A jövő minden nemzet, az egész világ számára attól függ, hogy a következő évtizedekben tovább virágzik-e és kitart-e a szabad és nyitott Indo-csendes-óceáni térség
– mondta Joe Biden, utalva utalva arra a régióra, amely fokozatosan a világ egyik központjává vált.
A korábban használatos „ázsiai és csendes-óceáni térség” helyett az „Indo-csendes-óceáni-” vagy „indopacifikus térség” kifejezés egyre gyakrabban hangzik el a nemzetközi kapcsolatok tárgyalásakor. Az elnevezés korántsem új: először egy brit gyarmati ügyvéd, geográfus használta a 19. században az Afrika keleti partjától a csendes-óceáni szigetekig terjedő régió leírására. A terület magába foglalja az Indiai-óceánt valamint a Csendes-óceán egy részét. A régió Ázsia felemelkedésével vált fokozatosan egyre fontosabbá: számokba foglalva a világ óceánjainak 65, a szárazföld 25 százaléka található a térségben, ahol a bolygó lakosságának fele – a kiskorúak 58 százaléka – él. A globális GDP 60 százalékát itt állítják elő, és a világgazdasági növekedés kétharmada tömörül ide. Ennek fényében aligha meglepő, hogy a világ számos országa, köztük az Egyesült Államok, Ausztrália, Japán, India, Indonézia, a Fülöp-szigetek, az Európai Unió, Nagy-Britannia, de még Mongólia is rendelkezik a régióra vonatkozó stratégiával.
Az Egyesült Államok a második világháború lezárása óta a térség domináns nagyhatalma, ám Kína az azóta eltelt idő alatt a világ legnépesebb országává és második legnagyobb gazdaságává nőtte ki magát, és mára az aktív katonák száma alapján a legnagyobb hadsereggel rendelkezik a bolygón.
Feledy Botond, a Partizán külpolitikai szakértője, a Heti Feledy című külpolitikai hírlevél szerzője lapunknak elmondta, hogy Hszi Csin-ping 2012-es hatalomátvételétől számítjuk, hogy Kína egyre asszertívebb külpolitikát kezdett folytatni a régióban, melynek elnevezését az Egyesült Államok katonai parancsnoksága változtatta meg. Az amerikaiak a névváltoztatással India szerepét kívánták aláhúzni, illetőleg azt, hogy a térség kapcsán nem lehet csak a Csendes-óceánról beszélni.
Kína hívná ki az amerikai világrendet
A kínai államvezetés nyíltan beszél az amerikaiak által diktált világrend igazságtalanságáról. Hszi Csin-ping márciusban hirdette meg a Globális Civilizációs Kezdeményezés (GCI) nevű programját, mely lényegében a nyugati értékeken alapuló, amerikai világrendőri szereppel szemben kínál alternatívát. A kínai elnök beszédében felszólította a világ országait, hogy
tartózkodjanak attól, hogy saját értékeiket vagy modelljeiket másokra kényszerítsék.
Hszi elismeri az emberiség „békére, fejlődésre, méltányosságra, igazságosságra, demokráciára és szabadságra irányuló közös törekvéseit”, de jogokat nem említ. Tehát a kínaiak egy olyan világrend mellett érvelnek, melyben a sorolt értékek megsértőivel szemben nincs az egységes, közös fellépésnek morális alapja. A Kína által elképzelt világ a közös gazdasági érdekekre épülne: „határozottan ellenezzük a hegemóniára törekvést és a hatalmi politika minden formáját” – mondja Hszi.
Feledy szerint a térségben alapvetően egy kínai kitörési kísérletet látunk. Van egy ország, amely a közvetlen partszakászán kívül nagyon kevés dolgot tud kontrollálni a világ tengerein, miközben a gazdaságát nem sikerült belső fogyasztásra átállítani, tehát számukra a kereskedelem és az exportképesség fenntartása létfontosságú. Az euroatlanti térség bázisaival vannak tele a világ óceánjai, ezt próbálják ellensúlyozni saját kikötőkkel Dzsibutitól a csendes-óceáni szigetekig.
A tavalyi jubileumi pártkongresszuson Hszi nyitóbeszédében 39 alkalommal hangzott el az „új korszak” kifejezés. Kína nagyobb szeletet követel magának a globalizációból, ám nem kíván egyedüli irányító szerephez sem jutni. Sokkal inkább érdekelt egy többszereplős, multipoláris világrendben. Ennek kialakításában számos tényező hátráltatja: rövidtávon a gazdasági visszaesés (azon belül is első sorban az ingatlanpiaci buborék), középtávon az eladósodottság (300 százalék környékén jár a teljes adósságráta), hosszútávon a demográfiai bezuhanás fenyegeti őket. Kína április óta már nem a világ legnépesebb országa, de az évszázad végére lakossága felét elveszítheti.
A demográfiai előny lassú elvesztése hatalmas ütés a kínai gazdaságnak: a következő évekre már 300 millió nyugdíjast jósolnak. Hosszútávon nem biztos, hogy lépést tudnak tartani az Egyesült Államokkal, és ha a kínai kormány ebből arra a következtetésre jut, hogy a továbbiakban nem érnek rá halogatni, akkor az asszertív külpolitika könnyen agresszióba fordulhat.
Feledy hangsúlyozta, hogy mindez egy külső percepció, és a kínaiak nem feltétlenül tekintenek úgy magukra, mint akik egy szakadék előtt állnak. Vélhetően a pártvezetés úgy látja, hogy ezeket a problémákat tudják kezelni, ezért fektetnek a mesterséges intelligenciába és a 6G-be. Ráadásul a saját reprodukciós problémáival a Nyugatnak (és különösen Európának) ugyanúgy szembe kell néznie.
A szakértő szerint a kínai csodavárás, az integráció a nemzetközi szervezetekbe (például a Kereskedelmi Világszervezetbe, a WTO-ba) ugyanabba az illúziós buborékba tartozott, mint a putyini Oroszország beilleszkedése, melynél azt hitte a Nyugat, hogy ezzel pacifikálja, sőt talán a lassú demokratizálódás útján is elindítja a két rezsimet. Ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna:
A háború ékes példája annak, hogy Putyinnak sem sikerült a fejébe helyezkedni, de Hszi Csin-pinggel ez a feladat százszor nehezebb. A Kínai Kommunista Párt (KKP) szocializációs közegét, illetve a párt informális kockázatvállalásra vonatkozó döntéshozatalát aligha ismeri külföldön bárki teljes egészében, és még a KKP-n belül is nagyon kevesek lehetnek, akik teljes rálátással bírnak. Ez egy durva labirintus. Miközben óriási a pártcentralizáció, és nyilván erről szól Hszi Csin-ping harmadik mandátuma, azért még mindig van egy óriáspárt, még mindig van egy sanghaji klikk (a kereskedőpárti szekció) és adott a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg, amely akármennyire a párt uralma alá van is hajtva, egyes esetekben nagyobb lobbierőt, érdekérvényesítést képes lehet kiharcolni, mint az orosz hadsereg a Kremllel szemben.
Kína eközben rohamosan modernizálja hadseregét. A haditengerészet négyévente a teljes Brit Királyi Haditengerészet méretével nő, és immár a legtöbb hadihajóval rendelkezik a világon. Emellett az atomtölteteinek a számát is növeli, mely jelenleg 400 körül mozog. „Az ukrajnai háború tanulsága, hogy az atomernyő miatt a közvetlen nyugati beavatkozás nem történhet meg, ezért Kína is egy brutális nukleáris fejlesztési programba fogott” – magyarázta Feledy, hozzátéve, ahhoz, hogy érdemben ellensúlyozni tudják az Egyesült Államok atomarzenálját, a robbanófejek és a hordozóeszközök számát meg kéne tízszerezni.
A renegát sziget
Az Indo-csendes óceáni térség legélesebb konfliktusa Tajvannál körvonalazódik. A pekingi kormányzat egyre élesebben fogalmaz a kérdésben: leszögezték, hogy az országegyesítés Tajvannal elkerülhetetlen, amit a Teng Hsziao-ping nevéhez köthető „egy ország, két rendszer” elve alapján képzelnek el. Hszi azzá a történelmi jelentőségű vezetővé szeretne válni, aki a nemzetegyesítést, ha kell, erőszakkal, de végrehajtja (a kínai elnök azt is hangsúlyozta, hogy a békés egyesülésre törekszenek).
Elemezői várakozások szerint ennek a céldátuma a Kína Népköztársaság alapításának századik évfordulója, 2049 lehet.
A kínai polgárháború vége, 1949 óta de facto független szigetállam mára az egyik legfejlettebb demokrácia a világon. Független államapparátussal és nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező ország, amely ráadásul megkerülhetetlen tech nagyhatalom. A chipiparban 63 százalékos részesedése van Tajvannak, ami rendkívül magas polcra helyezi a globális értékláncban. Az újraegyesítést a legnagyobb arányban a tajvani társadalom szabadságban, demokráciában szocializálódott fiatal generációi utasítják el: körükben kijegecesedett a tajvani identitás.
Ennek ellenére Tajvan függetlenségét mindössze tizenhárom ország ismeri el (Európában egyedüliként a Vatikán), és hivatalosan Washington sem tart fenn diplomáciai kapcsolatokat Tajpejjel. 1979-ben Jimmy Carter elnök ratifikálta a tajvani kapcsolatokról szóló törvényt, melyet tudatosan a „stratégiai kétértelműség” nyelvén szövegeztek. Ebben elkötelezték magukat amellett, hogy az Egyesült Államok szükség esetén védelmi fegyvereket és szolgáltatásokat nyújt szigetországnak, és fenntartja a katonai létesítményeit a Csendes-óceán nyugati részén, hogy megakadályozza az esetleges katonai nyomásgyakorlást Tajvannal szemben. Viszont
Matura Tamás Kína-szakértő a tajvani konfliktust bemutató cikkünkben kifejtette, hogy amennyiben az Egyesült Államok nem siet 70 éves szövetségese védelmére (ahogy tette azt 1954-ben, ‘58-ban és ‘95-ben), az nemcsak térségbeli vezető pozíciójának, hanem a globális amerikai hegemóniának is a végét jelentené. Ezt alighanem Biden elnök is így látja, aki kerek perec kijelentette, hogy egy esetleges kínai invázió esetén megvédik Tajvant. Ugyanerre tett ígéretet William Laj jelenlegi tajvani alelnök, a jövőre esedékes elnökválasztás esélyese. A kínaiak által „szeparatista bajkeverőnek” bélyegzett Laj elmondta, meg fogják védeni Tajvan szuverenitását, és fenntartják a sziget demokratikus értékeit, bármekkora is az „autoriter fenyegetés”.
Kína egyelőre nem rendelkezik a megfelelő eszközökkel arra, hogy végre tudja hajtani az inváziót. Ám tajvani biztonsági szakemberek szerint 2025-re, a CIA szerint 2027-re képes lehet erre. Feledy Botond arra hívja fel a figyelmet, hogy egy kétéltű művelethez, partraszálláshoz nagyon komoly katonai képességekre van szükség, ám ezeket tudatosan fejlesztik a kínai hadsereg.
A kínai haditengerészet fő problémája, hogy be van szorítva a Dél- és Kelet-kínai tengerre. Minden oldalról ellenséges szigetláncok szegélyezik őket, melyeken egyre szaporodnak a japán és amerikai bázisok, így egy katonai konfliktus esetén könnyedén blokád alá lehetne vonni az országot. Ráadásul a kínai lakosság nagy része a partvidéken zsúfolódik össze, ami azt jelenti, hogy Tajvanról támadható lenne a kínai gazdaság és népesség igen jelentős szelete. Ha sikerül elfoglalni a szigetet, ez a fenyegetettség is megszűnik.
Feledy arra hívta fel a figyelmet, hogy Kínának nincs háborús tapasztalata: legutóbb 1979-ben hatoltak be a katonáik Vietnámba. Oroszországnak volt háborús tapasztalata, mégsem sikerült másfél év alatt elérni a célját Ukrajnában.
Egy területvita, amibe Hollywood is belekeveredett
A kiaknázatlan nyersanyagokban gazdag, 3,5 millió négyzetkilométernyi Dél-kínai-tenger a világ legfontosabb hajózási útvonala. Az ENSZ UNCTAD nevű kereskedelmi, befektetési és fejlesztési szervének becslése szerint a globális tengeri kereskedelem harmadát bonyolítják le itt. Kína mellett Tajvan, Dél-Korea és Japán kereskedelme is erősen támaszkodik a Maláj-félsziget és az Indonéziához tartozó Szumátra sziget között elterülői Malaka-szorosra, amely összeköti a Dél-kínai-tengert és rajta keresztül a Csendes-óceánt az Indiai-óceánnal. A régió és különösen Kína gazdasága (amely kereskedelmének 60 százalékát tengeren bonyolítja le) szorosan összefügg a Dél-kínai-tengerrel.
Peking szinte az egész területre igényt tart, ezért több, katonai célokra kiépített szigetet hozott létre a tengeren, haditengerészete járőrhajókkal grasszál a vizeken, miközben kínai halászhajók rendszeresen felbukkannak Fülöp-szigeteki és indonéziai kizárólagos gazdasági övezetekben. Ez komoly gazdasági zavarokat okoz, és milliók megélhetését veszélyezteti, mivel a Dél-kínai tengeren koncentrálódik a világ halfogásának 12 százaléka, továbbá a világ halászhajóinak több mint fele is itt tevékenykedik.
Kína területi követelése erősen sérti a többi part menti ország, Brunei, Indonézia, Malajzia, Tajvan, de elsősorban Vietnám és a Fülöp-szigetek érdekeit. Manila egészen Hágáig vitte az ügyet. Az Állandó Választottbíróság 2016-ben hozott ítéletében kimondta, hogy
A kínai területi követelés állításuk szerint évszázadokra nyúlik vissza. 1947-ben egy térképet is kiadtak, amely „kilenc pontos vonalra” tagolta a Dél-kínai tengert. A vonalak a tenger csaknem egészét lefedik, de maga a követelés sem teljesen világos, hogy mire vonatkozik. A hivatkozott térképen nem szerepelnek koordináták, csak Kína legdélebbi pontjától, Hajnan tartománytól több száz kilométer hosszan délre és keletre futó vonalak. Emellett az sem tiszta, hogy a követelés magába foglalja-e a tengereket, vagy csak a közrezárt szárazföldi területekre formálnak igényt. A Dél-kínai tenger ábrázolásába Hollywoodnak is beletört a bicskája. Egy, a Barbie-ban szereplő térképen pontozott vonallal tüntették fel a kínai felségvizek határát, de mivel a kérdéses területre Vietnám is igényt formál, a délkelet-ázsiai országban betiltották a filmet.
A kínaiak által hivatkozott térképen a vitatott hovatartozású Paracel (Hszisa)- és Spratly (Nansa)-szigetek is szerepelnek. A szigeteket Vietnám, és azok egy részét a Fülöp-szigetek is magáénak tartja. Ezek valójában inkább nevezhetők több száz, összefüggő szigetképződménynek vagy zátonynak, azonban Kína 2013 és 2015 között gőzerővel látott neki 11,7 négyzetkilométernyi területen valódi szigetek kiépítésének. Homokkal töltötték fel a korallzátonyokat, majd az így keletkezett felületet lebetonozva mesterséges szigeteket hoztak létre. A 2016-os hágai döntés azt is kimondta, hogy a Parcel- és Spratly-szigetek jogi értelemben nem minősülnek szigeteknek, csak földrajzilag, így Kína tevékenysége itt teljesen jogellenes. A területen jelentős olaj- és földgázlelőhelyek lehetnek (hozzátéve, hogy az alapos feltárás még várat magára), de emellett stratégiai fontosságú katonai támaszpontként is szolgálhat.
A mesterséges szigetek közül legalább hármat már teljesen militarizált, hajó- és légvédelmi rakétarendszereket, lézer- és zavaró berendezéseket, hadihajókat, és vadászrepülőgépeket telepítve rájuk. A többi sziget is tele van katonai létesítményekkel: kikötőkkel, leszállópályákkal, radarrendszerekkel. Ez okkal aggaszthatja a Fülöp-szigeteket, hiszen a Spartly-szigetek mindössze 35 kilométerre fekszik tőle.
A régióban évtizedek óta tartanak a villongások, melyek a szintén vitatott státuszú Scarborough-zátonyra is kiterjednek. A kínai partiőrség folyamatosan vegzálja a többi part menti ország hajóit: legutóbb augusztus elején lőttek vízágyúval egy Fülöp-szigeteki hajóra.
Kik az amerikai szövetségesek?
Kínának nem csak az Egyesült Államokkal szemben kell védekezni. Ha végignézzük a határait, akkor túl sok barátságos országot, Oroszország és Észak-Korea kivételével nem találunk. Minél inkább rázza a kardot Kína, annál egyszerűbb az USA szövetségépítési feladata
– magyarázta Feledy, megjegyezve, hogy a tálib hatalomátvétel után Kína látogatott először Afganisztánba, ám Mongólia harmadik utas politikát épít, miközben Indiával az elmúlt években fegyveres konfliktusba keveredtek. Vietnámot pedig túl sokszor foglalták el a kínaiak ahhoz, hogy barátként tekintsenek rájuk, ami igaz a szomszédos szigetekre is.
A térséget biztonságpolitikai egyezmények hálója szövi át. Ezek javarészt az Egyesült Államokkal kötött kétoldalú egyezmények, de a közelmúltban többszereplős szövetségek is alakultak. Az első ilyen az USA-t, Ausztráliát, Indiát és Japánt tömörítő Quad (Quadrilateral Security Dialogue, Négyoldalú Biztonsági Párbeszéd) volt, amely eredetileg nem védelmi, hanem humanitárius céllal alakult. A Quad a 2004 végi, pusztító indiai-óceáni cunamit követően jött létre, és a katasztrófa sújtotta országokat igyekeztek közösen segíteni. A segélyszállítások koordinációja után a négyes nem szorgalmazta az együttműködést.
A kapcsolatok élénkítését második miniszterelnöki korszaka idején, Abe Sinzó kezdeményezte. Ő az a japán vezető, aki tavaly merénylet áldozata lett. 2012-ben, visszatérésének évében országa egy területvita közepén találta magát Kínával. A Szenkaku-szigetvita azután robbant ki, hogy Japán visszavásárolta a korábban magántulajdonban levő szigeteket, melyekre Tajvan és Kína is jogot formált. A kínaiak által Tiaojü-szigeteknek hívott terület Tajvantól 140 kilométerre, északkeletre fekszik. A szigetek körüli felségvizeken időről-időre kínai (és orosz) fregattok bukkannak fel, melyek igyekeznek időzőjelbe tenni Japán szuverenitását.
Sinzó 2016-ban vetette fel először a „szabad és nyitott Indo-csendes-óceáni térség” gondolatát, melyhez az erőviszonyok balanszírozása végett – a demokráciának mára aligha nevezhető – Indiára is szükség volt.
A kétezres évek közepén Újdelhi még vonakodott attól, hogy egy Kínával szemben formálódó katonai erőcsoport része legyen, ám azóta a két nagyhatalom többször is fegyveres összetűzésbe keveredett a Himalája határvidékén. Az atomhatalmak közti konfliktus origójában a Himalája gleccserei fölötti ellenőrzés van, melyek ütemes olvadása 1,6 milliárd ember vízellátását veszélyezteti. Feledy szerint Indiát pragmatikus, és nem ideológiai szövetségesnek kell tekinteni.
India ebben a történetben központi és meghatározó szereplő lesz. Nemcsak a kínai konfliktus miatt, hanem azért is, mert a lakossága jóval fiatalabb és kevésbé urbanizált, ami gazdasági szempontból nagyon ígéretes.
Amerikai és indiai szempontból ott vág egybe az érdek, hogy az Indiai-óceán feletti ellenőrzést együtt gyakorolják-e, szemben Kínával. Ez kínai hajók kikötését, újratankolását érintheti, és ne felejtsük el, hogy a Malaka-szoroson megy keresztül a világkereskedelem 25 százaléka, valamint a kínai energiaexport túlnyomó többsége is elhajózik India partjainál. „Ezért van hatalmas jelentősége annak, hogy India hajlandó-e Kínával szemben katonai szövetségre lépni az USA-val” – vélekedett Feledy, megjegyezve, hogy a hindu nacionalista miniszterelnök, Narendra Modi nem éppen a belső demokráciára játszik.
Korábban Ausztrália is vonakodott Kínával szemben erőközpontot képezni (a Quad első korszakában egy év után el is hagyta a szövetséget). 2007 óta Kína az ausztrálok fő kereskedelmi partnere, ám Feledy szerint idővel kénytelenek voltak szembesülni azzal, hogy ez a kapcsolat milyen belső kockázatokat jelent. Az ausztrál nyersanyag (a többi közt mezőgazdasági termékek és szén) kereskedelem erősen kötődött Kínához, de
„Rájöttek, hogy a kereskedelmi függőség kiszolgáltatottság. Ausztrália belátta, hogy Kína kőkeményen játszik a geopolitikában, ezért az amerikai szövetséget nem érdemes feladni” – hangsúlyozta Feledy. 2020-ban aztán az ausztrálok kezdeményezték az Egészségügyi Világszervezetben a koronavírus eredetének a kivizsgálását, ami óriási sértés volt Peking számára. Ezt követően rögtön belekezdtek az import megnyirbálásába: a szenet inkább hozzák drágábban és messzebbről, csak azért, hogy megbüntessék Canberrát.
A Quad 2017 után éledt újra. Ekkor az Egyesült Államok nemezbiztonsági stratégiájában rögzítette, hogy szövetségépítésre törekszik a régióban, novemberben pedig sor került az első találkozóra a négyes magas rangú vezetői között. Kína ezután tiltakozásba kezdett, figyelmeztetve a résztvevőket, hogy az együttműködés „nem sértheti kívülálló felek érdekeit”.
Az egyre intenzívebbé váló geopolitikai versengés miatt az amerikaiak újabb szövetséget hoztak létre. 2021-ben a brit, az amerikai és az ausztrál kormány új, háromoldalú védelmi és biztonsági partnerségben állapodott meg, melyet a három ország angol nevének rövidítésből AUKUS-nak neveztek el. A felek a hírszerzési információk megosztása mellett is elkötelezték magukat, ám az egyezmény legfontosabb fejleménye az volt, hogy
Hozzá kell tenni, hogy ezeknek a tengeralattjáróknak csak a meghajtása épül nukleáris technológiára, de nem nukleáris, hanem hagyományos fegyverzettel szerelik fel őket. Kína természetesen elítélte az AUKUS-t, sőt szerintük ezzel az ENSZ nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződését is aláássák az amerikaiak és szövetségeseik.
Feledy úgy látja, hogy az egyezmény legfontosabb fejleménye a technológiatranszfer: a három ország sok területen (ideértve a kvantumtechnológiát) működik együtt. Ezek a tudások különösen fontosak lehetnek egy olyan országnak, mint Ausztrália, melyet két kézzel húz lefelé a klímaváltozás.
Miért nincs távol-keleti NATO?
Az amerikaiak egy összehangolt védelempolitikára és tervezésre épülő, Indo-csendes-óceáni NATO-ra nem számíthatnak, de Feledy szerint erre nincs is feltétlenül szükségük. Úgy látja, hogy a NATO egy erősen angolszász tengelyű, kulturális szövetség, amely túlélte a hidegháborút, és épp az orosz fenyegetés ad neki ismét értelmet. Hasonló dolog történik a Távol-Keleten is. Az amerikai katonai jelenlét fontos támaszává vált a Fülöp-szigetek is, amely Peking egyre agresszívebb nyomulása miatt sodródott közelebb egykori gyarmattartójához. Az autoriter, populista Rodrigo Duterte inkább volt hajlamos engedni a kínai nyomásnak, ám a korszak végére ő is felfogta, hogy néhány infrastruktúra-fejlesztésen túl a közeledés nem szolgálja az ország saját, autonóm érdekeit. Ez még inkább igaz utódjára, Ferdinand „Bongbong” Marcosra, aki egyértelműen elkötelezte magát az USA mellett, sőt Dél-Koreától, Indiától és Izraeltől is vásárolt különböző fegyverrendszereket.
Feledy úgy látja, hogy amit a Fülöp-szigetek felismert, arra a térség többi állami is rájött, ezért keresik a lehetőséget, hogy nem túl feltűnően, de ellensúlyozzák a kínai dominanciát. Ez egy USA-tól független jelenség is lehetne, de mivel adott az amerikai jelenlét, a velük kötött bilaterális kereskedelmi, katonai szövetségek teremtik meg az ellensúlyt. A Biden-adminisztráció hatalomra kerülése óta igyekszik szorosabbra fűzni a Washington-Tokió-Szöul tengelyt, amellyel közös chipszövetséget hoztak létre Kínával szemben. Feledy hozzáteszi: az USA célja az is, hogy a térségben az országok újraépítsék a szövetségeket. Ennek a része a japán-dél-koreai megbékélés is, amely nem független az USA diplomáciai aktivitásától, egy igazi történelmi áttörés.
„A távol-keleti országok nem szervezhetők egy NATO-ba” – hangsúlyozza Feledy. Az euroatlanti országok húzzák a szájukat a két százalékos védelmi költségvetésen, de ezek globális szinten még így is kiemelkedő védelmi büdzséknek számítanak, melyek nem összehasonlíthatók a térségbeli országok kiadásaival (tavaly a távol-keleti régió védelmi kiadásainak túlnyomó része, mintegy 98 százaléka három országban, Kínában, Japánban és Dél-Koreában koncentrálódott). Ám nem is biztos, hogy ez a cél.
Az Indo-csendes óceáni térségben nem az a helyzet, mint Európában, ahol Washington nemcsak megengedné az európai szövetségeseknek, hogy bizonyos területeken nagyobb szeletet hasítsanak ki a védelempolitikából maguknak, hanem örülne is neki. A szövetségesek közti viták szintjén az ukrán konfliktus is részben arról szól, hogy ki mit vállal. Ki ad vasat, ki ad felkészítést, kinek van még tölténye. Ez odaát nincs ezen a szinten. Az Egyesült Államok számára a legfontosabb konfliktus a kínai-amerikai verseny, emiatt saját maga vesz részt benne, és a saját katonái láthatóan jelen vannak a térségben
– mondta Feledy Botond, hozzátéve, hogy a katonai jelenlét növelés mellett az amerikaiak szankciókkal igyekeznek az új technológiák terén a számítási kapacitásban meggátolni Kínát. A számítási kapacitás az AI-, a katonai felhasználás és minden egyéb területen meghatározó. Emellett a chipháború is zajlik: a tajvani, piacvezető TSMC barátságos országokba, így az USA-ba telepíti át a chipgyártó kapacitás egy részét. Feledy szerint Washingtonban dolgoznak azon, hogy a Fehér Ház szempontjait érvényesítsék a piaci szereplők éves osztalékcéljaival szemben is: az amerikai befektetéseket már korlátozták a kínai AI és egyéb hightech területeken.
Emellett óriási küzdelem dúl a teljes kibertérben: a német Bundestagban már arról beszéltek, hogy a kínaiak konfliktus esetén komplett rendszereket lehetnek képesek lekapcsolni, ahogy ez a nyáron az amerikai Guam szigeten lévő katonai rendszerek kapcsán is kiderült.
Így készül a térség a Kína elleni konfliktusra
Az amerikai katonai jelenlét régóta erős Ázsiában. 2021-ben összesen 80 ezer katonát állomásoztattak Japánban és Dél-Koreában, ez a külföldön szolgálatot teljesítő amerikai katonák fele. Japánban, ahol az amerikaiak a második világháború óta jelen vannak, 53 ezer katona állomásozott mintegy 120 katonai bázison, a többségük a déli Okinava prefektorátusban tartózkodott, 100 kilométerre Tajvantól. Dél-Koreában a koreai háború 1953-es de facto lezárása óta vannak amerikai katonák: két éve 26 ezren teljesítettek szolgálatot 73 bázison.
Az amerikai ambíciók azonban nagyobbak. A Pentagon a tavalyi Nemzeti Védelmi Stratégiájában az „integrált elrettentés” továbbfejlesztését tűzte ki célul, Ely Ratner amerikai védelmi miniszterhelyettes pedig leszögezte, hogy a régióban 2023 transzformatív év lesz az amerikai hadsereg számára.
Amikor az adósságplafon kitolásánál nagyon ketyegni kezdett az óra, Biden lemondta a távol-keleti útját, de az eredeti terv szerint végigjárt volna olyan országokat, ahol amerikai elnök még nem járt. Végül ezt Antony Blinken külügyminiszter tette meg, és írta alá az egyezségeket.
Amerikai szemmel nézve is történelmi megállapodásgyűrűk születnek, és a kínai asszertivitás miatt a helyi szereplők egyre inkább hajlamosak ezekbe belépni
– vélekedett Feledy, megjegyezve, hogy ezeknek a biztonsági megállapodásoknak sokféle funkciója lehet.
Ennek a kisebb része Guam sziget, az Egyesült Államok külterülete a Csendes-óceánon, ahol 70 év után ismét katonai bázis épül. Itt újabb 5 ezer katonát tudnak majd állomásoztatni. Vélhetően a Guamon lévő amerikai létesítmények megerősítésére hoznak létre új repülőtereket és kikötőket Pápua Új-Guineában.
A japán Kisida-kormány – amely tavaly rekordösszegű, 51,4 milliárd dolláros védelmi büdzsét hagyott jóvá – országszerte erősíti a katonai jelenlétet. Japán lakosságának nagy része négy nagyobb szigeten tömörül össze, ám az ország összesen 6852 szigetből áll, melyek többsége rendkívül kicsit és lakatlan. A leginkább délnyugatra fekvő Rjúkjú-szigetlánc mindössze pár száz kilométerre fekszik Tajvantól. Itt fokozottan fejlesztik az ország elrettentő és reagáló képességeit Kínával szemben: olyan nagy hatótávolságú rakétarendszereket telepítenek a térségbe – Isigaki és Mijakodzsima szigetekre –, melyekkel könnyedén elérhetik a Tajvani-szorost. A Tajvanhoz legközelebb, mindössze 110 kilométerre eső Jonaguni szigetét is föld–levegő légvédelmi rakétákkal szerelik fel. Eközben Japán szárazföldi részén, Magesimán új bázis épül, de az erősen militarizált és komoly amerikai jelenléttel rendelkező okinavai prefektorátust is megerősítik.
Válaszul a Dél-kínai tengeren növekvő feszültség miatt Barack Obama idején a Fülöp-szigetek „megerősített védelmi együttműködési megállapodást” kötött az Egyesült Államokkal. E szerint az amerikaiak hozzáférést kapnak Fülöp-szigeteki katonai támaszpontokhoz: közös kiképzéseket tarthatnak, tárolhatnak amerikai felszerelést, valamint kifutópályát, üzemanyag-tárolót, katonai szálláshelyet és további katonai létesítményeket építhetnek, de nem állomásoztathatnak állandó jelleggel katonákat. Eredetileg öt katonai bázisba engedték be az amerikaiakat, ám idén áprilistól újabb négyhez kaptak hozzáférést. A helyszínek kiválasztása árulkodó:
Az amerikaiak hadgyakorlatokkal erősítik az együttműködést a Fülöp-szigetekkel. Áprilisban a két ország az eddigi legnagyobb, két és fél hétig tartó hadgyakorlatát vezényelte le.
Emellett az Egyesült Államok haditengerészete katonai bázissal rendelkezik Szingapúron, ahol repülőgép-hordozók, tengeralattjárók, fregattok, kétéltű szállító dokkhajók és rakétával felszerelt ágyúnaszádok állomásoznak, nem beszélve a közelmúltban kötött AUKUS-megállapodásról, amelynek köszönhetően nukleáris tengeralattjárók grasszálhatnak a térségben. Aligha meglepő, hogy Hszi elnök nyíltan kritizálta az amerikaiak elrettentő politikáját, mondván:
a nyugati országok – élükön az Egyesült Államokkal – teljes körű elszigetelést, bekerítést és elnyomást alkalmaz ellenünk, ami példátlanul súlyos kihívások elé állította országunk fejlődését.
Arra felvetésre, hogy a szárazföldi Kínát körbeölelő ellenséges szigetláncok vezethetnek-e eszkalációhoz, Feledy elmondta, hogy a katonai konfliktus csak a politika egyfajta eszköztára. Úgy látta, hogy ha politikus fejjel tekintünk erre a konfliktustérképre, akkor rengeteg kiaknázatlan lehetőséget látni, melyekkel kisebb kockázattal nagyobb nyereségre lehet szert tenni. Ilyen lehet a gazdasági befolyásolás (mint az ellátási láncok monopolizálása), a számítástechnika és a kibertér. Emellett ott van a leszalámizás technikája: Európában is látni, ahogy Kína próbál megszerezni országokat, hogy aztán a befolyását használni tudja a nemzetközi szervezetek döntéshozatalában. A katonai intervenció nagyon kockázatos lépés lenne a Kínai Kommunista Párt hatalma szempontjából, és egyelőre nem is hozza ezt a mintázatot a kínai döntéshozatal.
Feledy arra számít, hogy fokozódik a szárazföld felé fordulás. A Covid-járvány óta az „Egy út egy övezet” ernyője alá tartozó befektetések volumene sok helyen csökkent, kivéve a Közel-Keleten, ahol kínai diplomáciai kísérleteket is látunk. Ebbe a sormintába illeszkedik az iráni-szaúdi megbékélés is. Emellett a kínai külügyminiszter ismét Moszkvába utazik, hogy a Hold-projektről tárgyaljanak.
