Pokolba a korhűséggel! Az utóbbi évek magyar filmjei és sorozatai talán túl nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy az utolsó gobelin és kazettás magnó is korfestő erejű legyen (több-kevesebb sikerrel) a Kádár-rendszerben játszódó történetekben, például a Drakulics elvtársban, A játszmában, A besúgóban vagy A Királyban. Igaz, a filmművészet fontos része a díszletépítés és a kellékgyűjtés, de aligha a legfontosabb.
Ezért akár örömteli is lehetne, hogy Az almafa virága hetvenes évekbeli miliője mindössze egy egyetemi aulára, egy puritán kollégiumi szobára és egy nyegle forgatókönyvírói megoldással („haverom disszidált”) üresen hagyott, nagypolgári lakásra koncentrálódik, valamint néhány olyan budapesti épületrészletre, ami pont ugyanúgy néz ki most is, mint ötven éve.
Nem egészen.
Nagy érzelmekből papíron nincs hiány. Budapesten tanuló vietnámi diákok berkeiben járunk, akik számára a kommunista országok közötti baráti viszony lehetővé tette a nyugati utazást, a magyar évfolyamtársakkal szövődő, közelebbi kapcsolatokat azonban egyenesen Hanoiból érkező utasítás tiltja. A szívnek mégsem lehet megálljt parancsolni, és két magyar–vietnámi vegyes páros is kialakul (micsoda pingpongmeccsek lehetnek a kivágott jelenetek között!). Ám Thien Nga és Tibor balcsillagzatú szerelme kontinenseken átívelő bonyodalmakhoz vezet.
Egyebek mellett egy rémesen hangsúlyozott, de lefegyverzően bájos „Bassza meg!” felkiáltáshoz. A jelenben vagyunk, ahol egy másik fiatal vietnámi nő átkozódik. Ő Song Ha, aki sosem látott nagyapját jött keresni Budapestre. A Duna-parton belebotlik a folyó vizét gyűjtögető fiúba – „greenpeace-es vagyok”, hangzik a magyarázat –, és természetesen megtetszenek egymásnak. Song Ha és Viktor együtt indulnak útnak, hogy felkutassák Tibort, és megismerjék Tibor és Thien Nga szerelmét.
Világos, működőképes alapötlet, nem először látunk ilyet. Az angol beteg múltbeli szálán Almásy gróf szívének és repülőgépének kell összetörnie, hogy a jelenben tüneményes ápolónője elnyerhesse a boldogságot; a Költői szerelemben két irodalomtörténész nyomoz egy viktoriánus szerelmi ügyben, és közben ők is egymásra találnak. Az almafa virága egzotikumát a vietnámi szereplők és a sajnos csak a film végén megpillantható vietnámi helyszínek jelentik. Szűcs Dóra író-rendező és társ-forgatókönyvírója, Dang Thanh Binh az első magyar–vietnámi koprodukció kivitelezésére szerződtek, de vélhetően fontosabbnak ítélték a magyar közönség megnyerését. Ez magyarázhatja, hogy adandó alkalommal a vietnámi karakterek egymás között is magyarul beszélnek, ami a régebbi amerikai filmek hasonló jellegű, sokat és okkal szidott elzárkózását idézi az idegen nyelvektől.
Mégsem ez az alig hihető mozzanat teszi csüggesztő élménnyé Az almafa virágát, amely rosszabb pillanataiban botrányosan ízlésficamos, jobb pillanataiban kiszámíthatóan unalmas.
Mindenekelőtt a modellként dolgozó, de már a Drakulics elvtársban is feltűnt Nari Nguyen főszerepe tűnik melléfogásnak. Song Ha a történet kezdetén gyászol – az első jelenetben azért sétál le a rakparti lépcsőkön, hogy elhunyt apja hamvait a vízbe szórja –, majd nyomozni kezd, közben szerelmes lesz, ami nagy baj, mert otthon vőlegény várja. Vagyis Nguyennek széles amplitúdójú, melodrámai érzelmeket kell megélnie a vásznon, ami egy képzett színésznőnek is komoly kihívás lenne. Szűcs Dórától pedig, aki korábban a Patthelyzet című, független gyártásban készült bankrablós thrillert rendezte, nyilvánvalóan sem Nari Nguyen, sem a többi színész nem kapott elég segítséget.
Így aztán mindenki csak annyira tudja megoldani a feladatát, amennyire képességei és tapasztalatai engedik. Kisebb mellékszerepében Takács Katalin például tökéletesen, de a jelen- és múltbeli szerelmesek, akiken áll vagy bukik ez a film, ügyetlenül. Amíg viszont Nari Nguyen és a fiatal Thien Ngát alakító Dzhulyia Lam származásuk miatt joggal tűnhettek kézenfekvő választásnak szerepeikre, addig teljesen érthetetlen, hogy Viktorként miért a színpadias gesztusokat levetkőzni képtelen Koltai-Nagy Balázs csetlés-botlását kell figyelnünk.
Nguyen, Koltai-Nagy és a többiek azért sem tudnak mit kezdeni a szerepeikkel, mert Szűcs a legdrámaibbnak ígérkező szituációkból is kilopja a feszültséget, vagy olcsó és indokolatlan formai bűvészkedéssel (osztott képmezővel, ugró vágásokkal) zavar össze. Egyetlen példa: miután Tibor heteken át várja házi őrizetbe helyezett (?) szerelmét a pályaudvaron, végre befut a Hanoi felé tartó – remélhetőleg néhány átszállást azért beiktató – szerelvény. Tibornak persze futnia kell a vonat után, de ahelyett, hogy felugrana a mozgó vonatra, mint minden valamirevaló hősszerelmes, inkább meddő kocogást mutat be, miközben a vietnámi gyors legalább három vagonja húz el mellette. Drámainak induló, nézői kuncogásba forduló jelenet, mint annyi másik Az almafa virágában.
A történet boldog véget ér. Nem azoknak, akik jegyet vesznek Szűcs filmjére, hanem Song Ha számára. Úgy alakul, hogy vidéken, EU-s támogatásból felújított víkendházak környékén kirándulnak Viktorral, amikor teljesen véletlenül előkerül az öreg Tibor. A forgatókönyvírók utolsó, felháborítóan lusta húzása, vagy maga a melodrámai csoda? A magyarul nem beszélő vietnámi nézők talán meggyőzhetők róla, hogy az utóbbi.
Az almafa virága (2023), 110 perc. 24.hu: 3/10.
