Már sokadszor foglalkozik a Galilei Körrel. Miért akadt ez be önnek?
A Galilei Kör már kamaszként megragadta a fantáziám, amikor először olvastam róla. Ady Endre rajongója voltam, ő máig a kedvenc költőm. Publicistaként is forradalmár volt. Ady számos versében méltatta a galileistákat, a „Láznak ifjú serege”titulussal illette őket (Új, tavaszi sereg-számla, 1912), ami már önmagában fölkeltette az érdeklődésemet. És ahogy tovább olvasgattam, lenyűgözött, hogy a múlt század eleji Magyarországon radikális baloldali, progresszív fiatalok, egyetemisták, sokszor középiskolások milyen szenvedéllyel vetették bele magukat a közéleti küzdelembe, hogy modernizálják, nyugatosítsák az országot. Persze tele voltak naivitással, sok mindenben tévedtek, de abban száz százalékig igazuk volt, hogy a fiatal értelmiségiek ne csak tanuljanak, hanem másokat is tanítsanak. Megérintett a galileistáknak ez a fiatalos, romantikus szerepvállalása.
Ezt értem, de már rég kinőtt a kamaszkorból. Ma mi köti önt a galileistákhoz?
A hitük a közéleti szerepvállalás fontosságában. Az, hogy egy értelmiségi valóban értelmiségiként működjön, a tudástőkéjét próbálja kamatoztatni, saját szakmai tekintélyét is mozgósítva szólaljon fel a számára fontos ügyek mellett.
Ha közéleti kérdésekben megszólal, azonnal meg is kapja az ideológiai besorolást.
Amivel nincs is semmi probléma. Én például büszkén vallom magam baloldali gondolkodásúnak, hiszek az állami újraelosztásban, hogy az alullévőknek valós és nem csak elméleti esélyt kell adni a felemelkedésre. A történetírás nem lehet teljesen objektív, mert minden történeti munka valamilyen érték-elkötelezettségen alapul, nem is tudnám leplezni, hogy a földosztást köztársasági elnökként a saját birtokán kezdő, az általános választójog mellett kiálló Károlyi Mihály szimpatikusabb, mint az a Tisza István, aki ellenezte a földreformot, és elvárta, hogy a katonák egy olyan országért haljanak meg a világháborúban, ahol a legtöbbjük még csak nem is szavazhatott.
Az érték-elkötelezettséggel valóban nincs probléma, csakhogy azt Magyarországon pártszimpátiához szokás kötni.
Párthovatartozásom nincs. Sőt, az érték-elkötelezettségemet sem kötném konkrétan egy-egy ideológiához, hanem az egyes ideológiák által megjelenített és vállalt értékekhez.
Szerintem akkor jutunk a legközelebb az objektivitáshoz, hogyha saját magunkban is tudatosítjuk: milyen értékek mentén látjuk a múltat, mit tartunk jónak, mit tartunk rossznak, és talán az olvasóközönséggel szemben is az a legkorrektebb, ha valaki eleve közli ezt a pozícióját.
Ebből következően különböző értékpozíciókból is születhetnek kiváló szakmai teljesítmények.
Még egy elemet említ a könyvében: részben azért is foglalkozik annyit a Galilei Körrel, mert ellenzi a kényszeres bűnbakkeresést. Kik és miért kiáltották ki bűnbakoknak a galileistákat?
A bűnbakkeresés sajnos végigkíséri a XIX–XX. századi magyar történelmet, jórészt a számos kudarc – az elveszített szabadságharcok, az eltiport forradalmak és főként Trianon miatt. Fontos a közéleti mentálhigiéné szempontjából, hogy valahogy tudatosítsuk: nem lehet minden kudarcunkat bűnbakokra és árulásokra visszavezetni. Kifejezetten feloldandó ellenmondásnak tűnt, hogy az Adynak és nekem is oly kedves diákegyesületet Tormay Cécile a Bujdosó könyvben szinte egyedüli felelősnek kiáltotta ki Magyarország első világháborús vereségében, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásában, mert úgy vélte, hogy az antimilitarista tevékenységükkel, a katonákat lázító háborúellenes röplapjaikkal a galileisták döfték hátba a harcoló nemzetet, mikor már úgy tűnt, hogy megnyerhetjük a világháborút.
Tormay Cécile vádja hosszú évtizedekre eltűnt a magyar közéletből.
Hogy aztán 1990 után feléledjen, amikor az Antall-korszak idején újra aktivizálta magát a szélsőjobboldal, Csurka István is „ejtőernyős” galileistákról írt a „romlás genetikai okairól” értekező elhíresült dolgozatában. Valójában persze a szélsőjobboldali történelemszemlélet soha nem tűnt el, csak a közéletben a Rákosi- és a Kádár-rendszerben nem kapott teret.
Ma meg szinte már uralják a nyilvánosságot a különböző, Horthy-korig visszavezethető összeesküvés-elméletek – nem függetlenül attól, hogy az Orbán-rendszer ezt az emlékezetpolitikájában a saját céljainak megfelelően képes kihasználni, például nyugatellenes hangulatkeltésre, a kormánytól független civil szervezetek elleni uszításra, kormányellenes tiltakozások lejáratására.
Manapság is divat a száz évvel ezelőtti vádak emlegetése, miszerint a galileisták nemzetellenesek, szabadkőművesek által támogatott zsidó züllesztők voltak.
Úgy fogalmaz a könyvében, hogy nem a Galilei Kör történetét meséli el, hanem a Galilei Kör történetei közül a legigazabbat. Mi a különbség?
Nem hiszek abban, hogy a történelemben „az igazság” megismerhető. Nem hiszem, hogy a múltat a maga teljes egészében képesek lennénk rekonstruálni. Mégpedig azért nem, mert számos törés van a megismerési folyamatban. Akik a forrásokat írják, eleve szubjektumok, saját értékeik, elkötelezettségeik alapján rögzítik, értelmezik az eseményeket, és a történész is a saját nézőpontjából olvassa a forrásokat. Az igazságot tehát nem ismerhetjük meg – már ha van „igazság”, hiszen a posztmodern történetelmélet ezt is tagadja –, abban viszont hiszek, hogy az ismereteink szerint a legigazabb történetet el lehet mesélni.
Mi kell ahhoz, hogy a Galilei Kör történetét a legigazabb módon mesélje el?
Nyilvánvalóan a lehető legtöbb forrást fel kell dolgozni. A források alapján számos korábbi állítást igazolhatunk, vagy éppen cáfolhatunk. Például a Galilei Kör 1915–1917-es jegyzőkönyveiből, amelyeket közzé is tettem tavaly a Múltunk folyóiratban, világosan kiderül, hogy a galileisták hogyan értékelték, amikor 1916 augusztusában Románia hadba lépett az antant oldalán, és a román csapatok betörtek Erdélybe. Az iratokból ugyanis kiderül, hogy a nemzeti eszme szembeni teljes közömbösséggel vádolt galileistákat mennyire mélyen érintette a román támadás, még a régóta szervezett háborúellenes előadássorozatukat is elhalasztották. A fennmaradt források alapján az tűnik egy igazabb történetnek, hogy az internacionalista galileisták is mélyen elkötelezettek voltak a hazájuk iránt, csak éppen ők egy másféle – általuk újnak és modernnek nevezett, a magyarokkal együtt élő nemzetiségeknek is valódi otthont adó – hazát szerettek volna felépíteni.
De ugye nem gondolja azt, hogy a könyvével ezeket a toposzokat szét tudja zúzni?
Nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy mennyire lehet megváltoztatni a beidegződéseket. A Tanácsköztársaság-ellenes Horthy-kori irodalomról is írtam egy könyvet, elég sokat foglalkoztam Tormay Cécile Bujdosó könyvével is, hogy rámutassak: az nem egy tanúságtétel, hanem egy naplóformában megírt expresszionista horrorregény. Kétségtelen, hogy ezt az értelmezést egy viszonylag széles kör képtelen elfogadni, amikor egy 2019-es Tanácsköztársaság-konferencián előadtam ezt a tudományosan megindokolt nézetem, Bencsik András Demokratája úgy tudósított róla, hogy „arcul csaptam ezzel a polgári többséget”. Ellenérvek helyett csak felháborodtak, és valahányszor csak megnyilvánulok a Galilei Körrel kapcsolatban, az első kommentek között rendre megkapom, hogy nem írnék ilyeneket, ha elolvastam volna a Bujdosó könyvet. Pedig a kommentelőknek kellett volna elolvasniuk azt a cikket, amelyhez hozzászóltak.
Beszéljünk még a toposzokról. Azt írja, hogy a mai napig zajló kultúrharc eredete egyrészt a múlt ködébe vész, gyökerei jóval a múlt századforduló előttig érnek, ugyanakkor azt is írja, hogy Bródy Sándor A dada című drámájának 1902-es premierje akár a kultúrharc kezdőpontjaként is értelmezhető. Hogy lehet igaz egyszerre ez a két állítás?
Azért kezdődött egy konkrét és éles vita Bródy Sándor darabjáról – és később A tanítónőről –, mert sokan úgy érezték, például Tisza István leendő udvari szerzője, Herczeg Ferenc is, hogy a naturalista Bródy azért bírálja a „régi”, „feudális” Magyarországot és annak a bűneit, mert „idegen szívű”, vagyis zsidó, és mert azt a budapesti kultúrát képviseli, amely elszakadt a magyar vidéktől, azzal „semmi belső közössége nincs”. Mindkét külföldre is eljutó Bródy-darab egy szegény, idealista nő kizsákmányolásáról és kihasználásáról szól, tragikus hősei magyar férfiaknak esnek áldozatul, noha a nemzetkarakterológiai önképünk szerint a magyar „lovagias” nép. A magyar közvélemény egy része árulásként, árulkodásként és lejáratásként értelmezte a darabokban megfogalmazott társadalomkritikát. Még inkább felizzott a téma, amikor a maga vehemenciájával beszállt a vitába Bródy oldalán Ady Endre is, aki úgy fogalmazott:
Hogy ez a lángoló zseni magyar levegőből él, az a mi szerencsénk s a Bródy szerencsétlensége.
Az ilyen érzelemdús kijelentések nyilván nem segítik a nézeteltérések rendezését, viszont a vita rávilágít arra, hogy esztétikai kérdéseket miként változtatunk át pillanatok alatt ideológiai kérdésekké. Arról kezdtek vitatkozni, hogy magyarellenes-e a darab, nem arról, hogy drámaként jó-e.
Máris a kultúrharcnál járunk?
Ez a lényege: egy esztétikai vita kereteiből kilépve egy adott műalkotáson ideológiai-politikai szempontokat kérünk számon. Szigorúan esztétikai viták esetén különböző esztétikai kritériumok alapján próbálunk megítélni egy műalkotást. A kultúrharc keretében azonban az esztétikai szempontok helyébe az a mérce lép, hogy mennyire magyar egy alkotás. A Bródy Sándor darabjával kapcsolatos vita az első, amelyben konkrétan azonosíthatók a kultúrharcos diskurzus mintái, amelyben kirajzolódik két értelmiségi tábor. Az egyik Európából tagadja ki az úgymond kurucokat vagy magyarkodókat, a másik a magyarságból rekeszti ki a nyugatos, nemzetellenességgel vádolt, idegennek bélyegzett értelmiségi kört.
Ekkor ölt konkrét formát egy régóta a mélyben húzódó konfliktus?
Tény, hogy ezek az ellentétek már korábban is léteztek. Nagyon leegyszerűsítve: a XIX–XX. század fordulóján magyar társadalom struktúrája úgy alakult, hogy volt egy lesüllyedő, dzsentroid történelmi középosztály, szemben vele pedig egy idegen eredetű, jórészt zsidó származású, felemelkedő polgárság. Az 1873-as gazdasági válság után egész Európában felerősödött az antiszemitizmus – leginkább azért, mert a kereskedők és a pénzszektorban tevékenykedők között történelmi okokból magas volt a zsidóság aránya, és a válság miatti nehézségekért a spekuláns „bankárzsidókat” tették felelőssé, a Rothschildokból ekkor lett antiszemita toposz.
A zsidó származású Bródy Sándor darabjai körül kitört kultúrharcos viták nem a semmiből törtek ránk, táptalaja volt egyrészt az erősödő az antiszemitizmus, másfelől az urbanizáció következtében kialakuló új típusú, városias kultúra. Ez utóbbi minden nagyvárosban jelentős részben kozmopolita volt, távol állt a megörökölt, tradicionális-nemzeti esztétikai eszményektől.
A Magyar Kultúra című folyóiratban például csak „a Dob utca nyelvének” nevezték azt a stílust, amit Bródy Sándor használt a drámáiban.
Ma is dübörög a kultúrharc. Súlyos kudarc vagy szükségszerűség, hogy 2023-ban ugyanott tartunk, mint száz ével ezelőtt?
Mielőtt erre válaszolnék, érdemes felidézni Jászi Oszkárt, aki az 1910-es években tudatosan törekedett arra, hogy a haza és haladás ügyét újra összekapcsolja. Ennek sikertelenségét utóbb súlyos kudarcként élte meg, igaz, ezt később kiterjesztette a teljes politikai szerepvállalására. Azt hangoztatta, hogy meg kellett volna maradnia kritikai értelmiséginek, és akkor nem egy bukott politikusként élne a magyarok emlékezetben. Hiszen ő társadalomtudósként a nemzetiségi kérdés egyik első hazai szakértője volt, 1912-ben alapművet is írt A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés címmel, aztán 1918-ban elég gyorsan megbukott a Károlyi-kormány nemzetiségi minisztereként, amikor nacionalista politikussá lett szlovák és román értelmiségi barátaiban kellett csalódnia. Ugyanakkor Jászi a kudarcát nem valamiféle történelmi fátumnak, sorsszerűségnek vagy turáni átoknak tulajdonította, szerinte egyszerűen az emberek túl gyengék, az értelmiségiek megvásárolhatók, korrumpálhatók, karrierre vágynak. És az emberek nem változtak meg száz év alatt.
Vannak-e olyan elemei az évszázados kultúrharcnak, amelyek idővel elhalványultak, illetve olyanok, amelyek az elmúlt években emelődtek be ebbe a véget nem érő diskurzusba?
Az egyik nyilvánvaló példa a darwinizmus, az evolúcióelmélet kérdése, ami a XX. század elején még abszolút központi vitatémának számított. A magyar közoktatás a múlt század elején még nem fogadta be az evolúcióelméletet, épp ezért a galileisták igyekeztek népszerűsíteni a darwinizmust, a Galilei Füzetek-sorozatban kiadták például Kende Zsigmondnak A származástan mai állása című munkáját. Az evolúció gondolata a XX. század elején nem egyszerűen tudományos elmélet volt, hanem, aki elfogadta a származástant, jellemzően antiklerikális is volt. Sőt, az antiklerikális harc egyik fő fegyvere volt a darwinizmus hirdetése, vagyis egy tudományos kérdésről ideológiai síkon folyt a diskurzus. Hiszen, ha Darwinnak van igaza, akkor a Biblia teremtéstörténete csak mese, akkor viszont hazugságra épült az egyház, így attól el kell venni a birtokait – érveltek az ateista galileisták. Manapság nyilvánvalóan nincs a kultúrharc homlokterében ez a kérdés. Viszont van helyette más.
A nők társadalmi szerepét vizsgáló gender studies-ról például a magyar társadalomban jelenleg nem tudományos-szakmai, hanem ideológiai viták zajlanak. A kormányoldal környékén kísérletet sem tesznek arra, hogy egyáltalán megismerjék, miről szól a gender studies, mert ideológiai alapon azzal utasítják el az érdemi diskurzust, hogy a „gender” megrontja a magyar fiatalokat.
A XX. század elején pont így álltak hozzá a történelmi materializmushoz, amelyről azt tartották, hogy csak cinizmust terjeszt, mert elveszi az „Isten, haza, család” eszméjét azzal az állításával, hogy a történelmet anyagi érdekek alakítják.
Változott bármi is?
Nem érzékelem. Azok a pártos értelmiségiek, véleményvezérek a leginkább érdekeltek a kulturális háború fenntartásában, akiknek a legnagyobb felelősségük lenne, hogy békítsenek, ehelyett tovább mérgesítik az amúgy is meglévő ellentéteket. Gyerekkorom kedvenc háborús filmjében, A halál ötven órájában Hessler ezredes azt magyarázza a tiszti szolgájának, hogy az a legjobb, ha a háború minél tovább tart, mert addig a tisztek egyenruhát hordhatnak, és a világ nem fog megszabadulni tőlük, hiszen szükség van rájuk. A magyar értelmiségiek egy része mindkét oldalon katonaként tekint magára, így érdekük a kultúrharc folytatása. Pláne azok, akik pártokhoz is kötődnek, mert azok biztosítják az egzisztenciájukat. Nagyon komoly erkölcsi tartás kell ahhoz, hogy valaki kilépjen ebből.
Szóval nem lát sok esélyt a kultúrharc lezárására?
Mivel a pártos értelmiségiek jelentős része kifejezetten keresi a kulturális konfliktusokat a magyar társadalomban, és azokról következetesen a politikai térben kívánja lefolytatni a vitákat, így a harc lezárásának nincsenek meg a feltételei. Szeretném, ha megszakadna ez a hagyomány, de attól tartok, hogy sokáig kell még együttélnünk vele.
Azt írja a könyvében, hogy a galileisták körében fölülreprezentáltak voltak az orvostanhallgatók és a műszaki pályára készülők, szemben a bölcsészekkel. Miért alakult ez így?
Valójában a Galilei Körben igen sok joghallgató is volt, ez részben abból következett, hogy a korabeli nemzetkarakterológia szerint a magyart jogászkodó, politizáló nemzetnek képzelték el, de a politikusok is jórészt a jogászi körből verbuválódtak. Az, hogy az orvosok és a mérnökök felülreprezentáltak voltak – a két csoport együtt a tagság majdnem felét kitette –, azzal függött össze, hogy a Galilei Kör egy ateista, szabadgondolkodó egyesület volt, tagjaira másoknál erőteljesebben hatottak a természettudományok. A szabadgondolkodók pedig a pozitivista szellemi irányzatot képviselték, amely szerint a természettudományok sokkal fontosabbak a szellemtudományoknál, még a társadalmak működésében is természeti törvényeket próbáltak azonosítani.
Ehhez képest talán meglepő, mennyire rajongtak a galileisták a művészetért. Legalábbis Ady Endréért biztosan. Vagy nem a költőt imádták benne, hanem a publicistát?
Mindent imádtak benne, nem csak a publicisztikáit olvasták, hanem a verseit is. Az egykori galileista Kelen Jolán azt írja a visszaemlékezéseiben, hogy a fiúk látványosan Ady-kötetekkel a hónuk alatt mászkáltak, így akartak imponálni a lányoknak, akik szó szerint rajongói voltak a költőnek. A galileisták valójában meg sem próbálták esztétikai szempontok alapján megközelíteni az Ady-verseket, hogy egy adott mű jó, avagy sem, számukra az Ady mellé állás identitásválasztás volt. A körön belül Adyt nem is lehetett kritizálni, mert úgy vélték, hogy aki hisz az új Magyarországban, aki reformokat akar, az Ady mellett áll, akit egészében kell elfogadni. Persze nem volt nehéz kisajátítaniuk Ady Endrét, akit szó szerint kivetett magából a konzervatív Magyarország.
Ez a konzervatív Magyarország a kezdetektől egyfajta zsidó szervezetként tekintett a Galilei Körre. Tény, hogy a tagság körében és a vezetésben messze felülreprezentáltak voltak a zsidó származású fiatalok. Mit kezdtek a galileisták ezzel a bélyeggel?
A galileisták nem tartották fontosnak a zsidó származásukat, hiszen ateisták voltak, és magyarnak, a márciusi ifjak örököseinek vallották magukat, nem rendelkeztek zsidó identitással. De más dolog az identitás, és más az imázs. És mivel a korban az imázs rengeteget számított, így történészként megkerülhetetlen ez a kérdés. Utóbb egyébként ezt Jászi Oszkár is belátta, egy levelében úgy fogalmazott: ha egy alföldi parasztgyereknek született volna, akkor meg tudta volna menteni Magyarországot. Hiába nem volt zsidó identitása, az összes bírálatot, amivel az elmaradott Magyarországot illette, egy zsidó ember magyarságkritikájaként, minden megszólalását egy „idegen”, „nemzetellenes” ember bírálataként értelmezték. Ugyanez történt a Galilei Kör tagjaival is. A Tisza-közeli Magyar Figyelőben meg is jelent egy olyan cikk, amelyben megfogalmazták: észre kéne venniük a galileistáknak, hogy hiába tartják magukat ateistáknak, ez a kör kívülről mégis csak egy zsidó egyesületnek tűnik. Ezt a leíró megközelítést a forradalom és a Tanácsköztársaság után felváltja a bűnbakképzés: amit korábban csupán hibaként róttak fel a Galilei Körnek, azt Trianon után az „idegenségükből” adódó, szándékosan elkövetett bűnként aposztrofálták.
Történészi szemmel milyen hibákat követtek el a galileisták?
Amit mindenképpen hibának tartok, hogy a galileisták olyan éles retorikával képviselték az antiklerikalizmust, ami a hívőkkel szemben kifejezetten bántó és sértő, egyúttal kontraproduktív is volt. Egy szabadgondolkodó, tudományos ismereteket terjesztő diákegyesület folyóiratában ne gúnyolódjanak azon, hogy orvost kellett hívni a pápához – ahelyett, hogy az egyházfő Istenhez imádkozott volna –, mert ez egy nívótlan, rendkívül olcsó poén. Ez a lenéző attitűd nem csak a kívülállókat irritálta.
Illyés Gyula a Kora tavasz című regényes memoárjában idézi fel azt a jelenetet, amikor 1918–1919-ben megérkeznek falura az egykori galileisták köréből kikerülő fővárosi agitátorok, és nagyképűen viselkednek, fölényeskednek, mindenkinek megmondják a tutit, aminek az lesz a vége, hogy a falusiak megverik őket.
Bűnöket is elkövettek?
Bűnökről nem volt szó, az 1919 után velük szemben megfogalmazott súlyos vádaknak nincs alapjuk. Az egyik közkedvelt vád velük szemben, hogy az antimilitarizmusukkal hozzájárultak a háborús vereséghez. Ugyan mennyire lehet racionális, hogy egy fénykorában is legfeljebb 1100 fős diákegyesületet teszünk felelőssé a háborús vereségért? Mekkora tényleges befolyása lehetett a galileisták háborúellenes előadássorozatának, röplapozásainak az egész világháború végkimenetelére, az összeomlásra vagy Trianonra? Semmi.
