Pest reformkori fejlődésének fontos részét képezte a kultúra szerepének erősödése: ennek első lépéseként született meg a mai Vigadó helyén állt Redoute (Pollack Mihály, 1829-1833), melynek falai közt nem csak bálokat tartottak, de színpadán a kor legnagyobbjai, így Erkel Ferenc, Liszt Ferenc, vagy épp az idősebb és ifjabb Johann Strauss is megfordult.
Az 1848-49-es események során az épület politikai szerepet is betöltött: falai közt is ülésezett a népképviseleti országgyűlés, de a Batthyány-kormány lemondása után a vezető szerepet betöltő Országos Honvédelmi Bizottmány is több alkalommal gyűlt itt össze. Mindez nem maradhatott megtorlatlanul, így 1849 májusában Heinrich Hentzi, a budai vár parancsnoka a Dunakorzó épületeinek jó részével együtt a Redoute-ot is szétlövette. Helyén egy évtizeddel később indult meg az új Pesti Vigadó (Feszl Frigyes, 1860-1865) építése, ami elődjéhez hasonlóan egy pillanat alatt vált a város legfontosabb koncert- és bálközpontjává, noha a második világháború utáni helyreállítása egészen 1980-ig húzódott.
A gyorsan növekvő számú budai polgárságnak mindez nem annyira tetszett – hiszen a Dunakorzón álló épületet mindössze az 1849-ben átadott Lánchídon, vagy az 1876-ra megszületett Margit hídon át, hosszú kocsizással érhették volna el, összejöveteleiket pedig inkább vendéglők vagy jókora lakások egybenyitott termeiben tartották –, így sürgetni kezdték egy hasonló, de Budán álló Vigadó létrehozását. Az álmok végül a milleniumi ünnepségek idején váltak valóra: a főváros 1896-ban kiírta a Dunához közeli egykori fegyverraktár helyére szánt épület részletes tervpályázatát, melyen Kallina Mór és veje, Árkay Aladár munkája bizonyultak a legjobbnak.
Az Iskola és Fő utca közt fekvő telken 1898-1899-ben végül közakadakozásból született meg a kétemeletes, belső udvart, méretes díszlépcsőházat, báltermet, könyvtárat és számos kisebb-nagyobb termet magában foglaló épület, ami az utcáról nézve leginkább neoreneszánsz jegyeket mutat, a kapun belépve azonban a Magyarországon éppen szárnyait bontogató szecesszió díszeivel is jócskán találkozhatunk.
A jókora előcsarnokból a Fő utca felé nyíló kávéház, valamint az Iskola utca felé nyúló vendéglőbe, valamint a Budai Polgári Kör olvasóiba, játéktermeibe és társalgóiba is átléphettek a vendégek, a legtöbben viszont a széles márványlépcsőt választották, hogy elérjék a hatalmas tükrökkel díszített báltermet, a számtalan esküvőt látott Budai Anyakönyvi Hivatalt, valamint a Budai Könyvtári Egylet klasszikusokkal, illetve a pezsgő kortárs irodalmi élet legjobban sikerült köteteivel tömött polcait.
A díszlépcsőháztól mindössze néhány lépésnyire húzódó belső udvarból újabb kártyaszobák, kényelmes fotelekkel teli olvasóhelyiségek, valamint társalgók nyíltak, a felsőbb emeleteken azonban négy magánlakásnak is jutott hely.
A bálok korának leáldozása után a 350 négyzetméteres nagy díszterem színházteremmé alakult át, díszeit azonban megtartotta – épp úgy, ahogyan a vendéglő és a kávéház is.
A második világháború derekán az Élemiszerjegy-központ Elosztó Hivatalának irodái jelentek meg az épület első emeletén, 1943-ban pedig már az egész Vigadót az Országos Hadigondozó Hatóság irodái foglalták el.
Az épület tervezői
A Prágában tanult Kallina Mór (1844-1913) a századfordulón a bécsi szecesszió ikonjává előlépő Otto Wagner irodájában kezdte meg a pályáját, sőt, neki köszönhetően érkezett Magyarországra. Közösen tervezték meg ugyanis a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát (1869-1872), melynek kivitelezéséért Kallina volt a felelős. Útjai az 1890-es években váltak külön Wagnerétől (az Országház tervpályázatán indultak közös tervvel), hiszen a kora ellenére tapasztalt tervező számos grófi család, így a Bethlenek és a Bánffyak házi építészévé vált, sőt, a frissen egyesült Budapest egyik legnagyobb hatású építészévé vált.
Legismertebb, ma is álló művei a Nemzeti Torna- és Tűzoltóegylet Szentkirály utcai csarnoka (ma a Józsefvárosi Torna Egylet, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Vadrózsák Néptáncegyüttes használja), a Budavári evangélikus templom (1895), a II. világháború idején egyemeletes csonkká visszabontott Honvéd Főparancsnokság (Árkay Aladárral, 1895-1897), és természetesen cikkünkben említett, szintén vejével közösen tervezett Budai Vigadó (1897-1899).
A Műegyetemen tanult, de festővé válni akaró Árkay Aladár (1868-1932) az Európa-szerte közel ötven színházat építő Ferdinand Fellner és Hermann Helmer irodájában, valamint a Királyi Palota Hauszmann Alajos tervei szerint való átalakításánál szerzett gyakorlatot, majd néhány, Kallina Mórral közös terv után egyedül készítette el életműve legszebb darabjait: az Andrássy út végi, Hősök terére néző Babochay-villát (1905), a bírák és ügyészek Kis-Svábhegyen lévő lakótelepét (1910-1913), a Fasori református templomot (1911-1913), saját műtermét is rejtő Alma utcai otthonát (1913), a városmajori kistemplomot (1923-1925), illetve a mellette álló, fiával, Bertalannal közösen megálmodott Városmajori Jézus Szíve plébániatemplomot (1932-1933).
Budapest ostroma súlyos nyomokat hagyott az épületen. A sérüléseket csak 1946 végén kezdték kijavítani, de a részleges helyreállítás nem érintette a teljes tetőszerkezetet, így a beázás a következő években csak rontott a helyzeten. A háborúban kisöpört kultúra nem térhetett vissza azonnal a falak közé: a Székesfőváros a Vigadót ugyanis az 1945-ben a Magyar Kommunista Párttal közösen kormányra kormányra került Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt fővárosi szervezetének adta át, akik pártrendezvényeket és filmvetítéseket tartottak a díszteremben. A kékcédulás választások után a pártot lassan leépítették: a miniszterelnök Tildy Zoltánt lemondatták, majd házi őrizetben tartották, az FKgP pedig lassan széthullott.
A Corvin téri épületet is elvesztették, helyükre a Népművészeti Intézet és a Magyar Állami Népi Együttes költözött be. A szocializmus évtizedeinek átalakításai számos részletet tüntettek el az épületbelsőből: a nagy tereket álmennyezettel szűkítették, a szobákat átalakították, a stukkódíszek és a freskók egy része pedig eltűnt szem elől. A homlokzaton is történtek változások: a háború előtt még meglévő szobrok és a díszes portikusz is eltűnt.
A Budai Vigadó évtizedeken át megállíthatatlanul pusztult, teljes helyreállítása pedig csak a háború után hatvan évvel kezdődhetett meg:
A 2011-ben műemléki védettséget kapott épület az elmúlt két évben belülről is megújult, a jövőben pedig a Magyar Állami Népi Együttes és a Hagyományok Háza mellett a Népművészeti Módszertani Műhely, valamint a Lajtha László Folklórdokumentációs Könyvtár és Archívum otthonaként működik majd, az egykori kávéházban pedig az ottjártunkkor épp Makoldi Sándor (1945-2017) festőművész-néprajzkutató hagyatékát és alkotásait rejtő kiállítótermet alakítottak ki.
Az Ybl-díjas Nagy Csaba (Archikon) az utolsó szögig való helyreállítás helyett az eredeti állapot és a XXI. századi elvárások közti egyensúly megtalálását tűzte ki célul, ez pedig az átadás utáni bejárás tanúsága szerint tökéletesen sikerült.
A 7,5 milliárd forintból valósággá vált beruházás keretében ezernyolcszáz tonna sittet lapátoltak ki az épületből, beépítették a tetőteret, szigetelték és raktárrá alakították a pincét, eltüntették a földszinti termek álmennyezetét, sőt, helyreállították az azok mögött meglepően jó állapotban felbukkant díszítőfestést és apró díszeket:
A díszlépcsőház hosszú időn át bevakolva állt felülvilágítói is visszakapták a régi fényüket, eltűntek a galéria befalazott íveiben állt, a szocializmus derekán született falfestmények, sőt, a lépcsők tetején nyíló díszterem is jóval közelebb került a Kallina és Árkay által egykor elkészített tervekhez.
A legszembetűnőbb változás, hogy újragyártották egykor a mennyezetről lógó kora szecessziós csillárokat, illetve helyreállították a fali díszeket, de a díszterem új nézőtere is összecsukható lett, így a terem hosszú évtizedek után újra használható lesz bálteremként.
A belső udvarra néző lakásokat – köztük az egykori főpolgármesteri szolgálati lakást – az állam megvásárolta, szobáikat pedig beillesztette az új koncepcióba, így az udvarról nyíló ajtók mögött ma a korábbinál jóval nagyobb könyvtár, a Magyar Állami Népi Együttes próbatermei, öltözői és irodák egész sora kapott helyet.
A historizmus kortárs építészettel való találkozása leginkább itt, a három oldalról nyitott folyosón körülnézve érhető tetten, az időjárás ellen ugyanis üvegtető védi az épület belsejét.
A földszinten kialakított faburkolatú tér a jövőben előadásoknak és táncházaknak adhat majd otthont, remélve, hogy senki nem okoz majd kárt az ország minden megyéjéből hozott földbe ültetett batul almafában, amire Kelemen László főigazgató szerint azért volt szükség, hogy
tovább tudjon élni a magyar kulturális egység.
A séta során az sajnos nem derült ki, hogy ezzel csak a kormány által elfogadott művészekre gondolt-e, vagy az olyan ásatagnak számító írókra és rendezőkre is, mint Esterházy Péter, Jancsó Miklós, Spiró György, vagy az ő örökségüket továbbvivők bármelyike.
