Várhegyi Éva: Politikai kockázatok a magyar bankrendszerben
A 2010-ben hatalomra került új rezsim nem csupán abban hozott változást a kormányzati bankpolitikában, hogy – részben elfogadható, részben mondvacsinált indokkal – megnövelte a szektor terheit, hanem új hatalmi bázis kiépítésébe is belefogott. A cél a teljes bankszektor leigázása volt, ami három csapáson ment végbe. A bankok egy részét újraállamosították annak érdekében, hogy újraprivatizálásukkal az előre kiszemelt magántulajdonosok kezébe játszhassák át. A másik csapásirány a külföldi kézben maradó bankok kirablása és „domesztikálása” volt. A harmadik csapáson az MNB tört előre: összpontosította azokat a hatósági funkciókat (pénzügyi stabilitás biztosítása, felügyelet, tőzsde, pénzforgalom irányítása), amelyekkel nem csupán ellenőrzése alatt tarthatja a pénzügyi szervezeteket, de egyúttal büntetheti és jutalmazhatja is őket.
Nemcsak a totalitás igénye hozott azonban újdonságot az Orbán-rezsim bankpolitikájában, hanem a módszerekben is találunk „innovációt”. A magánkézben (zömmel külföldi tulajdonban) lévő bankok kisajátítására például sajátos tranzitállamosítással kerítettek sort. Ez alkalmat adott rá, hogy jelentős állami források felhasználásával gyarapítsák a későbbi magántőkét: túlárazott megvásárlással (Budapest Bank), szanálással (MKB), állami tőkejuttatással (takarékszektor). Az újraprivatizálás sem nélkülözte a kreativitást. A versenyeztetést azzal kerülték meg, hogy kormányrendelettel nemzetgazdasági szempontból stratégiai fontosságúnak nyilvánították az eladni kívánt bankot, így az tetszőleges áron kerülhetett a kiszemelt tulajdonosok birtokába. Ha a leendő tulajdonos még ezzel az összeggel sem rendelkezett, akkor baráti bankok siettek hiteleikkel a segítségére.
Mellár Tamás: Parlamenti színes
A téli parlamenti szünetet képviselőtársammal, Tordai Bencével arra is szerettük volna felhasználni, hogy látogatást teszünk a Magyar Nemzeti Bankban, ahol első kézből tájékozódhatunk a monetáris politikáról, különös tekintettel a kamatpolitikára és a különféle inflációs mutatók értelmezésére (…) Február hetedikén annak rendje és módja szerint egy rövid levélben kértünk időpontot az MNB elnökétől, Matolcsy Györgytől, hogy látogatást tehessünk az általa vezetett intézményben, és tájékozódhassunk a fentebb említett kérdésekről. Levelünkben nem fogalmaztunk meg kikötéseket, hogy kivel és mikor szeretnénk beszélgetni, lehetőséget adtunk arra, hogy erről az elnök döntsön, csupán a tárgyalási témákat rögzítettük. Mélyen meg voltam győződve arról, hogy a bankelnök úr gyors és pozitív választ fog adni levelünkre. Mindössze az volt kérdéses számomra, hogy vajon ő személyesen is részt vesz a tárgyaláson, vagy csak néhány vezető munkatársát küldi hozzánk. Nos, nagyot tévedtem, mert csak február 20-án kaptunk választ levelünkre, mégpedig egyértelműen elutasító választ. A Matolcsy úr által jegyzett levél hosszasan értekezik arról, hogy az országgyűlési képviselőknek milyen jogosítványai vannak, majd azt közli, hogy jobb volna, ha írásban fogalmaznánk meg a kérdéseinket. Annál is inkább jobb lenne az írásbeli érintkezés közöttünk, mert a személyes látogatásunk zavarhatná az intézmény rendeltetésszerű működését.
Emlékeim között kotorászva, gyorsan fel tudtam idézni, hogy az „átkos szocializmusban” vidéki egyetemi oktatóként igen könnyen be tudtam jutni az épületbe, csak egy nevet kellett mondanom a portán, hogy kihez megyek. A rendszerváltozás után pedig igen sokszor vettem részt tudományos üléseken, szakmai konzultációkon az MNB-ben, és örömmel mentem oda, mivel a legjobb közgazdasági szakértői gárda akkoriban ott volt az egész országban. Vajon mi történt az elmúlt években, hogy a jegybank elnöke úgy érzi, az intézmény az ő hitbizománya, és azt enged be, akit akar, még csak indokolnia sem kell, ha valakit nem szívesen lát? Tényleg komolyan gondolta azt, hogy ha képviselőtársammal kettesben odamegyünk egy előre rögzített időpontban, és egy általa kijelölt helyiségben az ugyancsak általa kijelölt személyekkel beszélgetünk egy-két órát, akkor ez komoly fennakadásokat okozhat az ország első számú bankjának a működésében?
Mihályi Péter: Élet és koronavírus
Mint arról annak idején, e lap hasábjain már beszámoltam (Élet és influenza, 2005/45., nov. 11. ), a magyarul atípusos tüdőgyulladásnak keresztelt betegség, a SARS 2002-ben ütötte fel a fejét Kínában. Összesen 8437-en betegedtek meg, 813-an meg is haltak (közülük 43-an Kanadában).
Végül hat kontinens 30 országában mutatták ki a fertőzést. Hogy mely állatfajtól származott a SARS betegséget terjesztő vírus, ma sem tudjuk. Azt viszont tudni véljük, hogy a vírus kipusztult, és csak a laboratóriumokban található még egy-egy példány. Csak az érdekesség kedvéért, azt a tünetegyüttest, amelyet ma influenzának nevezünk, már a görög Hippokratész is leírta, sőt azt is felfedezte, hogy ez a betegség az emberekről a lovakra is átterjed néha.
A mai helyzetet mégis az jellemzi, a virológusok jelentős része inkább azt hangsúlyozza, hogy nagy a különbség az influenza- és a koronavírus között. Már csak azért is, mert többféle influenzajárványt is átélt az emberiség az elmúlt 100 évben. Az 1918-os spanyolnátha elsősorban a fiatal korosztályt érintette súlyosan, az évente ismétlődő szezonális influenza általában az időseket sújtja, a 2009-es sertésinfluenza-járvány viszont a gyermekekre és a várandós kismamákra volt különösen veszélyes stb. Az is biztosan tudható, hogy a mostani koronavírus elsősorban a 70, illetve 80 év felettiek között okoz súlyos szövődményeket. Kilenc év alatti gyermek még sehol sem halt meg. Közös vonás viszont, hogy sem az egyik, sem a másik betegség ellen nincs hatásos gyógyszer, nem gyógyítható, csak kigyógyulni lehet belőle.
Vásárhelyi Mária: Ne a hegyeinket, a nyelvünket vegyük vissza!
Most éppen a hatalom által kreált „börtönbiznisz” kifejezés fészkeli be magát hétköznapi beszédünkbe; kormánypárti és ellenzéki politikusok és közszereplők egyként ezzel a Fidesz által barkácsolt kifejezéssel írják le azt a jelenséget, hogy az emberhez méltatlan körülmények között fogva tartott rabok kártérítési igénnyel lépnek fel az állam ellen, és amennyiben a bíróság megalapozottnak véli a panaszt, kártérítést ítél meg a fogvatartottaknak. Hogy a Fidesz bűnbak- és ellenségállító kommunikációja miért használja előszeretettel ezt az értelmetlen szószörnyet, az érthető. De hogy a nem kormánypárti média miért veszi át ezt és az összes korábban kreált szószörnyet – rezsibiztos, rezsiharc, elszámoltatási biztos, fülkeforradalom stb. – mindenféle fenntartás nélkül, arra nincs magyarázat.
Nem ez az első, és vélhetően nem is az utolsó Fidesz által kisajátított vagy kreált fogalom, amellyel látszólag a hétköznapi nyelvhasználatot, valójában azonban a gondolkodásunkat akarják megszállni, a saját képükre gyúrni. Az önkényuralmi rendszerekben ugyanis a politikai ellenfél elleni küzdelem elsődleges terepe a nyelvpolitikai erőtér. A politika számára fontos fogalmak kisajátítása, átértelmezése vagy éppen kiürítése, új szavak és szóösszetételek generálása és ezek folytonos ismételgetése a legfontosabb eszközök az értelmünkért vívott csatában, a tömegek pedig – politikai meggyőződésüktől függetlenül – gondolkodás nélkül átveszik a szavakat a nekik tulajdonított új jelentéssel. A totalitárius államok a nyelv feletti uralom megszerzésével a közbeszéd világán keresztül szállják meg az emberi elmét.
Kovács Zoltán: Sípmesterek
A győri futball történetének következő fejezeteként az új polgármester megvonta a város támogatását a Győri ETO-tól, indoklásként úgy nyilatkozott:
Ha munkának nevezném, amit a klub színeiben futballozó emberek manapság produkálnak a pályán, az sértő lenne azokra a győri dolgozó emberekre, akik munkával keresik meg nap, mint nap a kenyerüket
– írta Facebook-oldalán dr. Dézsi Csaba András. Rá egy napra lemondott a klubtulajdonos, Mányi József, és hogy a kép még világosabb legyen, Petrov Iván polgármesteri biztos ezt azzal is kiegészítette, hogy „a város ettől az évtől csak az élsportot kívánja támogatni, de a magyar foci ebbe nem tartozik bele”.
Na most, akkor legalább láthatjuk, hogy mi is a magyar sport sikerágazata. Egy pénzzel teletömött buksza, de még azt sem lehet pontosan tudni, kik és milyen címen tömték bele – az erről szóló bizonylatokat ugyanis akkor sem tekintheti meg senki, ha betekintésüket jogerős bírói ítélet teszi lehetővé. Ráadásul az a klub tagadja meg a jogszerű végrehajtást, amelyik a miniszterelnök jótékony atyáskodásával jött létre, és ma is a gazda hizlaló tekintetével áldottan működik. Mint látjuk, nem kell ahhoz Gyöngyöspatáig utazni, hogy jogerős ítélet semmibevételét láthassuk. Ha most ideírnám, ki az, akinek a személye és hivatala összeköti a két ügyet, abból periratok képződnének, és színpadi szomorújátékok születnének.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
