A holtak nem halnak meg című tavalyi filmjében Tilda Swinton egy fura modorú skót temetkezési vállalkozót játszik, aki szamurájkarddal irtja az élőhalottakat, majd kiderül róla, hogy földönkívüli, legalábbis egy repülő csészealjon pattan meg a kisvárosi zombiapokalipszis elől. A legtöbb mai sztárnak minimum szokatlanul állna egy ilyen a szerep, de Swintontól teljesen természetesnek hat, mintha csak rá szabták volna.
Merthogy rá is szabták. A filmet rendező Jim Jarmusch régi barátja és alkotótársa a színésznőnek, akivel eleve közösen találták ki Zelda Winston karakterét. A figurának pedig nemcsak a neve hajaz Swintonéra, de bizarr eredettörténete is.
Filmográfiája csak úgy hemzseg a vámpíroktól, varázslóktól, boszorkányoktól, angyaloktól és alakváltó androgünöktől, és úgy általában a meghasonlott karakterektől. Ha viszont épp úgy hozza az élet, a hétköznapi történetekben is teljesen otthonosan mozog. Ez a különcség annyira beégett imidzsébe, hogy már ezt magyarázó összeesküvés-elméletek is szárnyra kaptak: a Chuck Norris-viccekhez hasonlóan a „10 bizonyíték, hogy Tilda Swinton egy űrből pottyant idegen”-típusú gyűjtések is a netes folklór részévé váltak. Pedig nem egy távoli galaxisból, hanem egy még annál is elszeparáltabb helyről érkezett közénk: a brit elitből.
Fejest ugrott az undergroundba
Swinton arisztokratikus kisugárzása egyáltalán nem véletlen. Apja, Sir George Swinton, a brit hadsereg nyugalmazott tábornoka volt. Nem elég, hogy skót felmenői közéleti és tudományos sikerekkel egyaránt büszkélkedhettek, de egészen a 9. századig vissza tudta vezetni nemesi családfáját. A kis Tilda, a társadalmi szokásoknak megfelelően szigorú bentlakásos lányiskolába került, ahol nem más, mint a később a királyi családba beházasodó, majd tragikus balesetben elhunyt Lady Diana volt az egyik osztálytársa. Bármennyire is romantikusan hangzik, Swinton gimnáziumi éveiről szörnyű emlékeket őriz, ismertségét kihasználva többször fel is szólalt az Angliában nagy hagyományú bentlakásos gimnáziumok ellen, amelyek szerinte az iskolai zaklatás melegágyai. Az ilyen élményei miatt nem szereti a Harry Pottert sem. J. K. Rowling körülrajongott regényfolyamára azért haragszik, mert az szerinte idealizál és ezzel vonzóvá tesz egy kegyetlen környezetet, amely sok-sok gyerek számára a magányt és a földi poklot jelenti. Pedig a harmadik Harry Potter-filmben felajánlották neki Sybill Trelawney szerepét, de ő nem élt a lehetőséggel. Azt mondjuk nem tudni, hogy elvi okok, vagy egyéb megfontolások vezették-e erre a döntésre. Mindenesetre a roxforti látnokot és professzor asszonyt végül Emma Thompson alakította Alfonso Cuarón filmjében.
A független filmet mai napig előnyben részesítő Swintont persze így sem kerülték el a hollywoodi blockbusterek, szerepelt a Narnia Krónikáiban, a Doctor Strange-ben és a Benjamin Button különös életében is. Mindez azonban még rettentő távol volt, amikor a 80-as években, cambridge-i tanulmányai során színészkedni kezdett egyetemi előadásokban. Politikatudományból diplomázott, belépett a kommunista, majd a szocialista pártba, de végül a művészet magával sodorta: a neves Royal Shakespeare Companyhez szerződött, de állítása szerint hamar rájött, hogy őt nem a színház, hanem a film érdekli igazán.
1985-ben talált rá saját közegére, mikor csatlakozott Derek Jarman, a kísérleti szellemű angol rendező művészeti köréhez. Első filmes szerepét az ő kultikus filmjében, a híres videoklipekre is nagy hatást gyakorló Caravaggióban kapta meg (mert a Losing My Religion klipjének festményszerű beállításai sem a semmiből jöttek ám). Ezt követően még hat további Jarman-filmben működött közre, egészen a melegségét nyíltan vállaló mestere 1994-es, AIDS-okozta haláláig. Swinton több interjúban hangsúlyozta, hogy Jarman mellett tanulta meg, hogy lehet nyitottan, önmagát folyamatosan fejlesztve, alkotóközösségben dolgozni. És ha ez az ősélmény kimarad, akkor már bizonyára réges-rég nem filmkészítéssel foglalkozna.
Oké, tehát lány vagyok
Swinton egészen különleges karizmájára már a Jarman-filmekben is sokan felfigyeltek. Ezt mutatja, hogy 1991-ben megkapta legjobb színésznőnek járó díjat a velencei filmfesztiválon a II. Edwardban nyújtott alakításáért (a filmben a király feleségét, Franciaországi Izabellát alakította). Az áttörést azonban egy másik formabontó kosztümös film, az Orlando hozta el számára. Virginia Woolf regényének 1993-as adaptációjában Swinton játssza a halhatatlan Orlandót, akinek kalandjait négyszáz éven át követjük, Erzsébet királynő udvarától a 20. századig. Orlandót a nemi szerepek sem korlátozzák, hol férfiként, hol nőként él, amit persze a társadalom időnként zokon vesz tőle. Ez a korai, ikonikus szerep tökéletesen egybeforrt Swintonnal, és jól megalapozta mai napig tartó imidzsét, amely a varázslatra, a határátlépés szabadságára, és a hagyományos kategóriák elegáns felrúgására épül. Sorra találják meg az olyan szerepek, ahol
- Gábriel arkangyalt (Constantine, a démonvadász),
- Évát, az évezredek óta melankolikus vámpírt (Halhatatlan szeretők),
- a világok között közlekedő Ősmágust (Doctor Strange),
- Jadist, a gonosz fehér boszorkányt (Narnia Krónikái),
- vagy épp egy másik boszorkányt, a balettintézetet vezető Madame Blanc-t alakítja (Sóhajok).
A Sóhajok 2018-as bemutatója után kezdték pedzegetni éles szemű rajongók, hogy nemcsak Madam Blanc-t, hanem ellenfelét, az idős berlini pszichológust, Dr. Klemperert is ő alakítja a filmben, ám amikor erre valaki rákérdezett, Swinton tagadta, sőt, egy ponton még a stáblistán feltüntetett ismeretlen német színész, Lutz Ebersdorf Oscar-kampányát is hiányolta. Végül a New York Timesnak vallott színt, kifejtve, hogy ő végig nem titkolózott, csak az újságírók eddig rossz kérdéssel nyaggatták, hiszen Dr. Klemperert tényleg nem ő játssza a filmben. Amikor a riporter visszakérdezett, hogy akkor esetleg ő játszotta-e a Klemperert alakító Lutz Ebersdorfot, Swinton egyértelmű igennel felelt.
Swinton interjúkban beszélt arról is, hogy az androgünség már gyerekkora óta érdekelte, a divatot is innen közelítette meg: sokkal élesebben emlékszik például katona apja fekete lakkcipős, arany és élénkpiros csíkokkal díszített lábaira, vagy szalagos medáljaira, mint anyja estélyi ruháira.
Inkább lettem volna hozzá hasonlóan jóképű egy órára, mint csinos egy teljes héten át.
Bizonyos értelemben magát a nemváltást is átélhette gyerekkorában, hiszen egy nagyon fiús családban nevelkedett, ahol leginkább apja vagy három fiútestvére szolgált szerepmodellként. Ebbe hozott változást, amikor bekerült a lányiskolába. „Oké, rendben, tehát én is lány vagyok” – nyugtázta magában, ez azonban nem okozott nála különösebb törést, hiszen érezte, hogy a személyisége ugyanaz maradt a szerepek mögött, akárcsak Orlando esetében.
A Sally Potter rendezte Orlando az LMBTQ-mozgalom kultikus filmjévé vált, melynek kérdései Tilda Swinton szerint is csak egyre időszerűbbek lett az elmúlt három évtizedben. A színésznő időnként fel is szólal gendertémákban, 2013-ban szivárványos zászlóval fotózkodott a Kreml előtt, így tiltakozva az állami szintre emelt homofóbia ellen, és az elsők között volt, aki üdvözölte a berlini filmfesztivál idei döntését, miszerint a jövő évtől csak egy színészdíj lesz, és nem választják ketté a mezőnyt női és férfi kategóriára. Szerinte elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb ez a gendersemlegesség váljon normává a többi díjátadó számára is.
Swinton azonban arra is többször felhívta a figyelmet, hogy az Orlando nem pusztán a nemi szerepek kritikájáról szól, hanem általában a szabadságvágyról. Meggyőződése, hogyha Woolf folytatta volna a történetet, akkor Orlando egy ponton már nem is emberként, hanem akár egy papírnehezékként vagy faként élhetett volna tovább. Ez az elemi szabadság lecsapódik a pályáján is, ugyanis a mai napig nem sikerült őt skatulyába szorítani a filmiparnak. Még az androgün vagy a fura, túlvilági lény címkéje sem száradt rá, mert bármikor tökéletesen eljátszik egy rámenős ügyvédet, egy régi szeretőt, vagy egy érzékiségre vágyó, épp az idegösszeomlás szélén álló családanyát.
Első a barátság
A szabadság egyik kulcsa a közösség, Tilda Swinton ugyanis a kezdetektől fogva javíthatatlan csapatjátékos. Derek Jarman halála után egy darabig nem volt biztos benne, hogy találhat mást, akivel ennyire szabadon tud együtt dolgozni, de szerencsére nem igazolódtak be a félelmei. Jim Jarmuschnak, Wes Andersonnak és Luca Guadagninónak is visszatérő színésze lett, a két amerikaival eddig négy-négy, az olasszal pedig öt filmet csinált. De a tavalyi Oscar-gálát az Élősködőkkel letaroló koreai rendező, Bong Joon-ho is ragaszkodik hozzá, amit jelez, hogy mindkét angol nyelvű filmjében – a Snowpiercerben és az Okjában is – szerepeltette őt, utóbbiban ráadásul kettős szerepben.
A színészetre soha senki nem tanított, barátkozni viszont elég hamar megtanultam
– mondja Swinton, aki a mai napig a jó személyes kapcsolatot tekinti az alkotómunka alapjának. Ezalatt nem a networkingre, vagyis a taktikai kapcsolatépítésre gondol, hanem arra, hogy a munka kreatív része is csak egy baráti párbeszéd keretében bontakozhat ki. Gyakran megesik, hogy évekig beszélget rendező barátaival filmtervekről, amikben végül nem is szerepel, vagy csak menet közben derül ki, hogy el kéne játszania benne valakit. Jarmantól hozott ideálja, hogy a rendező ne eszköznek tekintse a színészeket, a csapat tagjai bizonyos mértékben mind szerzőivé válnak a filmnek.
A Suspiria remake-jét, a Sóhajokat, például több mint húsz éven át érlelték Luca Guadagninóval, mert mindkettejükre nagy hatással volt Dario Argento kultikus horrorja. A Vakító napfényben főszerepét pedig eredetileg lemondta, mert éppen anyja halálát gyászolta. Végül mégis úgy döntött, hogy vállalja, de mivel épp olyan szakaszában volt, hogy cserben hagyták a szavak, ezt az érzését beépítették a filmbeli karakterébe. Egy olyan rocksztárt alakít, akinek a sok üvöltéstől elment a hangja, így némán kell töltenie a bűnügybe torkolló nyaralását.
Swinton természetes közegét az ilyen csapatjátékra épülő függetlenfilmek adják, de saját bevallása szerint a gigantikus hollywoodi stúdiófilmeket is szokta élvezni. Azt pedig különösen szereti, hogy a Narnia- vagy a Marvel-filmek révén ráirányíthatja a reflektorfényt a kevésbé populáris projektekre is, és fehér boszorkányként vagy Ősmágusként kinevel egy teljes generációnyi Jarman-, Guadagnino-, Jarmusch-, vagy akár Tarr Béla-rajongót. A kultikus magyar rendezővel utolsó előtti filmjében, A londoni férfiban dolgozott együtt, a főhős feleségét alakítva.
Példaképe egy szamár
Swinton díjak özönével és elképesztő pályafutással a háta mögött is rendszeresen hangoztatja, hogy ő valójában nem színésznő.
Egy olyan filmrajongó vagyok, akinek néha szerencséje van és dolgozhat is filmeken. Megjátszanám magam, ha azt állítanám, hogy színésznő vagyok, mert nem egy színésznő életét élem. Amikor színészek nyilatkozatait olvasom vagy hallom, nem is értem, miről beszélnek, és én nem beszélem azt a nyelvet, amit ők. Ezért úgy érzem, sokkal őszintébb a részemről, ha egyenesen megmondom, hogy… nem tudom, mi a szakmám.
Alkotói felfogása ebben a tekintetben Rubik Ernőéhez hasonlít, aki büszke arra, hogy a mai napig amatőr maradt mindenben, amibe csak belekezdett, beleértve a feltalálást is. Az amatőrség szerinte ugyanis nem egy színvonalat jelent, hanem azt, hogy valaki szeretetből csinálja, amit csinál. „Nem külső megrendelésre dolgozik, vagy azért, hogy az eredményért majd honorálják, hanem maga a dolog izgatja” – mondta nemrég a 24.hu-nak adott interjújában, és minden jel arra mutat, hogy Swinton is ebben a szellemben jár el: nem munkaként, hanem közös játékként tekintve a filmezésre. Innen már nem is olyan megdöbbentő a tény, hogy legnagyobb színészi példaképe egy szamár, mégpedig Robert Bresson Vétlen Balthazár című filmjének címszereplője, akit gyerekkora óta csodál önazonosságáért. Ezzel a megjegyzésével mindig harsány nevetést vált ki a hallgatóságból, pedig ő a legkevésbé sem viccel: az a szamáralakítás tényleg etalon számára, hogy kell mindenféle színészkedés nélkül, egyszerűen jelen lenni a kamerák előtt.
Tildából csak egy van!(?)
A kísérletező kedv és határfeszegetés nem korlátozódik a filmekre, olykor Swinton egész más terepen is kipróbálja magát. 1995-ben például létrehozta egy barátjával, Joanna Scanlannal közösen a The Maybe című művészeti projektet. Ennek keretében Swinton egy héten keresztül feküdt a londoni Serpentine Galleryben kiállított vitrinben, míg a látogatók bámulhatták, hogyan alszik. A performanszot később megismételték Rómában, majd évtizedekkel később a kortárs művészetek fellegvárában, a New York-i Museum of Modern Artban is.
Haja és öltözködése a vörös szőnyegen is mindig különleges. Ennek köszönhetően rég védjegyévé vált a bizarr elemeket az eleganciával ötvöző stílus, aminek köszönhetően nemcsak rendszeresen tűnik fel „a legjobban öltözött hírességek”-típusú toplistákon, de igazi divatikonná vált. Persze divatikonságát is művészeti projektté fokozta: 2003-ban Viktor Horsting és Rolf Snoeren divattervezőkkel közösen alkotta meg a One Woman Show-t, amelyben az összes modell Swinton hasonmásaként vonult végig a kifutón, míg ő felolvasta egyik versét, amelyben ilyen sorok szerepelnek: „Csak egy van belőled. Egyetlenegy”.
Az efféle határfeszegetésben leginkább az imidzsváltásait művészi alkotássá emelő David Bowie nyomdokain járt, akinek Swinton is hatalmas tisztelője és barátja volt. A földönkívüli származás mellett (vagy azzal együtt) egy másik konteó is sokáig tartotta magát a neten, miszerint Bowie és Swinton valójában egy és ugyanaz a személy. A rajongók legnagyobb örömére 2013-ban közös klipben is szerepeltek, hátborzongatóan megformálva egy teljesen hétköznapi, kertvárosi házaspár átlényegülését, akikre sztárok leselkednek minden sarokból.
Lándzsát a szívbe
Swintonnak saját filmfesztiválja is van, már amikor épp kedve szottyan megtartani. Az első rendezvényt 2008-ban szervezte meg saját lakhelyén, a skóciai Nairnban. Egy bingótermet béreltek ki erre a célra, a közönség babzsákokról nézhette a filmeket, a belépés pedig ingyenes volt annak, aki hozott magával sütit.
Következő évben aztán továbbfejlesztették az ötletet és egyfajta cinefil zarándoklatot csináltak belőle: negyven önkéntessel egy kötelekre erősített mobil mozit húztak körbe a Skót-felföldön. Az emberi erővel hajtott 35 tonnás jármű minden este más településre érkezett meg, hogy a helyiek összegyűlhessenek távoli országokból érkezett filmeket nézni. Hasonlóan szokatlan és megismételhetetlen eseményeket rendezett később Thaiföldön és a Maldív-szigeteken is, és nem zárja ki, hogy fog is még, a lényeg, hogy spontánnak kell lennie.
A barkácsmozi varázsa feltehetően egy fiatalkori, afrikai útja során ragadta magával. Swinton még az egyetem előtti önkeresése során ment el két évre önkénteskedni Kenyába, ahol egyik este a kis faluba befutottak a hatalmas területet lefedő vándormozisok, és a helyiek összezsúfolódtak a régi westernfilm előtt.
Épp a szalonbeli nagy leszámolásnál tartottunk, amikor egy lándzsa repült előre a tömeg hátsó soraiból, egyenesen a rosszfiú mellkasát találva el. Ott rezgett a vászon közepén egészen a romantikus fináléig. Felejthetetlen. Álmok varázslatos mozija, megindítasz bennünket mindenhol és mindig – a csillagokig és vissza, az idők végéig és azon is túl. Respect
– idézte fel a réges-régi élményt, amikor számos hírességgel együtt arra kérték a tavaszi karantén közepén, árulja el legnagyobb mozis élményét. Ebben a kis történetben pedig minden ott van, amit a ma hatvanéves Tilda Swintonról tudni érdemes, és ami miatt legalább még hatvan éven át képtelenség lenne megunni őt.
Kiemelt kép: Cristophe Simon/AFP
