Ma némi túlzással egyetlen lépést sem tehetünk meg anélkül, hogy ne ütköznénk mozgóképekbe: animációkat látunk a zsebből előhúzott telefonon, digitális képernyőkön futnak az utcai reklámok, otthon pedig csak be kell kapcsolnunk a tévét, vagy számítógépet ahhoz, hogy újabb és újabb példákkal találkozzunk.
A világnak elképesztő mennyiségű találmányt adó XIX. század derekán mindez még elképzelhetetlen volt, a fotográfia egyre olcsóbbá válása azonban csak idő kérdésévé tette, mikor jelenik meg az első sikeres próbálkozás.
A nagy áttörést végül Eadweard Muybridge érte el, aki 1878-ban tucatnyi, egymás mellé helyezett fényképezőgéppel sikeresen rögzítette egy ló futását, majd a képeket egy kör alakú lap ívére helyezve egy lökéssel mozgásba hozta:
Az egyszerre csak egy ember által nézhető rohanás után közel húsz évet kellett várni, hogy megszülessen a hagyományos értelemben vett első film. A Lumière-fivérek, Auguste és Louis 1895 tavaszán a világ első, felvenni és vetíteni is képes eszközével, a kinematográffal érték el a lehetetlent.
A munkások gyárból való hazaindulását mutató képsorokat egy időben immár tucatnyi ember nézhette egy vászonra vetítve, ezzel pedig megszületett a mozi, ami pillanatok alatt a világ minden pontján belopta magát az emberek szívébe.
A mozgóképszínházak, azaz mozgók Magyarországon is gyorsan népszerűek lettek, egy idő után azonban arra is megszületett az igény, hogy a családok akár saját otthonukban is vetítéseket rendezzenek, vagy épp saját maguk örökíthessék meg a nyaralás legszebb pillanatait.
A két világháború között sorra születtek a különböző méretű szalagokkal működő felvevő- és vetítőgépek, az átütő sikert azonban a francia Pathé-testvérek érték el: az épp száz évvel ezelőtt, 1922-ben bemutatott Pathé Baby 9,5 mm-es filmmel működött.
A Magyarországon is nagy eladási számokat produkáló rendszert az ötvenes évekre a tengerentúlon, majd Európában is kiszorította a 8mm-es formátum, népszerűsége pedig a Super8 megjelenésével csak tovább nőtt, hiszen az nem csak sokkal olcsóbb volt az elődöknél, de a kazettában betölthető filmekkel egy csapásra elhozta az egyszerűen rögzíthető otthoni filmfelvételek korát.
Ezt végül már csak a digitális technológiának sikerült elsöpörni: az LCD-projektorok a nyolcvanas évek végén váltak képessé arra, hogy színes filmet jelenítsenek meg.
Az azóta eltelt időben az egyre kisebbé váló eszközökben különféle képalkotó technológiák jelentek meg (DLP, LCOS, LCD, majd a lézerek), a prospektusokban pedig egyre magasabb számok jelentek a fényerőt, illetve a felbontást mutató oszlopban.
A különböző készülékek évről évre egyre kevésbé igényelték azt, hogy teljesen elsötétített teremben használják őket, lassan pedig elérték azt a pontot, hogy a szó szoros értelmében vett házimozi-élményt adják, mindehhez pedig csak egy vászonra, vagy szabad falfelületre volt szükség – vagy már arra sem, hiszen a vetítés az ezredfordulóra kilépett az épületek, illetve a kertmozik falai közül, majd a házak homlokzatára költözött, gyönyörű fényfestéseket létrehozva.
Ezt a szabadságot akár már az otthoni kategóriában is elérhetjük, sőt, nem is kell nagyobbra nyitnunk miatta a pénztárcánkat, mintha egy új, nagy képátlójú tévét vennénk.
Az ebédlőasztalnyi méretű tévék hátrányai ezek mellett egyértelművé váltak, hiszen nem csak kisebb képátlót adnak sokszor rosszabb minőségben, de a családok nem tudják magukkal vinni azokat a hétvégi házakba, nem tehetik ki a kert közepére, és egy kempingben való sátrazáskor is jóval nehezebb lenne azokat működésre bírni.
A nagy gyártók majd mindegyike szolgál erre megoldással, így alig egy évszázad alatt a mozi kiemelkedő eseménynek számító, kőépületekben való közösségi élményből egy baráti kiruccanás kulcseszközévé vált.