 |
Megengedheti-e magának egy elnök, hogy kétségei legyenek háborús időkben? Mi a kétely szerepe az elnöki döntéshozatalban? – intézte a kérdések sorát John Kerryhez a The Washington Post minapi számában Bob Woodward. Az (akkor még) elnökjelölt nem talált időt arra – legalábbis lapzártánkig -, hogy a Watergate-ügyet annak idején Carl Bernsteinnel közösen felgöngyölítő sztárriporternek válaszoljon, pedig az e hét keddi amerikai elnökválasztás kimenetelét éppen a karakterről, a vezetői képességről formált választói felfogás döntötte el. George W. Bush viszont megadta a maga válaszait, az amerikaiaknak is és Woodwardnak is, aki ezekből A támadás terve címen megírta a legújabb bestsellerét.
Bushnak egyáltalán nincsenek kételyei. Az amerikaiak fele éppen ebből vezeti le államférfiúi nagyságát, a másik felét viszont riasztja az elszánt és vak konokság. Joe Biden, az egyik legtekintélyesebb demokrata szenátor mesélte el Ron Suskind Pulitzer-díjas újságírónak, hogy néhány hónappal az Irak elleni támadást követően megpendítette a rendezéssel kapcsolatos kételyeit Bushnak, majd végül kifakadt: „Elnök úr, hogyan lehet olyan magabiztos, amikor tudja, hogy nem ismeri a tényeket?”. Mire Bush a vállára tette a kezét és közölte: „Az ösztöneim. Az ösztöneim.”
 |
Egyébként Suskind is megírta a maga könyvét – címe: A hűség ára -, méghozzá Paul O’Neillnek, Bush első pénzügyminiszterének a visszaemlékezései és alapos dokumentumai alapján. Aki mindkét művet elolvassa, nagyon sokat megtudhat a jelenlegi Fehér Ház rendkívüli mértékben titkolódzó hatalmi gépezetéről. Nemcsak arról, hogy miként mozgatják a szálakat, de még inkább arról, hogy kik azok, a nyilvánosság előtt kevésbé szereplő szürke eminenciások (az elnök valódi emberei), akik a politikai hatalmat a kezükben tartják. O’Neill pénzügyminiszter például nem tartozott közéjük. Sőt, az elnököt Karl Rove, Karen Hughes vagy Larry Lindsey igen gyorsan valóságos fegyveres veszedelemnek tekintette, mivel – ahogyan Suskind írja – „az álláspontja ideológiamentes és politikailag botfüle van”. O’Neill vált annak a filozófiai csatának a központi célpontjává, amelyben a pragmatikus kormányzás eszménye mérkőzött meg az ideológiai és politikai mozgósítás ellenigényével. A végeredményt tudjuk, de az oda elvezető út nagyon is tanulságos és elgondolkodtató.
Woodward más utat választott, hogy „kivesézze” a Bush-korszak döntéshozatali mechanizmusának a lényegét. A főszereplőket beszélteti és hallgatja meg. Ettől a cselekmény plasztikusabbá, regényszerűbbé, az elnök és környezete emberibbé válik. Woodwardot, a világszerte valószínűleg legismertebb amerikai riportert demokrata kritikusai egy ideje már azzal vádolják, hogy Nixon elnök megbuktatása óta kompenzálni akar a republikánusoknak, így kívánja újságíróként a centrumba helyezni magát. Nos, tényleg megvan annak a kockázata, ha egy írásmű legfontosabb forrása maga a hatalom. Nem mintha Woodward nem kopogtatta volna végig a mellékszereplők, sőt a statiszták címeit is, de ő kétségtelenül egy másik világot mutat be, mint Suskind. O’Neill visszatekintéséből az bontakozik ki, hogy a Bush-csapat szinte a hivatalba lépése pillanatától kezdve dűlőre akarta vinni a dolgokat Szaddam Huszeinnel, vezérelte a prekoncepció. Woodwardnál a döntés lényegében a körülmények súlya alatt született, egy olyan történelmi pillanatban, amikor a gondolkodás a tett halála.
Az olvasó, a két könyvön átrágva magát, azért kételkedhet. Egyébként így tett Joe Biden is, amikor azt válaszolta Bushnak: „Elnök úr, az Ön ösztönei nem eléggé jók!”
