Amerikai magyar bevándorló családból származik. Hogyan volt jelen a bevándorlás, mint élmény, tapasztalat a családjában?
A nagyszüleim az 56-os forradalom idején menekültek el Magyarországról és Bécsen keresztül érkeztek az Egyesült Államokba. Azokból a történetekből, amelyeket ők meséltek nekem, pontosan megértettem azt a drámát és traumát, amelyet az otthon elvesztése és az idegenként való beilleszkedés jelent. Úgy gondolom, hogy édesanyámnak ezek az élmények nyitották fel a szemét, ezek által a megélések által lett fogékony és empatikus az emberi közösségek és általában az emberek, az emberi sorsok iránt. A nagyszüleim küzdelmei, amelyek még az övéinél is nehezebbek voltak, mélyen bennem maradtak. Fiatalok voltak és elveszettek, mégis sikerült megtalálniuk az útjukat. Érdekes módon a nagyapám sokban emlékeztetett Lászlóra.
Magyar édesanyja, Pláhy Szilvia ismert fotóművész. Mit adott önnek és hogyan formálta az ön személyiségét anyaként?
Édesanyám nagyszerű fotós, és igen jól ismert alakja a New York-i fotóművész közösségnek. Nagyra tartják és más fotósok is szeretik. Az ő kitartása és az, ahogyan mások támogatására támaszkodott, még személyesebbé tette számomra ezeket a kapcsolódásokat. Rendkívül inspiráló számomra, hogy milyen küzdelmekkel és kitartással folytatta a művészi munkáját, jelentős alkotásokat tudott létrehozni és maradandó életművet alkotni művészként.
Milyen hatással volt a személyiségére színészként a magyar közegből hozott identitás, és hogyan jelent meg ez Tóth László alakjában?
Ahogyan a beszélgetésben is hosszasan kifejtettem, ez a film nagyon komolyan összekapcsolódik a személyes élményeimmel. Az édesanyám és nagyszüleim élményei meghatározóak számomra. Általuk értettem meg a bevándorlók küzdelmeit. Én magyar kisfiúként nőttem fel, magyar nyelv vett körül és magyar személyiségem volt. Ezért a családból hozott élmények az én esetemben mélyen meghatározták az érzékenységemet színészként, és azt, hogy milyen szerepeket vállalok el. A magyar származásom, úgy érzem, nagyban befolyásolta a saját alkotói munkámat és személyiségemet is. Például erős kapcsolatot érzek nagyapám szenvedélyével és hangjával, ami még ma is a fülemben cseng. Különösen azzal, ahogyan kifejezte magát – ez olyan igazi magyar vonás. A hangjának a tónusa emlékeztet arra, milyen nehéz volt számára a boldogulás. Nagyon kevésből éltek, és keményen küzdött azért, hogy itt munkát találjon. Ezek a nehézségek mélyen érintették őket és bennem is nyomot hagytak. Ezért is rezonált bennem ennyire ez a történet.
Mindezek fényében hogyan látja A brutalistát? Ez egy magyar bevándorló történet?
