Kultúra

A visszatérő Gyűrűk Ura-sorozat mutatja, hogy végtelen pénzből is lehet gagyit készíteni

IMDB
IMDB
Folytatódik a tévétörténelem valaha volt legdrágább projektje, A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi első évadával elégedetlenkedők panaszai azonban süket fülekre találtak. A második évad pont abban ügyetlen, mint az elődje, csak most már a grandiózus látványvilág és a sorozat körüli hype sem tereli el kellőképpen a figyelmünket a kínos hibákról. De vajon kinek készült ez a sorozat? Kritika.

A hatalom gyűrűinek első, csiga lassúsággal (pardon, ent-tempóban) építkező évada az utolsó részekre mintha megtalálta volna a gázpedált, és bár ezzel sem aratott felhőtlen sikert, azért abban lehetett reménykedni, hogy a folytatásban megtartja ezt a nehezen szerzett lendületet. Nyilván érthető, hogy az elején sokat kellett világot építeni, hiszen abban a Másodkorban járunk, A Gyűrűk Ura története előtt és nagyrészt a Szilmarilok után, amiről Tolkien a legkevesebbet írt: erről az időszakról csupán vázlatos történetek maradtak fenn. Persze a végkifejletet, na meg a később Frodó útját is keresztező karaktereket azért már ismerjük, de mégiscsak fel kellett vezetni valahogy Szauron felemelkedésének történetét, az meg tulajdonképpen becsülendő dolog, hogy ennek az íróhoz méltó alapossággal látott neki a sorozat.

Ha valaki esetleg nem emlékezne (mi nem emlékeztünk), négy szálon futott a sztori:

  • a tündék, köztük a fiatal Elrond (Robert Aramayo) igyekeznek elkerülni a kihalást, ehhez pedig még a törpöktől – többek között a fiatal Durintól (Owain Arthur) – sem restek segítséget kérni,
  • a korai, ekkoriban még vándorló hobbitok (azaz gyaplábúak) egy gyanús, égből pottyant varázslóba botlanak,
  • előkerülnek a rég nem látott orkok, és terrorizálni kezdenek egy emberfalut,
  • az ekkor még kevésbé bölcs és türelmes Galadriel (Morfydd Clark) pedig a morózus emberkirály, Halbrand (Charlie Vickers) társaságában Númenorba kerül, hogy onnan aztán újdonsült szövetségeseivel Középföldére vegye az irányt orkokkal háborúzni.

A lezáráshoz közeledve aztán végre beindultak az események, és az első évad felfokozott hangulatban is ért a végéhez: a tündék elkészítették az első gyűrűket, az évszázadok óta bujkáló Szauron pedig végre felfedte magát a rá vadászó Galadriel előtt. Na, most aztán majd felpörög a sztori – gondolhattuk ekkor, A hatalom gyűrűi alkotóinak (Patrick McKay-nek és J.D. Payne-nek) azonban, úgy tűnik, feltett szándéka, hogy minden évad elején próbára tegyék nézőik tűrőképességét. Vagy csak muszáj valahogy kihúzni a történetet az Amazon által tervezett öt évadra.

A második felvonás mindenesetre éppolyan zsibbasztó lassúsággal kezdődik, mint az elődje, mostanra viszont már nem terelik el a figyelmünket a gigaköltségvetésből készült, továbbra is gyönyörű látványok és az ismerős nevű karakterek: tisztán kirajzolódnak a sorozat égbekiáltó hiányosságai.

Ben Rothstein / Prime Video

A legfájóbb pont továbbra is az, hogy nem vagy csak elvétve sikerült olyan karakterekkel benépesíteni a történetet, akiknek sorsa iránt akár csak mérsékelten is tudnánk őszintén érdeklődni: amilyen sok szereplőt sorakoztatott fel az első évad, olyan nehéz közöttük igazán szerethető és izgalmas (vagy akár csak emlékezetes) karakterre lelni. Galadriel, Halbrand/Szauron (ezen a ponton ez talán már nem spoiler) és Elrond már csak a képernyőidejük miatt is kiemelkednek, rajtuk kívül viszont nem nagyon van olyan szereplő, aki többet fel tud mutatni a közepesen szívdobogtató aha-élménynél, hogy ismerjük a nevét a könyvekből/filmekből (vagy lassan rájövünk, ki is lesz ő, ha végre hajlandók megnevezni).

Márpedig a második évad is a Trónok harca-hagyományt követi, és több párhuzamos történetben mesél a korábban megismert karakterekről (már azokról, akik nem haltak meg teljesen random az első évad óta), így megint csak össze-vissza bolyonghatunk Középföldén. A helyszínek, mint a virágzó Númenor vagy az ekkoriban még teljes dicsőségében tündöklő Mória jóval izgalmasabbak a szereplőknél, helyszínek mutogatásából viszont ugye nem lehet nagy fantasy eposzt csinálni.

Az előzménysorozatok sajátja, hogy a végkifejlet ismeretében kell valahogy mégiscsak izgalmassá vagy minimum átélhetővé tenni egy-egy karakter történetét. Hogy Szauron előbb-utóbb teljes Középföldét fenyegető hatalmas főgonosz lesz, azt még az is tudja, aki egy kő alatt töltötte az elmúlt évtizedeket, de azért aki minimum a filmeket látta, az a második évadban külön szálat kapó Isildur (Max Baldry) túléléséért sem fog különösebben izgulni. A direkt a sorozathoz írt karakterek lehetnének a nézői bevonódás kulcsai, közülük azonban egyedül az orkokat irányító Adar (Joseph Mawle-t a második évadban Samuel Hazeldine váltotta a szerepben) emelkedik ki,

azzal pedig minden latte-avokádós, szociális érzékenységre való nyitottság ellenére is nehéz menni, hogy az orkok hirtelen elnyomott kisebbségként (olykor házas, kisgyerekes apukaként!) jelennek meg az új feldolgozásban.

Ben Rothstein / Prime Video

Ott vannak még a bájos gyaplábúak, akiknek szerepeltetése egyértelmű kísérlet a nézők megnyerésére (ebből tehát legalább annyi kiderül, hogy vannak ilyen ambíciói az alkotóknak), a rajongókat kiszolgálni igyekvő női Frodó-Samu páros, Nori (Markella Kavenagh) és Poppy (Megan Richards) történetszála viszont a félszerzetek történelmének legunalmasabb kalandja (ezeknél a részeknél tűnt fel, hogy a Prime-on nem lehet másfélszeres sebességre kapcsolni). Az amnéziás varázslóval (Daniel Weyman) való megismerkedésük már az előző évadban is csak mérsékelt izgalmakat tartogatott, mostanra viszont már tényleg érthetetlen, hogy miért nézzük hosszú perceken keresztül, ahogy a kietlen sivatagban bolyonganak és a semmiről társalognak. Hogy miért titokzatoskodnak továbbra is a varázsló kilétét illetően, mikor már egészen egyértelműnek tűnik a dolog, rejtély – de hátha valami zseniális meglepetés lesz.

Az érdektelen karaktereket viszont még mindig lehetne izgalmasan mozgatni: a Trónok harcában vagy annak előzménysorozatában, A hatalom gyűrűi nagy riválisának kikiáltott Sárkányok házában sem érdekes minden karakter, de legalább történik velük valami. Jórészt olyan dolgok, amik előre mozdítják az eseményeket, vagy rávilágítanak egy-egy szereplő motivációira. McKay-éknél ezzel szemben nem elvárás, hogy egy rész végén vissza tudd mondani, mi is történt tulajdonképpen, vagy hogy az egyes jelenetek hozzáadjanak valamit a nagy egészhez (már megint több történetszál teljesen érdektelen side questnek tűnik). Ráadásul nyüzsög a történet a bugyuta, logikátlan vagy vad véletlenekre alapozó fordulatoktól, pedig nem is egyszerű halandókról, hanem évszázados bölcsességet őrző tündékről meg a zseniális Sötét Nagyúrról van szó. A tündék egymással civódnak, Szauron látszólag teljesen értelmetlenül ellátogat Mordorba, aztán visszajön, Lord Celebrimbort (Charles Edwards) pedig kábé másfél percig kell győzködni, mire rááll, hogy a tiltás ellenére újra együtt dolgozzon Halbranddal (mentségére szóljon, hogy vele elfelejtették közölni, hogy Halbrand igazából Szauron, a posta meg elkeveredett).

A legérdekesebb szál nyilván a frissen felfedett, sármos Szauroné – mégiscsak az ő története A hatalom gyűrűi. Az már most látszik, hogy az ő mesterkedése a második évad központi szála, rögtön neki is áll megnyerni tervének Középfölde népségeit, és a gyűrűk sem készítik el magukat. Ahhoz képest, hogy mesteri manipulátor hírében áll, egyelőre még kimerül az eszköztára az önhitt embereket célzó kínos bókolásban, de – ahogy a sorozatot behatóbban ismerők már sejtik – ez itt pont elegendő. Azért a Celebrimborral folytatott közös munka biztosan nem lesz akadálymentes, az előzetesben felvillantott, pszichológiai thrillerbe hajló páros történetük akár még az évad fénypontja is lehet.

Adott tehát egy gyönyörű, A Gyűrűk Ura világát elképesztően részletesen kibontó látványvilág (egy rakás easter eggel és utalással), amiből teljesen hiányoznak a jól működő drámai elemek. A sorozat a második évad felvezetésében is következetesen középszerű, csikorognak a párbeszédek, és Szauron előtérbe kerülése ellenére is ólomlassúsággal halad a sztori. Mintha nem profi tévések, hanem lelkes Gyűrűk Ura-rajongók csinálták volna ezt a történetet, akik csak szerettek volna minél több időt a hőn szeretett fantasy világban tölteni.

Ross Ferguson / Prime Video

Hát, tulajdonképpen pont ez történt. Patrick McKay és J.D. Payne mindketten első alkalommal próbálhatják ki magukat a showrunneri munkakörben, az pedig biztos, hogy nem kis falat a (valószínűleg, pontos számok nincsenek) valaha volt legnagyobb költségvetésű sorozattal indítani. Mikor a Tolkien-hagyaték kezelői bedobták a nagy stúdióknak, hogy hajlandók eladni a jogokat egy sorozathoz, hatalmas licitháború indult, nyilván a Netflix és az HBO is magának akarta a lehetőséget. Rengeteg alkotót megfuttattak, McKay-ék is hónapokig próbálkoztak megnyerni a fejeseket. Az hamar egyértelművé vált, hogy ők kis halak a többi pályázóhoz képest, de az is kiviláglott, hogy őszinte rajongói az írónak. Egy alkalommal például Payne tünde nyelven köszöntötte Simon Tolkient, egy másik találkozón McKay rajzolt egy térképet Tolkien világáról, bekarikázott egy apró részt, és azt mondta a hagyaték kezelőknek:

Ez minden, amit A Gyűrűk Ura-filmekben láthattunk. Annyi minden van még, amit el kell mesélni!

Aztán módszeresen sorolni kezdte a térképen fellelhető többi helyszínt. Kis túlzással ebből lett A hatalom gyűrűi.

McKay ekkor azt ígérte, hogy a második évad „minden szinten nagyságrendekkel jobb és nagyobb” lesz. Grandiózus mestermű helyett egyelőre kellemetlenül sokszor hat olcsónak és gagyinak a végtelen pénzből készült sorozat, ezek pedig nem azok a szavak, amiket pár évvel ezelőtt valaha egy mondatban említettünk volna Tolkien nevével. Élvezni igazán csak azok fogják, akiknek könnyek szöknek a szemükbe, mikor egy karakter Bombadil Tomaként mutatkozik be – McKay-ék kétségkívül ebbe a táborba tartoznak. Talán a következő évadokra belejönnek a televíziózásba is.

A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi, második évad, 2024, Amazon Prime. 24.hu 5/10

Ajánlott videó

Olvasói sztorik