A magyar sportolók az újkori olimpiák 1896 óta tartó története során eddig 502 érmet szereztek, ezzel pedig a világ legeredményesebb, ötkarikás játékokat még nem rendezett országának számítunk. A 177 arany, 151 ezüst, és 174 bronz nem csak a hagyományos sportoknak köszönhetően gyűlt össze. A tekintélyes listán szerepel ugyanis az 1948-ig megrendezett művészeti versenyekről származó négy érmünk is: dr. Mező Ferenc az olimpiák történetét taglaló művével (1928) aranyat, Hajós Alfréd és Lauber Dezső közös stadiontervével ezüstöt (1924), Manno Miltiades szobrával szintén ezüstöt (1932), dr. Földes Éva Fiatalság forrása című művével pedig egy bronzot (1948) gyűjtött be.
Az 1906-os pánhellén olimpiáról azonban mindenki hajlamos megfeledkezni, hiszen az nem négy évvel követte az előzőt, és nem is a Nemzetközi Olimpiai Bizottság választotta ki az athéni helyszínt – pedig igen fontos szerepe volt abban, hogy a Párizsban (1900) és St. Louisban (1904) gyengélkedő ötkarikás mozgalom túlélje a következő évtizedeket.
A görögök 1901-ben kaptak engedélyt a köztes olimpiák rendszeres, négyévente történő megrendezésére, aminek köszönhetően a világ kétévente láthatja a legjobb sportolók küzdelmét. 1902-re Athén nem tudott felkészülni, 1906-ban azonban huszonegy nemzet részvételével már meg tudták tartani a versenyeket, mégpedig úgy, hogy az mintául szolgálhatott a későbbi olimpiáknak.
Magyarország harmincöt sportolót küldött, akik összesen tíz érmet – két aranyat, öt ezüstöt, illetve három bronzot – szereztek. Hajós Alfréd öccse, Henrik (1886–1963) a legnagyobb sikerét aratta itt: az úszók 4×250 méteres gyorsváltójának tagjaként aranyérmet szerzett. Két évvel később, a londoni olimpián 100 és 400 méteren is megpróbálta bővíteni a számos magyar bajnoki aranyat és ezüstöt is magában foglaló éremkollekcióját, de ott nem jutott döntőbe. 1912-ben végül tizenegyszeres magyar bajnokként vonult vissza, élete hátralévő részében pedig – egy pár éves bécsi kitérőtől eltekintve – Budapesten élt, és tisztviselőként dolgozott.
Az ő pályájánál jóval érdekesebb azonban a bronzérmet szerző Holubán Ferencé (1886–1945), aki a békési tanyavilágból jutott el a legrangosabb amerikai arénákig. Ismeretlen magyarok sorozatunkban most őt mutatjuk be.
Az 1887. szeptember 29-én, a kovácsházi pusztán (ma a magyar–román határtól alig húsz kilométerre fekvő Mezőkovácsháza része), a jószáshelyi Purgly család (innen származott Horthy Miklós felesége, Purgly Magdolna is) parádés kocsisának és pipere-vasalónőjének közös gyermekeként született fiú hentesnek tanult, tizenhét évesen azonban beszippantotta a sport: az aradi Toldi Athletikai Club tagja lett, érdeklődése pedig az amatőr könnyűsúlyú birkózás felé fordult. Tehetségére hamar fény derült, hiszen 1905 májusában, Debrecenben máris győzött egy amatőr versenyen. Az ekkor 67,5 kilogrammot nyomó fiúnak jó eséllyel ez volt az első győzelme, hiszen a korabeli lapok hasábjain a neve ekkor tűnik fel először. Holubán nyilvánvalóan még nem sejthette, hogy a következő több mint három évtizedben a sport- és pletykarovatok állandó szereplőjévé válik, pedig épp ez történt.
Ne ugorjunk azonban ennyire előre, hiszen a fiú röviddel a tizennyolcadik születésnapja után sikeresen kvalifikálta magát a városligeti cirkuszban 1905 novemberében első alkalommal megrendezett magyar–osztrák mérkőzésre, ahol váratlanul sorra ő lépett ki győztesként a szorítóból. A győzelmek nem voltak azonban elegendők ahhoz, hogy a díj az ő kezében landoljon, hiszen a nála jóval tapasztaltabb Erődi Bélával osztozott a kategória első helyén.
Bár szabályosan, de kissé túl erőszakosan dolgozik és tarkó-masszázsaival az ellenfél elkábítására törekszik. Kiváló érzéke van a birkózás szelleme iránt. Nagy jövőt jósolunk neki
– írta akkor róla a Nemzeti Sport.
Egy kettejük közti újabb mérkőzés döntötte volna el a végső győzelem sorsát, a találkozó Erődi távolmaradása miatt azonban két alkalommal is meghiúsult, így december elején Holubánt hozták ki végső győztesként. Közép- és nehézsúlyban az osztrákok győztek, így a siker egyszerre a figyelem középpontjába helyezte a fiút, aki ennek köszönhetően az 1906-os amatőr birkózóbajnokságra már abszolút favoritként érkezett.
A lehetőség nyitva állt tehát előtte ahhoz, hogy megszerezze az első bajnoki aranyát, ő azonban átlépett a középsúlyba – azért, hogy saját, biztosnak tűnő elsőségét klubtársa, Téger József szerezhesse meg, ő pedig egy kategóriával feljebb váltva győzhessen le mindenkit. Az ambiciózus terv nem sikerült: Tégert egy jóval fiatalabb ellenfele fosztotta meg az elsőségtől, Holubán pedig szintén karnyújtásnyira került a dobogó legfelső fokához, amitől egy szerencsétlen lépés fosztotta meg: egy vele egyidős, de tapasztaltabb vetélytársával küzdve rosszul dobta le magát, és egy pillanatra véletlenül mindkét válla érintette a földet. A bíró természetesen résen volt, így a henteséletet feladó fiúnak be kellett érnie a bronzéremmel.
Az időközi olimpia tökéletes lehetőségnek tűnt a javításra, így mindent megtett azért, hogy az athéni küldöttség tagja lehessen. Sikerrel járt, a harmincöt magyar sportoló között ő is részt vett a játékokon, ahol hamarosan ő maradt a magyar sportbarátok egyetlen reménye – miután a St. Louis-i olimpián (1904) két aranyat szerző úszó, Halmay Zoltán százméteres gyorsúszásban csak az ezüstig jutott.
Újra elérhető távolságba kerültek a dobogó felsőbb fokai, hiszen a három legjobbat csak egy hajszál választotta el egymástól: Holubánt negyvenperces csatában győzte le a dán Karl Karlssen, akivel a végső győzelmet arató Rudolf Watzlnek is meggyűlt a baja.
Az Ujság 1932-ben így emlékezett vissza az eseményekre:
Bár elvitathatatlannak látszott Holubán győzelme, és mégis az ellenfele győzött… Ez a győzelem talán a legérdekesebb a birkózás történetében, mert a mindvégig fölényben lévő Holubán a verseny közben, amikor Karlssen egész gyengén hozzáért, térdelő helyzetéből hátraesett és öntust vétett. Így veszett el egy biztosnak hitt magyar olimpiai bajnokság!
Az éremgyűjtemény újabb bronzzal gazdagodott, a fiatal versenyző pedig többé az olimpiák felé sem nézett, sőt, az aradi csapatot is elhagyta: Budapestre költözött, ahol 1906 őszén a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Sport Egyesületének tagja lett, néhány hónappal később pedig visszalépett a könnyűsúlyba, és ezzel a legsikeresebbek közé emelkedett. A főleg cirkuszokban, illetve szabadtéren tartott versenyeken rendre az élen végzett: Besztercebányán még a közép-, az MTK által a városligeti cirkuszban rendezett harmadik országos viadalon pedig a könnyűsúlyban utasított mindenkit maga mögé.
A következő lépés ennek fényében várható volt: 1906 novemberében
Innen kezdve nem csak birkózóként, de edzőként is jelen volt a magyar sportéletben: néhány héttel később már a Kassai Athletikai Klubban, majd Nyíregyházán vezetett hathetes tanfolyamot, a következő két évben pedig előbb a Budapesti Athletikai Klub, majd a Budapesti Posta és Távirda Tisztviselők Sportegyesülete (BPTTSE) szerződtette.
A versenyekkel persze ezután sem hagyott fel, ám a lapokban egyre kevésbé tűnt fel a neve – egészen 1913 májusáig, mikor a főleg cirkuszokban fellépő hivatásosként emlegetett Holubán a császári és királyi 33. gyalogezredből való eltűnéséről, illetve a kecskeméti rendőrség általi körözéséről bukkantak fel hírek.
A nehézségek a következő hónapban megoldódtak, hiszen 1913 októberétől a férfi a Ferencváros edzője lett. A nyugodt élet azonban nem tartott túl sokáig, hiszen Holubán ekkor már régóta kacérkodott azzal a gondolattal, hogy kihívja egy versenyre a hazai birkózás világában rettegett, a szerénységgel egyáltalán nem gyanúsítható Czája testvéreket. Így is tett: a lapokban közzétett hirdetésre azok azonban nem írásban válaszoltak, hanem rögtön élesben próbálták meg elrendezni az ügyet.
Egy kellemes novemberi napon Holubán és barátja, a szintén birkózó Mitykó Horvát István a Hajós utcai Figaro kávéházban biliárdoztak és beszélgettek, mikor berontottak a fivérek. A szóváltás csakhamar verekedésbe torkollt, amiről a lapok igen különböző módon számoltak be, bár a lényegben egyetértettek: a „valóságos toronyemberek” egyike, József a megérkezése után röviddel behúzott egyet a kihívónak.
Holubán sem mai gyerek, mert a másik percben már visszaütött, ütése úgy zengett, mint Hajmáskéren az új ágyúk
– írta a Friss Ujság.
Ezt látva a szerénynek és sportszerűnek tartott Mitykó is beszállt, és nyakon vágta Czáját, tovább rontva a nappal főként
által megtöltött kávéházban kialakult helyzetet.
Már-már tűnt, hogy ő húzza a rövidebbet, hiszen míg Holubán állta a sarat, addig ő a földre került, a másik Czája pedig
rátérgyelt azzal az eltökélt szándékkal, hogy nem elégszik meg a padlózatig történt veréssel, hanem lepofozza ellenfelét a pincébe. A padlón keresztül.
Ekkor került elő Mitykó revolvere, amellyel mindkét testvér nyakába egy-egy golyót repített. A lövések egyiküknek sem okoztak súlyos sebet, de a testvérek kórházba, a kihívó és barátja pedig a rendőrségre kerültek.
Az egyik változat szerint önként jelentkeztek, és tanúkat is vittek magukkal, a Pesti Napló szerint viszont a kávéházban összegyűlt közönség kis híján meglincselte őket, és a rendőrök érkezéséig próbálták visszatartani a sportolókat. Mitykó tettét a rendőrségen önvédelemnek tudták be, és mindkettejüket szabadon engedték.
Ezt a döntést egy, a háború miatt elhúzódó per 1916 márciusában a lövéseket leadó birkózó esetében hét hónapnyi fogházra módosította. A büntetést a tábla később megsemmisítette, majd újra megerősítette, a büntetést azonban már nem kellett leülnie, mivel időközben meghalt. A Czájákkal való összetűzések ezzel természetesen még nem értek véget: a kihívott 1921 őszén végül elfogadta az addigra már többszörös profi bajnokká vált Holubán felkérését, az időpontot viszont később is eltolták, mivel Czája József nyomtalanul eltűnt.
Ezen idő alatt persze az edzőként sikeres Holubán sem unatkozott: röviddel karácsony előtt például egy felszarvazott férj, az asztalos- és cipészmesterként is működő Szalontay Ferenc rontott rá a Rákóczi úton, és adott le rá három lövést (az egyik talán a hasán is okozott könnyű sérüléseket), köszönhetően annak az egyáltalán nem elhanyagolható ténynek, hogy a férfi a tőle külön élő feleségével sétált éppen.
A viszony nem tarthatott sokáig, hiszen 1922-ben a köztes olimpia egykori bronzérmesét már Csehszlovákiában találjuk, ahonnan egy évvel később visszatérve a magyar birkózók 1924-es olimpiára, illetve az azt megelőző 1923-as göteborgi „kis olimpiára” való felkészülését segítette.
Talán még ő maga is részt vehetett volna az olimpián, az ötkarikás játékok azonban már rég nem motiválták, és megelégedett az Európa-bajnoki címmel. Egy jól hangzó amerikai felkérésre azonban már nem tudott nemet mondani: egy Amerikában élő magyar újságírónak, Vásárhelyi Lajosnak köszönhetően 1930-ban New Yorkba érkezett, ahol rögtön az első mérkőzésén tízezer ember előtt fektette két vállra Los Angeles legjobbját.
A mindössze négy és fél percen át tartó mérkőzést újabb győzelmek követték: a belga bajnok legyőzéséhez 61 másodpercre, az iowai Bill Nelson ellen pedig 4 perc 2 másodpercre volt szüksége. Nem volt könnyű dolga, hiszen az általa már közel harminc éve művelt görög-római birkózással szemben Amerikában egészen más stílusban kellett helytállnia, így egy gyorstalpalóra is szüksége volt az új szabályok, illetve engedélyezett és tiltott mozdulatok megismerése érdekében.
A villámgyors felkészülés utáni sikerek természetesen meghozták számára a hírnevet: a lapok szalagcímei azonnal úgy beszéltek róla, mint
aki mindenkit leterít öt percen belül.
Ez a következő hetekben sem változott: az orosz Zaharoffot két és fél perc után ütötte el a középdöntőbe jutás lehetőségétől.
Holubán a figyelem középpontjába került, így a menedzserévé vált Vásárhelyi közreműködésével bankettet is adtak a tiszteletére, sőt, egy, a verseny utáni néhány hónapos amerikai turnéról szóló szerződést is felajánlottak neki.
Végül tizenhét meccsen át, egészen a verseny döntőjéig menetelt, ahol Dick Shikat állta az útját. A meccset előbb egy kisebb arénában akarták tartani, de a rengeteg érdeklődő miatt át kellett azt helyezni a hatvanezres befogadóképességű Madison Square Gardenbe.
A magyar lapok telt házról számoltak be (ennek maximum a harmada volt reális), így ezernyi magyar nézte végig, ahogyan a két óriás összecsapott a briliánsokkal kirakott övért, illetve a negyedmillió dolláros éves szerződésért.
A tizenkilencedik percben a magyar
egy briliáns saltóval, a feje felett vágta át az ellenfelét, de a nagy lendülettől mind a ketten kiestek a ringből. Az óriási tömeg mint egy ember ugrott fel a helyéről és viharosan tapsolt Holubánnak. Ekkor azonban váratlan esemény történt: a bíró Shickatot jelentette ki győztesnek.
A mérkőzés botrányba fulladt: Vásárhelyi óvását azonnal elutasították, így Holubán vesztesként lépett ki az épületből.
A tengerentúli lapok többségükben szintén igazságtalannak tartották eredményt, így visszavágót sürgettek. Erről tárgyalások is indultak, azok azonban sosem értek révbe. A magyar sportoló ezután még hatvan mérkőzést vívott, majd hazatérése után megpróbálta újra megtalálni a helyét a magyarországi mindennapokban.
Miskolcon tornát rendezett, majd több kisebb versenyt meg is nyert – minden bizonnyal ez történt volna a budapesti Beketow-cirkuszban is, a döntő mérkőzés előtt azonban újra Amerika felé indult, ahol csakhamar Hippo (Víziló), Caveman (Ősember), illetve Man Without a Neck (A nyak nélküli férfi) néven vált ismertté.
Sok hazai rajongója és kritikusa úgy gondolta, hogy a verseny miatt futamodott meg, pedig Holubánt csak a szerződése kötötte. Ötvennyolcszor lépett a szorítóba, ezek közül pedig csak egyetlen alkalommal, a szabad stílusú Jim Landos ellen veszített.
Az 1931 januárjában tartott összecsapáson huszonkét éves nézőrekord dőlt meg: 22 ezren foglaltak helyet a nézőtéren, a magyar versenyző rajongói azonban huszonegy perc után csalódottan térhettek haza.
Kiváló lehetett a görög-római birkózásban akkor, amikor még fiatalságának birtokában volt. Az amerikai szabadstílusú birkózásban azonban rövid itt léte alatt nem tudott a klasszist képviselő birkózók sorába emelkedni
– idézte a Magyarország az amerikai tudósítások egyikét.
Czájáról persze továbbra sem feledkezett meg, így a hazatérése után, olimpiai sikerének negyedszázados évfordulóját megünnepelendő úgy döntött, tovább szeretné erősíteni a magyar birkózók elleni hibátlan mérlegét.
A Pesti Naplónak 1931 júniusában kijelentette, hogy
vannak itt olyan birkózók, akiknek komoly ellenféllel […] még nem is volt dolguk. Olcsó győzelmeiknek hamis tőkéjéből élnek. Legelőször ezektől várom, hogy meghallják hívásomat és nem fognak visszahúzódni a küzdelem elől…
A kihívásra sokan jelentkeztek, ő azonban a százhúsz kilós orosz Petrovicsot győzte le a Beszkárt sporttelepén, a szabad ég alatt, majd a svájci Grüneisent tette harcképtelenné.
Rövid olaszországi túrája után, 1931 novemberében azonban végül összejött a lassan már húsz éve halogatott találkozó, amin végre eldöntötték, hogy ki a legjobb magyarországi hivatásos birkózó.
innen pedig megindult Holubán mélyrepülése: 1932-ben a bolgár világbajnok, Martinoff győzte le Budapesten (a fővárosban élő bolgárkertészek virágcsokrokkal ünnepelték!), majd az Európa-kupában komoly térdproblémái akadtak. Legalább négyszer műtötték meg a Szent Rókus Kórházban, karrierjének hanyatló ívét azonban már ez sem fordította meg. A hazai lapok már alig-alig foglalkoztak vele: legközelebb 1936 áprilisában, a feleségével a Károlyi-kertnél folytatott heves szóváltásáról számoltak be, amikor egy rendőrnek kardlappal kellett közbelépnie. Holubánnak így már nem csak botrányokozásért, de hatóság elleni erőszakért is felelnie kellett, bár ő azt állította, hogy
nem bántotta a rendőrt, mert ha ő hatalmas erejével megüti, annak feltétlenül súlyos következménye lett volna.
Ötnapi fogházra, illetve kétszáz pengős büntetésre ítélték, ezeket azonban végül a vizsgálati fogságban töltött napjai miatt letöltöttnek, illetve kifizetettnek vették, és szabadlábra helyezték. A béke nem tartott sokáig: 1937 márciusában már nem ő, hanem a felesége került a lapokba azzal a váddal, hogy a Huszár utca 5.-ben lévő lakását néhány órás találkozásokra adja ki, az érkező férfiak tárcájából pedig rendre tűntek el kisebb-nagyobb összegek. Az erkölcsrendészeti osztály által őrizetbe vett nő tiltakozott a gyanúsítás ellen – ezek jó részét bosszúra éhes emberek írták, így nem is teljesen alaptalanul tette ezt –, a korábbi napokban az utcában sétáló, civil ruhás rendőrök azonban látták, hogy annak ellenére, hogy szűkös anyagi lehetőségek közt él, rendszeresen térnek be hozzá egyedülálló nők és jól öltözött férfiak.
Utóbbiak egyikét a kapun való kilépés után ki is faggatták. Kiderült, hogy egy német anyanyelvű gyárosról van szó, akinek a tárcájából tényleg hiányzott néhány nagyobb címletű bankjegy, így Holubánné az egyik őrizetes szobába került. Másnap a külföldi férfi nevében egy ügyvéd visszavonta a feljelentést, a nőt pedig átkísérték a rendőrkapitányságra, ahol
Férje erről valószínűleg nem tudott, hiszen harmadik amerikai útjának derekán járt. Hazatérése után rövid időre még visszatért a birkózás világába. Újra összecsapott az őt első tengerentúli látogatásán legyőző Dick Shikattal, akin ezúttal sem tudott felülkerekedni. Utolsó mérkőzéseit 1938-ban vívta, azután azonban többé vélhetően sosem lépett a szorítóba.
Díjbirkózásból, illetve különböző versenyekből szerzett bevételeit rendre rosszul fektette be, így a második világháború kitörésekor a család már szörnyű körülmények közt élt, a legfőbb bevételi forrást pedig a feleség biztosíthatta.
A birkózó alig három héttel Budapest ostroma után, ötvenhét évesen hunyt el, másnap, 1945. március 6-án pedig végső nyugalomra helyezték a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben.
A felesége üzenetét is feltüntető sírján ugyan világbajnokként hivatkoznak rá, ezt a címet azonban hivatalosan sosem tudhatta magáénak, bár a XX. század első évtizedeiben számos versenyt világbajnokságként hirdettek meg, így egy versenyen akár két-három világbajnok is összeakadhatott egymással.
Cikkünk születésében óriási segítséget nyújtott az Arcanum Digitális Tudománytár adatbázisa.
