A demokratikus ellenzéki pártok – és engedtessék meg, hogy a szerzői önkény e körbe sorolja a Magyar Demokratikus Charta demonstrációját is – rendezvényei is érdekesek voltak több szempontból. A Gyurcsány Ferenc által még 2008-ban életre hívott új Charta és az általa fémjelzett Demokratikus Koalíció platform közötti személyi összefüggés elég egyértelművé teszi, hogy nem klasszikus civilszervezetről van szó. A volt miniszterelnök április 15-én elmondott több mint félórás beszédének fontos eleme volt, hogy biztatta a civileket a megszerveződésre, a sokszínűségre, sőt, szavai szerint még egy új demokratikus párt megalakulását is üdvözölné. Ugyanilyen hangsúlyos volt viszont az az üzenete is, hogy ezeket az ellenzéki erőket meg kell szervezni, s az MSZP olyan állapotba jöjjön, hogy „a demokraták széles politikai közösségét befogadni legyen képes” (lásd még: pártrendezvény).
Más kérdés, szeretnének-e a civilek az MSZP ernyője alá állni (egyelőre semmiképp), s hogy szeretnék-e az MSZP-ben, hogy a közelebbről nem definiált demokraták szervezetileg hozzájuk tartozzanak (nem nagyon). Az is kérdés, Gyurcsány Ferenc, a hosszú folyamatot lezáró miniszterelnöki és pártelnöki távozása után két évvel alkalmasnak látszik-e egy ilyen ellenzéki koalíció vezetésére vagy akár menedzselésére (határozottan nem, sőt, személye inkább ok és ürügy az ellenzék össze nem fogására). Nehéz feladvány lehet azonban a Gyurcsány-ellenes ellenzékieknek egy olyan választási szituáció, amihez elérve Gyurcsány követői nem hagyják faképnél vezetőjüket és a Fidesszel szembeni szavazatmaximalizálás érdekében szükség van e voksokra.
Fontos továbbá azt is megjegyezni, hogy az ellenzék legradikálisabb szereplőjének pozícióját megpályázó Gyurcsány Ferenc stratégiájának alapja is vitatható. Ha ugyanis – helyesen – azt látja, hogy valamiféle kiegyezésre van szükség, akkor az a hadvezéri szerep, amelybe belehelyezkedik azt sugallja: a mindenkivel állandóan harcolni akaró Orbánt egy újabb harcos válthatja fel, s ez így megy majd az idők végezetéig. Tehát a stratégia két eleme kioltja egymást.
Egészen más tónusban, de Gyurcsányéhoz hasonló álláspontot képviselt Schiffer András is az LMP április 17-i Vörösmarty téri tüntetésén. Schiffer aligha örül e párhuzamnak, mégis, mikor az MSZP-t bírálja, s mikor visszatér ahhoz a gondolathoz, hogy a Fidesz azért nem rakhatta rendbe húsz év problémáit, mert maga is részese volt ennek a húsz évnek (egyébként tényleg), akkor megint csak a harcra helyeződik a hangsúly: küzdelem a Fidesz és az MSZP ellen. Kérdés, ki marad az LMP-nek, ha a Fidesz ellen nem az MSZP-vel harcol, viszont a Milla az LMP-s politikusok jelenlétéből sem kér.
Félreértés ne legyen: választási küzdelemben mindig van és lesz harc – ne legyen részünk a küzdelem nélküli Patyomkin-választások világában! – és népfrontozni sem kell. Ám a szétdúlt magyar politikai közösség döntő többsége mégiscsak a megnyugvás, a konszolidáció ígéretére vágyik. Talán arra van a legnagyobb szükség, hogy a konfrontatív politikafelfogást váltsuk le a tisztességes verseny kultúrájával, s ez változtathatja meg a szavazók elrendeződését a politikai erők körül. Kezdeti lépésnek aligha megfelelő az ellenzéki együttműködés elutasítása, akár annak árán is, hogy időközi választást veszít az adott politikai erő (Zugló, LMP) – miközben másutt az összefogás 60 százalék feletti eredményt hoz (Győr, fideszes fellegvár, MSZP és a helyi Pro Urbe).
Az LMP rendezvényének nagy nyeresége Tétényi Éva megjelenése volt, aki nem is ment bele a ki kivel van típusú játszmákba. Vérbeli politikusként végre feltette a kérdést, hogy mi következik a tiltakozás után, és ismét az együttműködés szükségességét hangsúlyozta – ami éppenséggel szöges ellentétben állt az LMP frakcióvezetője által képviselt üzenettel. Tétényi Éva mozgását mindenképp figyelni kell a politikai térben, és érdemes feljegyezni: áprilisban jóval közelebb ment az ellenzéki pártokhoz, mint korábban bármikor, hiszen a Vörösmarty téri megjelenést megelőzően Vona Gábor invitálta be a parlament üléstermébe tiltakozó gyalogtúrája után.
Közben a szocialisták…
… is rendezvényeket tartottak április 18-án, egyfelől részországgyűlést (melyen e sorok írója is meghívott felszólaló volt), másrészt egy utcai kitelepülést Budapesten – ami az MSZP nagy fegyvere volt 2006-ban, de 2010-ben ilyentájt nem sok örömük lehetett a nép közé menetelben -, majd pedig „kőbe vésték” a Magyar Köztársaságot és fáklyás felvonulást is tartottak.
Az MSZP megszólalói igyekeztek all round jelleggel tiltakozni a Fidesz politikája ellen, ami talán arra utal, hogy megpróbálják betölteni a fő alkotmányvédő politikai erő képzeletbeli helyét, egyidejűleg bejátszani azt a széles pályát, amit a szociális biztonság nem várt újabb megrendülése nyitott az ellenzéki politikai mezőny számára.
Tengernyi írás, nyilatkozat szól arról, hogy az MSZP hitelességét vesztette, a választók hatvan százaléka nem szavazna rá, még most sem egységes, szervezeti ereje halvány mása a korábbinak, politikájának velejét kellene újból kitalálni és – csúnya szóval élve – operacionalizálni. Ez mind igaz.
Egy szempontból azonban mégiscsak az MSZP van stratégiai előnyben más szereplőkhöz képest. Bár hosszan csúszott a lejtőn, de képes volt még azon a ponton megállni, ahol a legnagyobb ellenzéki erő lehet, civileket és pártokat is számítva (Istvánffy András pártokénál nagyobb politikai közössége vágy csupán, nem valóság). Kétségtelen, hogy az MSZP-nek se volna egyszerű országos méretű választási együttműködéseket kötnie, hiszen ez azt jelentené, hogy le kell mondania megszerezhető mandátumokról. Mégis, mivel e közepes állapotában is a legnagyobb az ellenzéki oldalon, tárgyalási pozíciói erősek. S mivel ellenzéki riválisai őt vádolják hiteltelenséggel és nem fordítva, az MSZP-nek jóval kisebb lelki tusát okozna egy olyan ellenzéki együttműködés létrejötte, amelynek maga is része lenne. Erre vonatkozóan egyébként Mesterházy Attila is megtette a maga felhívását.
Végső soron, a matematika jelenlegi állása alapján a Fidesz az MSZP által képviselt választók nélkül nem lesz leváltható. Fontos, hogy az ellenzék újjászerveződésének legyen egy kibomló szakasza, mikor mindenki megtalálhatja a maga helyét, megtalálhatja a maga hangját. Az MSZP-n kívüli ellenzék szervezeteinek azonban előbb-utóbb szembe kell nézniük a pártosodás kényszerével, és azzal, hogy az MSZP-t nem tudják kihagyni a kormányváltó kísérletből. Ha mégis megteszik, akkor arat a Jobbik és győz a Fidesz. Ez nagyjából ilyen egyszerű.
Lakner Zoltán elemzésének első része itt olvasható.
