyel egyéni vállalkozóként érkezik Belgiumba, és ember legyen a talpán az a „hatósági közeg”, aki az elsősorban az építőiparban, lakásfelújításoknál szorgoskodó lengyeleket tetten tudja érni. „Számos nemzeti hatóság arról számolt be, hogy abnormális mértékben megnőtt a kiküldött munkásoknak és az egyéni vállalkozóknak kiadott munkavállalási engedélyek száma” – erősítette meg a közelmúltban a tendenciáról szóló híreket az Európai Bizottság tagjait tájékoztatva Vladimír Spidla cseh nemzetiségű foglalkoztatás- és szociális politikai biztos.

A feketemunka és az álvállalkozások megszaporodása érthetően nyugtalansággal tölti el a tagállami szakszervezeteket. Utóbbiak, bár két évvel ezelőtt többségükben ellenezték a piacnyitást, a hátrányokat látva most mégis a korlátozások felszámolását sürgetik a kormányaiknál. „Aggasztónak találjuk a feketemunka terjedését. Mi a szabad munkavállalás útjában álló korlátozások felszámolását szorgalmazzuk” – hangoztatja Claude Denagtergal, az Európai Szakszervezeti Konföderáció (ETUC) szakértője. A szervezet arra a következtetésre jutott, hogy – különösen az új tagállamokkal határos régiókban – kedvező hatása volt az átmeneti időszaknak, mivel a korlátozás mérsékelte a munkaerőpiacra nehezedő nyomást. A korlátozás azonban más régiókban csak károkat okozott. Amennyiben ugyanis szabad lenne a munkavállalás, az új tagállamokból érkezők megfelelő szabályozás esetén nem dolgozhatnának dömpingáron.

„Minden amellett szól, hogy semmi ok nincs a korlátozások fenntartására” – véli Őry Csaba, az Európai Parlament munkavállalásról szóló jelentésének előterjesztője. Az Európai Néppárt frakciójának padsoraiban ülő fideszes politikusnak január végéig kellett elkészítenie a jelentését, hogy a strasbourgi testület plenáris ülése még áprilisban szavazhasson róla. És bár ez a jelentés sem kötelezi semmire a tagállamokat, a parlament politikai állásfoglalásainak mindig súlya van. Őry fontosnak tartja, hogy a szabad munkavállalás ügyét ne keverjék össze a feketemunkával és más olyan negatív jelenségekkel, amelyekkel szemben a tagállamoknak jogaik és eszközeik vannak a fellépésre.

Mazsolázás

A magyar eurohonatya azzal is tisztában van, hogy néhány ország szívesen mazsolázna a közép- és kelet-európai munkavállalók között, megnyitva például előttük olyan informatikai szakmákat, ahol munkaerőhiány van. „Az ilyen eljárást az agyelszívás miatt határozottan ellenzem, de kétoldalú alapon elképzelhetőnek tartom” – morfondírozik a képviselő, aki jelentésében egy súlyos ellentmondásra is fel akarja hívni a figyelmet. E szerint a korlátozások fennmaradásával egyre nő annak a veszélye, hogy az új tagállamok állampolgárai a munkavállalás tekintetében még azoknál a harmadik országbeli állampolgároknál is szűkebb jogokat fognak élvezni, akik huzamosabb ideje legálisan az EU területén tartózkodnak. Őry aggodalmának különleges aktualitást ad, hogy néhány napja lépett életbe az az uniós jogszabály, amely a legalább öt éve egy EU-tagállamban törvényesen tartózkodó külföldiek (harmadik országbeliek) számára lehetővé teszi, hogy egy másik tagországban tanuljanak, letelepedjenek vagy munkát vállaljanak. Bár a legális bevándorlók társadalmi beilleszkedését elősegíteni hivatott jogszabályt csak öt tagállam vette át határidőre, alkalmazásával az a képtelen helyzet állhat elő, hogy miközben például egy észt állampolgár a közeljövőben sem lesz jogosult Ausztriában munkát vállalni, egy Észtországban öt éve letelepedett orosz állampolgár ezt megteheti. Pedig a csatlakozási szerződések egyértelműen rögzítik: az új tagállamok állampolgárainak a külföldiekkel szemben előnyt kell élvezniük a megüresedő állások betöltésénél.

Mindebből az is látható, hogy még az EU belső politikai inkoherenciái is az új tagállamok állampolgáraival szembeni diszkrimináció felszámolását sürgetik, a lépés gazdasági racionalitásáról már nem is szólva. Ám a mostani vitának vajon mekkora a tétje az új tagállamok számára? Nos, a másodosztályú EU-tagság egyébként méltatlan és megalázó helyzetéből való kitörésen kívül vélhetően nem sok. Hiszen a közép-európaiak számára legvonzóbb osztrák és német munkaerőpiacról kezdettől fogva tudni lehetett, hogy jó ideig még zárva marad, a britek liberalizáltak, a francia, a portugál, a spanyol vagy a görög piac megnyitása pedig a nagy földrajzi távolság és a nyelvi nehézségek miatt viszonylag keveseket érint. Legalábbis Magyarországon ez a helyzet.