deViszont: Egészen sokan ismernek téged most már Szegeden, de azért pár szóban bemutatkoznál nekünk?
Pilcz Roland: Pilcz Roland vagyok, a Kalyber Joe képregények alkotója, rajzolója, egyébként képregény színezési meg grafikai munkákkal foglalkozom. Végzettségemet tekintve rajztanár vagyok, de sajnos soha nem használtam ezt a képesítésemet. Ezen kívül meg „életművészettel” foglalkozom…
deViszont: Ha jól tudom, általános iskolában kezdtél el először képregényt rajzolni. Honnan jött az ötlet?
P.R.: Elsősorban a filmek kapcsán. Gyerekként nagyon tetszettek azok a filmek, amiket akkor még a német kereskedelmi csatornákon lehetett látni, meg hát ismertük a Star Wars, Indiana Jones stb. filmeket, és ezek engem mindig megérintettek, hogy „hú de jó történetek”, és akkor elgondolkoztam, hogyan lehetne ezt tovább vinni.
Nekünk nem volt videólejátszónk. Leadták évente egyszer a Csillagok Háborúját, és aztán másnap reggel az óvodában már a gyerek azon gondolkozik, hogy még, még, még, és hát ugye akkor az van, hogy meg kell valósítania saját magának…
Az, ha valaki lerajzolja ezt, vagy rajzok sorozatával történetet fogalmaz meg, akkor onnantól már kezd kialakulni a képregényesdi, tehát szép lassú lépésekkel a fantáziából, a fantáziálgatásból nagyon könnyen eljutunk a képregényig, hiszen egyetlen egy ceruzával is el lehet már egy képregényt készíteni.
deViszont: Ezekben a filmekben mi fogott meg?
P.R.: Nyilván elsősorban a látvány, főleg, hogy a sztoriból csak a felét értettem, mert ugye minden német karatty volt. Azóta sem tudok németül, pedig több mint4 évig tanultam elvileg (nevet).
deViszont: A rajztudásod családi örökség?
P.R.: Részben igen. Apukám rajzolgatott még anno, de így komolyabb szinten nem volt ennek gyökere, vagy legalábbis én nem tudok róla.
deViszont: Mikor kezdted el képezni magad? Mikor kezdtél el komolyabban rajzolni?
P.R.: Általános iskolában már azért így versenyeken, ilyesmiken indultam, de azok viszonylag komolytalan dolgok voltak. Mivel engem jobban lekötöttek a filmek, mint a tanulás, így a bizonyítványom nem volt a legjobb. A Tömörkénybe nem vettek fel, ezért jártam a Vedresbe. Ott kezdtem továbbfejleszteni ezt az egészet, és így jutottam el a rajztanárságig.
Én mindig magamtól tanultam mindent. Ennek megvan a hátránya, és persze az előnye is, mert ha valaki magától kezd el tanulni, akkor az sokkal mélyebb, személyesebb, jobban magába ivódó tudás lesz. Az önfejűségem megmaradt, ezért is csinálom a képregényt egyedül. Nem szeretem azt, ha másoktól függ a munkám. Szerintem mindig az a legbiztosabb, ha az ember magának csinál meg mindent.
deViszont: Mennyire vagy művészlélek? Máshogy is ki tudod magad fejezni a rajzoláson kívül?
P.R.: Igen, pláne, hogy nem is tartom magam jó rajzolónak. A rajzolás csak egy eszköz a kezemben, a kifejezéshez való eszköz. A zene egy fájó pont nekem. Szeretnék jobban belefolyni a zenébe, régen gitározgattam is egy együttesben, de a mai napig előkerül az akusztikus gitár a sarokból.
Mégis, nekem az írás a legfontosabb. Amit elsősorban is a képregényekben tudok kiélni. Sokszor szerettem volna könyvet is írni, a baj csak az, hogy ritkán jutok el odáig, hogy hátradőljek és írjam a gondolataim. Az a helyzet, hogy ez nem így működik. A legjobb gondolatok mindig valami közben jutnak az ember eszébe. A legjobb gondolatok mindig olyankor jönnek, mikor az embernél nincs ott a vázlatfüzetkéje.
Biztos, hogy nagyon sokféleképpen ki lehet az embernek fejeznie magát, csak meg kell találni egy olyat, amiben a legjobb. Az, hogy most a képregényt csinálom, részben egy kompromisszum, mert így minden más visszaszorult a háttérbe.
Az interjú folytatása itt olvasható.
