Ritkaságszámba megy az a demonstrációözön, amivel a szakszervezetek, pártok és különböző civilszervezetek „köszöntötték” az új alkotmányt, pontosabban: „Magyarország új alaptörvényét”. A tüntetések, performance-ok egyfelől megmutatták a formálódó új civil világ sokszínűségét, médiaképességét és aktivitását, másfelől viszont azt is, hogy az ellenzék egyelőre mérsékelt erővel rendelkezik, fragmentált és sok esetben az egyes csoportok nem is keresik az utat a többiekhez, sőt. Utóbbi tényezőknek tudható be, hogy a Fidesz-KDNP-kormányt nem rendítette meg a tüntetéssorozat politikailag. Épp ezért aggasztó, hogy a kétharmados többségnek csak tűszúrásokat jelentő fejleményekre helyenként mégis diktatórikus reflexekkel válaszolt a „forradalmi” kormány.
Az tehát láthatóvá vált, hol az ellenzék mostanában, de távolról sem magától értetődő, hogy ez az ellenzék valami vagy megy valahová. Márpedig a tét egyre fokozódik, előbb-utóbb jutniuk kellene valamire külön-külön és egymással is.
Miért tüntettek?
Az áprilisi demonstrációkat két nagy csoportra oszthatjuk: az egyik részük a megszorító politika ellen tiltakozott, másik részük az új alaptörvény ellen. A kettő között persze van összefüggés, hiszen, például, az alaptörvény XIX. cikke szerint Magyarország ezentúl nem nyújt minden állampolgárának szociális biztonságot, csak törekszik erre vagy éppen az államadósság GDP-arányos szintjének ki tudja miért éppen 50 százalékra történő csökkentését előíró rendelkezés a permanens megszorítást is előrevetítheti. Ha pedig csak lassan jutunk el erre a szintre, akkor az Alkotmánybíróság hosszan elnyúló jogkörszűkítését élhetjük meg adó- és járulékügyekben.
Mégis, a két ügy alapvetően elvált egymástól a demonstrálókat figyelve: a szakszervezetek főként az Orbán-csomagot támadták, míg a civilek, a Charta és az LMP főként az alkotmányt, és az MSZP is valamivel inkább erre tette a hangsúlyt a maga akciói során. Ez persze érthető annyiból, hogy alaptörvényt ritkán vált az ország, legutóbb huszonkét, azt megelőzően negyven éve esett ez meg, míg a megszorító csomagok gyakrabban jönnek-mennek.
Mégis, lehetett volna politikai potenciál abban az ellenzék számára, hogy a konvergenciaprogram bemutatását – persze angolul, majd a visszafordítás nyomán jelentek meg a magyar lapokban az intézkedések – és az alaptörvény elfogadását mindössze három nap választotta el egymástól. Holott, Orbán Viktor karácsonyi, Magyar Nemzetnek adott interjúja, amely az első félév politikai menetrendjét igyekezett meghatározni, éppen azt tartalmazta, hogy e két folyamatot szigorúan elválasztanák egymástól. Eszerint a kormány január-február folyamán túljutott volna a „reformokon”, majd március-áprilisban csakis az alkotmányozással foglalkozott volna, s közben – a terv szerint – besöpörte volna az európai uniós elnökségből remélt politikai hasznot is. Így összességében a kellemetlen gazdasági és társadalompolitikai lépések negatív politikai hatásait enyhíthette volna a Fidesz számára az alaptörvény és az európai pozíció szimbolikus haszna.
2011-ben ez a forgatókönyv napok alatt omlott össze, több okból is. A médiatörvénnyel szelet vető kormányt váratlanul érte a learatott vihar, ami rögtön negatívba fordította a magyar uniós elnökség politikai megítélését. Ezen nem segített Orbán Viktor strasbourgi fellépése sem, mikor a többé vagy kevésbé vehemens bírálatokra azon a hazai viszonylatban sajnos megszokott, ott azonban megdöbbenést kiváltó módon reagált, hogy a vele vitatkozók Magyarország egészét támadják. Tévedés lenne azt hinni, hogy a médiatörvény körüli vita erősen lekötötte a hazai közvélemény egészének figyelmét, ám érzékelhető és mérhető volt, hogy a választók jelentős részét nem győzte meg a kormánypárt kommunikációja, mely szerint a miniszterelnök „megvédte” az országot (kitől?), s hogy a brüsszeli támadásokat az MSZP Jókai utcai székházának teakonyhájából szervezték meg.
Az alaptörvénnyel kapcsolatos vita sem segített a kormánypártnak, bár a Medián kutatása szerint a pártokhoz nem kötődő választók nem vették jó néven, hogy az ellenzék nem vett részt a parlamenti vitában (azt követően, hogy tavaly novemberben a Fidesz korlátozta az Alkotmánybíróság jogkörét). Nem kellett politikai elemzőnek lenni ahhoz, hogy észrevehetővé váljon: ha a Fidesz valóban azt akarta volna, hogy az MSZP és az LMP visszatérjen a parlamenti ülésterembe az alkotmányvita során, akkor tartalmi, illetve eljárási engedményeket kellett volna tennie. Mivel azonban egyik fajta engedményre sem volt hajlandó, üresen koppantak az ellenzék árulására vonatkozó, a Fidesztől egyébként már unalomig ismert szövegek.
Ami ennél is súlyosabb a kormánypárt számára, hogy január-februárban nemhogy a törvénykezés nem indult meg az államigazgatás és az állam gazdasági funkciói kapcsán, de a tervezett intézkedések keretét és vágyott időhatárait is csak március 1-jén tudta prezentálni a kabinet. Április 15-ére kellett elkészülnie a konvergenciaprogramnak, amely már valódi intézkedéseket vetít előre. Olyanokat, amelyek az állampolgárok széles rétegeit igen negatívan érintik. Legyen elég a gyógyszerkassza 120 milliárdos visszanyesését, a munkanélküli ellátások és vele párhuzamosan a munkához jutást segítő szolgáltatások büdzséjének megkurtítását említeni, valamint azt, hogy az eddigi várakozásokkal szemben 2012-ben megint nem fog javulni az átlagos és alacsonyabb keresetűek anyagi helyzete, mert ismét a kárukra változik a személyi jövedelemadó rendszere. Emellett, a közszférában dolgozók megtudhatták, hogy nem részesülnek belátható időn belül bruttó béremelésben – s az előbbiek alapján az adóváltozások sem javítják nettó pozícióikat -, azonban a többnyire alacsony fizetésüket úgy-ahogy kiegészítő természetbeni juttatásokat vagy kedvezőbb nyugdíjszabályokat is megszünteti a kormány.
Nem csoda, hogy a Fidesz nem tudta szimbolikus téren ellensúlyozni a választók egzisztenciáját érintő politikája hátrányos hatását, és jelentősen vesztett támogatottságából.
Április 9-én az európai szakszervezetek a soros elnökséget adó ország fővárosában, Budapesten tüntettek a megszorító válságkezelés ellen, amihez a kormány – közmeglepetést keltve – csatlakozott, mondván, az extra adók révén vált lehetségessé, hogy Magyarországon ne legyen megszorítás. Ennek az állításnak az igazságtartalma zárt térben (gyenge mennyezet esetén) hamar fizikai bizonyítást nyert volna, ám jellemző a helyzetre, hogy egy héttel később, a rendvédelmi dolgozók demonstrációja kapcsán a miniszterelnök szóvivője már nem is próbálkozott ilyen magyarázattal. Egyszerűen közölte, hogy a Széll Kálmán Terv révén csökken az államadósság, minek nyomán a magyar emberek jobban fognak élni. A cinizmus megalapozott gyanúja mellett kihallatszik a szövegből a valódi üzenet: nem lesz tárgyalás az intézkedésekről, a Terv végrehajtatik.
És éppen ez az, ami a legfontosabb: miért teheti meg a kormány, hogy ignorálja az ellenzéket? A kétharmad természetesen fontos, megkerülhetetlen része a magyarázatnak, ám a Fidesz és vele vezetője népszerűsége trendszerűen esik hónapok óta (nem kicsit, nagyon), mégsem látszik az irányváltás leghalványabb szándéka sem. A Fidesz konfrontatív politikafelfogása mellett az ellenzék sajátosságai is hozzájárulnak ehhez.
Kik tüntettek?
A magyar szakszervezeti mozgalom most sem lépte át saját árnyékát, aminek megvannak a jól dokumentálható történelmi és társadalmi-gazdasági okai – a posztszocialista globális félperiféria nem éppen a szervezett munkásság legkedvezőbb közege. Mindazonáltal az európai szakszervezetek április 9-i jelenléte fontos volt, és elég világos volt a hazai szakszervezetek üzenete is arról, hogy a kormány megszorító kurzusát elutasítják. Egy héttel később a rendvédelmi dolgozók tüntetése szokatlanul elkeseredett volt az életpályamodell helyetti halálpályamodellre utaló fekete koporsóval, továbbá szokatlanul radikális az Andrássy úton kinyitott tűzcsapokkal és szokatlanul szellemes az országházi tűzvédelmi ellenőrzéssel. Összességében így eléggé médiaképes is volt, ellensúlyozva a kormányzati sugalmazásra gyakorolt elöljárói packázást, ami azt célozta, hogy minél kevesebben rendelkezzenek szabadnappal a demonstráció idején és minél kevesebben viselhessenek egyenruhát, amikor tiltakoznak.
A helyzetet jellemzi, hogy az önkormányzati hatáskörbe tartozó tűzoltók közül voltak, akik megköszönték a polgármesternek, hogy más települések vezetőivel szemben engedélyezte az egyenruha-viselést a tüntetésen (Cser-Palkovics András, székesfehérvári polgármesterről van szó), annyira kivételesnek számított ez a hozzáállás. Sőt, a belügyminiszter az alaptörvény elfogadásának napján menesztette a Pest megyei rendőr-főkapitányt, mert körlevélben közölte az állománnyal, hogy nincs pénz. Fő bűne alighanem az volt, hogy tényleg nincs pénz, s ezt ki merte mondani. Pintér Sándor szerint azonban a főkapitány pánikot keltett azzal, hogy kilátásba helyezte a túlórapénzek ki nem fizetését.
A non plus ultra egész biztosan a nyíregyházi önkormányzat (ez esetben inkább elöljáróság), amely kitiltotta a lázongó szakszervezeteket a város majálisáról, mondván, május 1-je nem politikai esemény. S ha ez nem lenne elég, úgy tudni, nem Nyíregyháza lesz az egyetlen település, amely a májusfa köré szervezi a (köz)munka ünnepét. E logika kissé blaszfémikus változata szerint, gondolhatnánk, ki lehetne tiltani az augusztus 20-i körmenetről a papságot, hogy ne zavarják hittérítéssel a tűzijáték napját.
A fővárosi tüntetési térkép stabil résztvevőjévé vált a Facebookon szerveződött Egymillióan a sajtószabadságért! csoport (Milla), amely tavaly év vége óta tiltakozik a médiatörvény ellen. A Milla nagy dobása március 15-én volt, amikor megnyerte az aznapi „demonstrációversenyt”, létszámban lehagyva az Orbán Viktor beszédére összegyűlő Múzeum körúti közönséget. A Milla egyik alaptétele a „létező ellenzék” pártjainak elutasítása: nemhogy közösködni nem akarnak velük, de még a rendezvényeik közönségeként sem látják őket szívesen. Ez persze felveti a kérdést, hogy nem maga a Milla akar-e idővel párttá szerveződni, vagy pedig feltételeket kíván szabni ahhoz, hogy majd valamelyik ellenzéki párt, esetleg egy ma még nem létező ellenzéki szövetség választását javasolja követőinek. Bármelyik is a cél, három évvel a következő országgyűlési választás előtt a tartózkodó magatartás ésszerű. Legfeljebb az vethet fel kételyeket, hogy az amúgy is masszív pártellenes érzelmekre való sokadik ráerősítés mennyire tesz majd jót annak az ellenzéknek, amelynek mégiscsak egy párt – a Fidesz – legyőzése az egyik (más célokat megalapozó kiinduló) célja az országgyűlési választásokon, ahol kizárólag pártok szállhatnak harcba a voksokért. Könnyen elképzelhető, hogy a pártellenesség középpontba állítása a választók egy részének passzivitásához vezet majd.
A Milla április 15-i rendezvényének egyik legfontosabb és biztosan legpolitikusabb szónoka Istvánffy András volt, akivel egy nappal korábban jelentetett meg interjút az Index. Istvánffy azt a gondolatot fogalmazta meg, hogy a Fidesz jelenlegi kormányzása teremti meg a lehetőséget és az igényt az új baloldali politikára, amely egy zöld beütésű szociáldemokrata mozgalomban fejeződhetne ki. Az interjúból kiderül: Istvánffy azok közé tartozik, akik érzékelik a szociális kérdés döntő jelentőségét a közeljövő politikájában. Ennek komolyan vétele nélkül a Fidesz-alkotmány ellen tüntető mozgalmak sosem fognak kilépni a zömében fővárosi liberális, zöld, jogvédő csoportok határai közül. Távolról sem becsülöm le az ő fontosságukat, egyszerűen csak nincsenek elegen a kormányváltáshoz. Ahhoz sem, hogy a Fidesz megijedjen tőlük.
Az április 15-én elmondott beszédében Istvánffy azt hangsúlyozta, hogy most létrejött egy új politikai közösség, amely nagyobb a parlamenti ellenzéki pártok által képviselt közösségnél. E közösségnek új, konszenzusos alkotmányt kell majd alkotnia, helyreállítva a köztársaságot.
Ha ez nem politikai beszéd, akkor semmi sem az. Az Istvánffy által képviselt 4K! (Negyedik Köztársaság) csoport meglehetősen egyértelmű szándéka, hogy az imént felvetett dilemmát – pártosodjon a Milla vagy ne – a pártosodás igenlésével válaszolja meg.
Fontos azonban látni egy igen lényeges tényezőt. A március 15-én 30 ezer embert megmozgató vagy éppen április 18-án az alaptörvény elfogadásának óráiban a narancsrém élőképét az Alkotmány utcában megformáló Milla igen távol van a nevében hordozott ambíciótól, az egymillió támogatótól. Harmincezer ember nem kevés, de az egymilliónak csak a 3 százaléka a Facebookon csatlakozott 85 ezer ember pedig még mindig csak 8,5 százalék. Az Istvánffy-féle alakulat pedig pillanatnyilag nem több néhány politizálni akaró és jó ötletekkel rendelkező fiatal csoportjánál, ami ráadásul nem is új.
A 4K! honlapján olvasható öndefiniáló szövegek azért zavarba ejtőek, mert 2008-2009-ben keletkeztek, s már akkor úgy írnak magukról, mintha egy Szolidaritás-szerű tömegmozgalom felé haladnának, amiről, valljuk meg, szó sincs (eddigi legnagyobb önálló rendezvényük egy utcai párnacsata volt). Még furcsább talán az, hogy a 4K!-hoz kötődő blog most, 2011-ben látta szükségesnek lajstromozni az SZDSZ bűneit, ami kimeríti a döglött oroszlán rugdosásának kategóriáját, s az LMP SZDSZ-fóbiájának megtapasztalása után nem tűnik különösebben kreatív vonalnak.
