Wolfgang Amadeus Mozart 1784. december 14-én lépett be a Zur Wohltätigkeit, vagyis A Jótékonysághoz nevet viselő szabadkőműves páholyba.
Testvérré az válhatott, akit két tag támogatásáról biztosított. Mozartot nem sokkal korábban, december 5-én ajánlották be. Szellemi irányítást kapott a páholyban, olyan személyiségek vették körül, akik a továbbiakban meghatározták a gondolkodását.
Miért van, hogy az Éj királynője előbb emberséges anyafiguraként, legközelebb haragvó fúriaként jelenik meg? És mi történhetett Mozart saját titkos társaságával?
Lehallgatások és zenehallgatás a titkos páholyokban
Mozart idejében a szabadkőműves táblaülések rendszerint fél hétkor kezdődtek, alkonyatkor. Akárcsak a színházi előadások vagy a koncertek, amelyeket követően indulhattak a polgárok a szalonokba, ahol csevegni, zenélni és táncolni lehetett. Az esti utcák Bécsben megteltek fiákerekkel: elég nagy lehetett a tolongás, mivel a kocsik nem fértek el rendesen egymás mellett.
Hetente voltak ülések. A páholy bejáratától balra volt egy apró helyiség, a feketére festett csontkamra vagy sötétkamra. Ez volt az önvizsgálat helye, ahol mindenki magába szállhatott. A központban volt a nagyterem, két oldalt foglaltak helyet a testvérek. Százöt szék fért el a tulajdonképpeni templom két oldalán, az úgynevezett Keleten volt a pódium, amire három lépcső vezetett fel. Ezen volt két háromágú gyertyatartó és a főmester kalapácsa.
Mivel II. József császár nagy apparátust tartott fenn arra, hogy informálják őt, illetve az udvart az ellenzékinek tekinthető csoportok tevékenységéről – igyekeztek minden liberális, felvilágosult szabadgondolkodóról a lehető legtöbbet megtudni az úgynevezett kabinetirodán –, elővigyázatosságból a páholytagok a páholyokkal kapcsolatban vagy nem is írtak, vagy az árulkodó leveleiket megsemmisítették.
Tulajdonképpen valahol ironikus, hogy az ellenzéki mozgalmak elfojtásáról irányuló uralkodói ügybuzgalomnak köszönhető, hogy az elkobzott, megszerzett iratokból pontosan tudni lehet, hogyan működtek a páholyok, kik voltak a tagok. Ahogy az is, hogy az első, 1742-ben alakult bécsi páholynak tagja lehetett Lotaringiai Ferenc, II. József édesapja is. A császár reformprogramja, aminek következtében a magyarok emlékezetében mint kalapos király maradt meg, amúgy sok ponton egybevágott a szabadkőművesek elképzeléseivel, követeléseivel, de maga a császár megengedhetetlennek tartotta, hogy legyenek olyan tőle független társadalomalakító szervezetek, melyek nem rendelődnek alá a hatalomnak.
De mit keresett Mozart a páholyban?
Mozart nem azért lépett be a páholyba, mert apja is páholytag volt, nem személyes előnyöket remélt (bár voltak előnyei a belépésből), hanem belső meggyőződés vezette: az önjobbítás, önmaga tökéletesítésének szándéka, ahogy a legtöbb tagot.
Nem az egyház ellenében működtek a páholyok – nem kellett feltétlenül felelni egy francia rítusú páholyban arra, hisz-e a belépő a Nagy Építőmesterben –, és nem is valláspótlékot jelentettek, hiszen nem egy pap is páholyok tagja volt. A felvilágosodásnak elkötelezett, szabad és egyenlőnek tekintett emberek szövetségéről volt szó. A Figaró házassága, ez az ízig-vérig liberális opera kettő, a Don Giovanni három évvel Mozart belépése után születik meg.
Az 1785-ös császári ediktum, amely a páholymunkák korlátozását rendelte el, átalakította a szervezetet. Több páholy megszűnt, sokan kiléptek.
Ám ez nem történt meg, a Don Giovanni és a Cosi fan tutte bécsi előadásait a császár egyenesen ösztönözte. Volt veszítenivalója: anyagi gondokkal küzdött élete végéig, barátjától és páholybéli testvérétől, Puchbergtől kért kölcsön. Művelt és öntudatos polgárként a páholyon belül sem a felsőbb, konzervatív arisztokrata körök kegyeit kereste.
Ez ugyanis a profán közösségnek kívánta bemutatni a titkos szövetséget, céljaival és eljárásmódjaival együtt. Ráadásul azt is tekintetbe kell venni, hogy másfajta közönségnek szól, mint a korábbi nagy operák: a paprikajancsis, tortadobálós bohózatokat, a cirkuszt kedvelő egyszerű emberek jártak abba a Theater and der Wieden színházba, ahol a művet bemutatták. A színház vezetője, a szövegíró Schikaneder ezeknek az embereknek a nyelvét jól beszélte, jól tudta, mire van igényük.
Mozart legkedveltebb operája szándékosan zavaros
Azt, hogy miképpen és hogyan avatta be nem csupán az eljárásrendbe, hanem a rend szellemiségébe Mozart a hallgatókat, korunk egyik legfontosabb egyiptológusa, Jan Assmann mutatta ki. A főszereplő egy herceg, aki beavatási szertartáson megy keresztül, egy sor próbát áll ki, míg végül Ozirisz és Ízisz papja lesz. A szertartáson használt jelképek és eszközök jelentős része a szabadkőművességhez tartozik. Ez nem jelenti azt, hogy Mozart és szabadkőműves testvére, Schikaneder elárulta volna a titkot. Hiszen a titok az, hogyan tisztul meg az ember lelke a rituálék segítségével. A lelki megtisztulást nem lehet megjeleníteni, csak érzékeltetni.
Assmann arról ír, hogy a szöveg és a zene, illetve a mű korábban félreértett szerkezete egyfajta megtisztulást okozott a nem beavatott, a lelki munkát nem elvégző nézőben is, egyéb, sajátos beavatási módszerek segítségével, amelyek nem is annyira a szabadkőművesség újabb szokásrendjéből, mint inkább ősi rituálékból erednek. Inkább kapcsolódnak az óegyiptomi misztériumokhoz, a nagy misztériumokhoz, mint magához a kőművességhez. Ezekről az egyiptomi kultuszokról a Zur wahren Eintracht páholy lapjában is lehetett olvasni.
Tamino, a herceg leginkább csak meg akarja menteni Paminát. A próbatételeken úgy esik át, mintha nem is lenne az a szándéka, hogy beavatott legyen. Eleinte gonosznak gondolja a Paminát elrabló Sarastrót, aki inkább zsarnoki nevelő, mint tanító. Nem is teljesen érthető, hogyan lesz Taminóból a bölcsesség csodálója.
A különböző rendezések rendre elmaszatolják azt a tényt, hogy Sarastro ráadásul rabszolgákat tart (az ő hű szolgája a „kis gonosz”, Monostatos). Rendszerint az sem domborodik ki, hogy az Éj Királynője, Pamina édesanyja az első felvonásban, a g-moll áriában, még szeretetteljes anya, a másodikban már ősellenség. A bosszúáriában elátkozza a lányát, ha az nem öli meg Sarastrót. Az elképzelés tehát, hogy Sarastro a jó, az Éj királynője a rossz, tarthatatlannak bizonyul, ha jobban megvizsgáljuk a szöveget.
Assmann azt mondja, szó sincs dramaturgiai hibáról, a zenemű, vagyis singspiegel, teljes egészében misztériumjáték. Rituálét visz színre, és azt nemcsak lejátszatja, hanem a közönséget intenzíven be is vonja a rituális eseménysorba. Az egyiptológus abból indul ki, hogy a késő XVIII. században mit értettek „Ízisz misztériumain”. Minden misztérium anyjának az óegyiptomi vallás számított. A felvilágosodás százada eltávolodott a kinyilatkoztatás, Mózes vallásának eszméjétől, és egy természetes, az ember számára ésszel megközelíthető teológia eszméjét tette magáévá. Az ész vallását az ókori Egyiptomban és a filozófusok istenét az egyiptomi misztériumokban keresték. Ennek is a következménye a szabadkőműves páholyok népszerűsége.
Mindenesetre Mozart kritikája – hogy nem volt teljesen elégedett a szabadkőművességgel sem, és új utakat keresett – megjelenik abban a műben is, melyet utolsóként vett fel műjegyzékébe, a Kis szabadkőműves kantátába. Ezt a művet az új templom avatásán, új páholyában, a Neugekörte Hoffnungban (Újrakoronázott Remény) maga vezényelte, és nyíltan szól a kőműveseket majdnem ellehetetlenítő császári pátens utáni belső viszályokról. Két héttel későbbi halála előtt ez volt az utolsó fellépése.
A tenorária ezzel végződik:
Rejtett Isten, érted érvel / a kőműves, érted ég / csak te fűtöd Nap kegyével / szíve édes gyönyörét…
A cikk szerzője: Kolozsi László
