Hans Werner Sinn, a nagy tekintélyű német Ifo Institute gazdaságkutató intézet elnöke a minap a portfolio.hu-nak adott interjújában azt találta mondani: „Az euró bevezetése óta Németország hosszú éveken keresztül tőkét exportált Európa deficites országaiba és emiatt gyengült a gazdaság. A pénzügyi válság kirobbanásával azonban ez véget ért, és most ismét élénkülhet a gazdaság.” (Kiemelés a szerzőtől.) Első reakcióként az ember újraolvassa a mondatot, majd a szövegkörnyezetet, mert úgy véli: biztosan nem így gondolta. A szomorú konklúzió: dehogynem!
Sinn nagy befolyással bíró, köztiszteletben álló közgazdász, akinek a véleménye mindenképpen nagy súllyal esik a latba gazdasági körökben. Álláspontja nem esik messze a többi mértékadó német közgazdász vagy gazdaságpolitikus véleményétől: Axel Weber, a Bundesbank elnöke a minapi G20 csúcstalálkozón kijelentette, Németország nem tehető felelőssé azért az exporttöbbletért, amelyet az elmúlt években felhalmozott. Azért az exporttöbbletért, tegyük hozzá, amely a közlemúltig a legnagyobb volt a világon, és amelyet mostanság is csak a kínai gazdaság tudott felülmúlni.
A német gazdaság az eurózóna létrejöttének nyertese. Pont. Ezt úgy beállítani, hogy a tőkeexport miatt a németek gyengültek, meglehetősen érdekes mutatvány. Tőkeexport ugyanis önmagában nem létezik. A tőkeexport mindig azért jön létre, hogy a gazdaság többet exportáljon más országokba, mint amennyit importál. A német tőkeexport, amely a deficites európai gazdaságokba irányult ezért értelmezhető úgy is, hogy a német exportőrök hatalmas piacot kaptak az eurózóna létrejöttével, olyan piacot, ahol még az árfolyam változásaival sem kellett törődniük. A helyzet beállítása oly módon, hogy az még szegény Németországnak hátrányos is volt, jellemzi a német (gazdaság)politika hozzáállását ahhoz a globális polémiához, amely a deficites és exportőr országok között zajlik.
Az elmúlt hónapokban sokszor, az elmúlt hetekben kétszer is összeültek a világ nagyhatalmai, mindannyiszor kudarc kísérte a tárgyalásokat. Az IMF közgyűlése és a G20 csúcstalálkozó egyaránt hangzatos közös állásfoglalásokkal, valamint sorjázó (lényegében a közös nyilatkozatoknak ellentmondó) különvéleményekkel volt terhes. A közös gondolatoknak, esetleg ígéretes megállapodásnak egyelőre nyoma sincs.
A világgazdaság egésze szempontjából pedig nem mellékes, hogy lesz-e megállapodás vagy sem. A nettó importőr országok az elmúlt években óriási adósságokat halmoztak fel, amelyeket jelenleg is nyögnek. A korábbi gazdasági szerkezetük átalakítása (a fogyasztás csökkentése, az exportszektor támogatása) pedig kizárja, hogy további eladósodással biztosítsák korábbi keresletüket. Ez rossz a világgazdaságnak, és rossz az adott gazdaságoknak: az ő eltűnő keresletük ugyanis csökkenti a globális GDP-t egyrészt, és csökkenti a saját adóbevételeiket másrészt. A már most is költségvetési gondokkal küzdő dél-európai államok szempontjából egy nemzetközi segélycsomag, növekvő külső kereslet lenne optimális, amely megkönnyítené a szükséges gazdasági átalakítás társadalmi elfogadottságát. A németek által javasolt poroszos szigor általában, jó körülmények között helyes út lehet. Jelen helyzetben azonban potenciálisan azt a kiigazítást veszélyezteti, amelyben a dél-európai államok csakúgy érdekeltek, mint a pénzüket féltő hitelezőik. Németország számára saját piacainak, az unió perifériájának stabilizálása logikus lépés lenne. De az ismert nyilatkozatok alapján úgy tűnik, nem az.
Hasonló „süketek párbeszéde” zajlik a világ nagy régiói között: Kína, USA, az említett észak- és dél-európai államok egyelőre azon vitatkoznak, hogy a másiknak milyen intézkedésekkel kellene a világon segíteni. Közeledés az álláspontokban nemigen látszik kirajzolódni.
Közben lassan átalakul a politikai színtér az USA-ban. Ott, ahol a világgazdaság recesszióból való kilábalásához legnagyobb mértékben hozzájáruló költségvetési lazítását végrehajtották, mind több a fiskális politika fenntarthatóságát féltő hang. A pénznyomtatással szemben a költségvetési lazítás pozitív hatásait a többi ország is érzi. Most egy hasonló költségvetési segítség megismétlődésének egyre kisebb a valószínűsége az USA-ban, nem megengedett Dél-Európában, kétséges Kínában. Az exportőr államok kompromisszum-kerülő magatartását látva nehezen várhatjuk, hogy a politikusok (kiemelten az USA-ban) megint és megint hozzájáruljanak olyan költségvetési keresletélénkítéshez, amelynek hasznát az exportőr államok lefölözik. Ez viszont (hangsúlyozottan a kompromisszum hiánya esetén) egyre beláthatóbb távolságba hozhatja azokat az intézkedéseket, amelyeket egyelőre mindenki tagad: a kereskedelmi korlátozásokat.
Az exportőr/hitelező országoknak igenis van felelősségük. Ezt tagadni súlyos szerepzavart, rossz helyzetfelismerést jelez. Németországnak, Kínának igenis jelentős (természetesen korántsem kizárólagos) szerepet kell vállalnia a világgazdaságot fenyegető problémák megoldásában. A szomorú az, hogy erre még nyilatkozat szintjén is nagyítóval kell keresnünk az utalásokat.
(A szerző a Concorde Értékpapír Zrt. makroelemzője.)
