Magyarország épületállományának arca az elmúlt években óriási sebességgel változik: a sokszor védett, vagy szimplán csak az épített környezetünk színvonalas példáiként jegyzett kisebb-nagyobb épületek sorra veszítik el az eredeti arcukat, változnak túlépített szörnyekké, vagy épp tűnnek el nyom nélkül. A fővárosi példákat bemutató Ismeretlen Budapest sorozatunk különböző epizódjaiban nemcsak fővárosi, vagy országos szinten fontos épületeket mutatunk be, de olyan házakat is, amik teljesen indokolatlan mértékben alakulnak át, rámutatva az építésekkel és bontásokkal kapcsolatos jogok a kerületektől való elvonásának hátulütőire.
Mai cikkünkben a Bosnyák tér és a Thököly út találkozásánál álló, változatos arcú házak eltűnése (helyükre középszerű utódok kerülnek majd) után született foghíjaktól néhány méterre, a Thököly út 166. számú épület sorsára mutatunk rá, ami olvasónk, Zoltán fotója szerint néhány nappal ezelőtt így festett:
A mostani helyzet össze sem hasonlítható azzal, ami akár csak néhány hónappal ezelőtt fogadta a forgalmas útvonalon megfordulókat, hiszen a középtengelyében az áldást osztó Jézus Krisztus szobrát, illetve egy csinos, növényi mintás kődíszítményt mutató házon ugyan látszott a felújítás égető hiánya, mégis egységes arcot mutat mutatott:
A magántulajdonban lévő épület esetében a bővítést néhány évvel ezelőtt még építési engedélyhez kötötték volna, most azonban már csak egyszerű bejelentésre – azaz a tervcsomag a Kormányhivatalhoz való eljuttatására – volt szükség ahhoz, hogy elindulhassanak a munkálatok, így a kerületnek nyilvánvalóan nem volt döntési joga a kialakult helyzetben. Így is történt, a 2022. június 24-én elindított tervlapok valóra váltása azonban csak hosszú hónapokkal később indult meg.
Az persze pozitív hír, hogy az épület egyáltalán megmaradt, hiszen helyi vagy fővárosi védelem hiányában a bontása előtt sem állt akadály, a homlokzati arányok teljes, a tető szögének változásával járó átírása azonban olyannyira zárójelbe tette az eredeti házat, hogy az saját paródiájává vált, és megmutatta:
A hatósági építési rendszerben elérhető anyagok szerint a projekt célja az épület további két lakással való bővítése, ehhez pedig mindössze az eredeti tetőszerkezet elbontása szükséges, az ingatlan többi része, így a nyílászárók, a főfalak, valamint az öt autót elnyelni képes udvari garázs a helyén marad.
A munkák részeként a bővítést szürke fémlemezzel fedik majd:
A XIX. században vásárolt egy jóval nagyobb méretű telket az 1848-49-es forradalom idején egy pálinkafőző, Michael Preisz, az 1890-as években pedig a tehenész Hahn Frigyes is kézben tartotta – Zugló ezen része ekkor még kisebb-nagyobb gyárosoknak, cégtulajdonosoknak és mestereknek adott otthont, akik üzemüket, otthonukat, vagy hétvégi házukat építették fel itt –, a századforduló után darabokra szabdalt terület ezen részét, a ma látható ház azonban
Az 1930-ban az Egyesült Nemzeti Párt (ez a következő évben a Nemzeti Radikális Pártba olvadt, majd az szinte azonnal a Kisgazdapárt része lett) egyik listavezetőjeként is feltűnt Máriahegyi egyházi díszítőszobrászként, illetve szoborfestőként működött, így az utcát néző Jézus-alak, illetve oromzati dísz is nyilvánvalóan az ő műhelyében született – épp úgy, ahogyan a magyar vidék számtalan kőkeresztje, vagy épp a zalaegerszegi plébániatemplom aranyozott Kis Szent Teréz-szobra.
Az 1944-es adatszolgáltatási ívek vonatkozó lapja szerint még a háború legsötétebb éveiben is az ő kezében lévő otthonban a művész és felesége talán csak tizenöt évvel később költözött be, korábban pedig annak bérbeadásával jutottak fix havi bevételhez.
A két világháború közti lapok hasábjairól egy sor érdekes bérlő nevére derült fény, a háború alatt hosszabb-rövidebb ideig itt működött például
- az 1940-ben ragasztó- és tűzőnőt kereső Kálmán József-féle cipőgyár,
- vele párhuzamosan Colangelo Ottino kőfaragó és márványiparos, a Budapesten működő olasz mesterek (kollégáját, Luigi Mazzit itt mutattuk be) egyike,
- 1944 elején itt működtetette párthelyiségét az Imrédy Béla által vezetett szélsőjobboldali párt, a kérészéletű (1940-1944) Magyar Megújulás Pártja,
a Rákosi-korban azonban már csak a vitézi címét nyilvánvaló okokból nem hirdető Máriahegyi neve tűnt fel a hírek közé ékelve: az apróhirdetések szerint a szobrász ekkor stációk, sírok, illetve szobrok restaurálását, valamint különböző anyagú alkotások elkészítését vállalta, de egy alkalom egy restaurált barokk szobron is így akart túladni.
Máriahegyi János a hetvenes évek hajnalán minden bizonnyal elhunyt, özvegye ugyanis 1973 őszén ugyanis ebédlő- és hálószobabútorukkal kapcsolatos hirdetést adott fel a magyar katolikusok lapjában, az Új Emberben.
Az épület jövője a változás miatt hosszú időre biztosítottá válik, érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy valóban ez-e a legjobb módja annak, hogy megmaradjon a nem kivételes minőségű, de szűkebb környezetét tekintve mégiscsak fontos, helytörténeti értéket is képviselő épületállománya. A válasszal persze sokan tisztában vannak, az építési jogok terén ez azonban nyilvánvalóan nem hoz majd változást.
