2018. június 23-án, szombaton délelőtt a thaiföldi Wild Boar focicsapat fiataljai egy edzőmeccs után elmentek a helyi kisboltba, és bevásároltak rágcsálnivalókból. 2400 forintnak megfelelő thai bátot költöttek el, ami olyan soknak számít, hogy az eladó narancsízű italokat adott nekik ajándékba. Az eleség nem volt túl tápláló, de a fiúk csak gyorsan be akartak kapni valamit a közelgő kirándulás előtt. Délután 3 órakor elindultak a nagyjából két kilométerre található Tham Luang barlangrendszerhez, ahol korábban többször jártak.
A barlang bejárata előtt egyikük megállt, és elolvasta a thai és angol nyelven is feltüntetett figyelmeztetést:
Veszély! Júliustól novemberig a barlang elárasztott. Tilos a belépés! Innen tilos a belépés!
A fiú átgondolta a dolgot, majd azt mondta, oké, még csak június vége van, a veszélyes időszak még nem kezdődött el. Ezután követte a többieket a barlang belsejébe.
A csapat nagyon élvezte a kalandot, de délután 5 óra előtt visszafordultak. Egyiküknek korrepetálásra kellett mennie, egy másik fiúnak épp aznap volt a születésnapi bulija, amire minden csapattársát meghívta. Az ünnepségre viszont ő és a többiek sem jutottak el: a barlang egyik kamrája megtelt vízzel, elzárva ezzel az utat a külvilág felé.
Megpróbálták kiásni magukat a felszínre, de reménytelen volt a helyzet, ezért a fiúk edzője azt tanácsolta, hogy éjszakára maradjanak ott. Néhány gyereknél volt telefon, de térerő híján senkit sem tudtak értesíteni. Egyre éhesebbek és szomjasabbak lettek. Semmi nem volt náluk, az összes snacket megették a pályán órákkal korábban.
Ekkor még nem féltünk. Reméltük, hogy másnapra a vízszint csökkenni fog. Mielőtt elaludtunk, mindenkitől azt kértem, hogy imádkozzunk Buddhához
– idézte fel az edző, Ekapol Chantawong.
A legaggasztóbb a sötétség, a víz és az éhség volt a barlangban rekedt 12 fiú és a történtekre így emlékező edzőjük számára:
A vízszint folyamatosan emelkedett, a sötétségben pedig egyre bizonytalanabbá váltunk a túlélést illetően. Az éhség órási kihívás volt. Amikor mindenki éhes, akkor konfliktusok alakulhatnak ki egymás között. Sötét gondolatok járták át az agyamat. Mi lesz, ha ez az egész odáig vezet, ha meg kell enni egyikünket, egyet a sajátjaink közül?
Szerencsére nem fajultak idáig a dolgok. Liam Cochrane nemrég megjelent könyve szerint a fiúk jól lekötötték magukat, felváltva ástak abban reménykedve, hogy meglátják a fényt az alagút végén. Az utolsó napokra már csak egyikük telefonja nem merült le, innen tudták, hogy mennyi az idő. Minden reggel 6 órakor keltek, nehogy a bioritmusuk teljesen felboruljon.
A helyzet egyre kísértetiesebbé vált, mert az egyik focista fiú alvajáró volt, és rendszeresen felordított éjszakánként. Néha azt sem tudták, hogy képzelődnek, vagy tényleg kintről hallanak valamit. Egyetlen alkalom volt, amikor mindannyian ugyanazt hallották a falakon túlról: egy kutya ugatását.
Szervezetlenség, káosz
A nemzetközi sajtó részletesen és viszonylag pontosan tudósított a mentőakció megszervezéséről, de arról nagyon kevés szó esett, hogy eleinte pattanásig feszült a hangulat a barlang bejáratánál, és kisebb káosz uralkodott el.
Egymás meg nem értése és a szervezetlenség odáig vezetett, hogy Narongsak Osotthanakorn, Chiang Rai tartomány kormányzója összehívott és kimért hangon helyretett mindenkit, aki a mentés helyszínén volt.
Aki nem akarja feláldozni az életét erre a feladatra, aki haza akar menni, hogy a feleségével és a gyerekeivel aludjon, az induljon. Írja alá a papírokat, és távozzon innen. Nem teszek jelentést róla. De ha ma dolgozni akartok, akkor minden percben készen kell állnotok. Úgy kell rájuk gondolnotok, mint a saját gyerekeitekre.
Az Alvó Hölgy Hegye
A focicsapatot csapdába ejtő barlangrendszernek nem akármilyen legendája van Thaiföldön. A helyiek szerint egy hercegnő beleszeretett egy lovászinasba Kína északi részén. Kapcsolatuk tiltott volt, de a hercegnő teherbe esett. Elmenekültek, és egy barlangban találtak menedékre, miközben a király emberei üldözték őket. Amikor a fiatal férfi kiment élelemért, a katonák rátaláltak és megölték. A hercegnőt ez úgy felzaklatta, hogy öngyilkos lett: egy hajtűvel szúrta főbe magát. A legenda szerint a testéből hegység nőtt, és a vére a víz, amely a monszunidőszakban a barlangrendszerben folyik. Úgy tartják, hogy Nang Non hercegnő szelleme máig kísért a hegységben.
A mondának olyan komoly jelentősége van Thaiföldön, hogy sokan tényleg azt hitték, misztikus erők tartják fogva a gyerekeket. Ráadásul felerősítette a hitüket, hogy az eseményhez semmilyen módon nem kötődő Nattanuch Prasertong étteremtulajdonos egy nappal a csapat eltűnése előtt arról álmodott, hogy egy szellem látogatta meg őt az otthonában. A szellem nem más volt, mint a hercegnő. A férfi Facebook-posztjában azt írta,
Nang Non hercegnő arról beszélt nekem, 300 éve Kruba Boonchumra vár, hogy szabadon engedje őt. Ha nem teszi meg, ő sem engedi el a fiúkat. Nagyon dühös volt. Azt is mondta, hogy nem akar ételt vagy más szerzeteseket. Karmikus ügye van Kruma Boonchummal.
Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy Kruba Boonchum a hercegnő szerelmének reinkarnációja, amit szinte az egész ország elhitt. Ő az egyik legismertebb szerzetes az országban, aki 2010-ben három év, három hónap és három napra elvonult egy barlangba, és ez idő alatt senkivel nem beszélt. A hiedelem szerint most az ő feladata volt, hogy kiszabadítsa a gyerekeket a barlangból. Boonchum el is ment a barlanghoz, hogy kapcsolatba lépjen a hercegnő szellemével, rituálékat végzett és gyertyákat égetett a bejáratnál, miközben százak figyelték csendben. Meditált, majd távozóban azt mondta,
ne aggódjanak, egy-két napon belül kijönnek a gyerekek.
A mondatnak órák alatt híre ment az országban, a szülők pedig újra hitet kaptak. Ráadásul Boonchum nem tévedett sokat.
Xanax, ketamin, atropin
Július 2-án tizedik napja nem volt már semmi hír a csapatról. Egyre kevesebb esély mutatkozott rá, hogy ilyen körülmények között élve találjanak rá a fiúkra.
John Volanten, a mentésben résztvevő búvár később úgy emlékezett vissza,
nem számítottunk rá, hogy gyerekeket találunk, csak arra, hogy holttesteket.
És ara, hogy a vízen lebegő holttestek között kell majd búvárkodniuk.
A két brit búvár végül az utolsó utáni pillanatokban járt sikerrel, és épen, egészségesen rátalált a barlang mélyén tanyázó gyerekekre és edzőjükre. Nagy volt az öröm, de sietni kellett, hogy enni tudjanak a fiúk. Több mint egy hétig csökkentett üzemmódban működött a szervezetük, az inzulinszintjük rendkívül alacsony volt, és az éhezés ezen szintjén a túl sok étel is megölhette volna őket. Bár mindannyian finomságokról álmodtak, csak magas energiatartalmú étrend-kiegészítőket kaptak, amiket többnyire a hosszútávfutók fogyasztanak.
Aztán jött a legfontosabb feladat: valahogy ki kellett őket szabadítani. Az A terv az volt, hogy megvárják, míg a vízszint lecsökken legalább annyira, hogy a fiúk ki tudjanak sétálni. Ezt gyorsan elvetették, mert a vízszint rohamos ütemben emelkedett az állandó esőzéstől, és félő volt, hogy a víz betör abba a kamrába, ahol a gyerekek tartózkodtak. B tervnek azt találták ki, hogy lefúrnak hozzájuk, de ez túl hosszú művelet lett volna. Így maradt a C terv, hogy búvárok hozzák őket ki a mélyből.
Az orvos számára a legnagyobb kérdés az volt, milyen koktélt adasson be az alultáplált gyerekeknek anélkül, hogy súlyos trauma érné őket. Végül három gyógyszer kombinációját választotta, de ő sem volt biztos benne, hogy sikerrel járnak.
- A gyerekek 0,5 milligram hatóanyagú Xanaxot vettek be, hogy lenyugodjanak.
- A búvárok a gyerekek testsúlyának megfelelően kilogrammonként 5 milligramm ketamint injekcióztak az egyik lábukba. A ketamin gyorsan hat, de nem sokáig tart. Mivel a mentést több órásra becsülték, minden kamrában újabb 2,5 milligramm ketamint kaptak a fiúk, nehogy felébredjenek. A ketamint főként állatok nyugtatására használják, de embereknél fájdalomcsillapítóként is ismerik, valamint az utóbbi időben partidrogként is népszerű. A lényege, hogy a fogyasztónak memóriakiesése lesz tőle, ami ebben az esetben jól jött.
- Emellett beinjekciózták őket atropinnal, nehogy belefulladjanak a nyálukba.
Miután beadták a gyerekeknek a gyógyszereket, hátrakötözték a kezüket, hogy ha véletlenül felébrednének, ne tegyenek kárt se magukban, se az őket szállító búvárban. Amikor belemerültek a vízbe, nagyjából harminc másodpercre elveszítették az eszméletüket. Ekkor a búvár erősen felpofozta őket a víz alatt. Ez egy olyan fájdalmas érzés, amire az ember azonnal eszmél.
Végül az egész csapat épségben elhagyta a kamrát, ahol összesen 16 napot töltöttek. A mentés viszont Liam Cochrane könyve szerint sokkal kockázatosabb volt, mint ahogy azt a külvilágnak tolmácsolták. Előzetesen a búvárok mindegyike egyetértett abban, hogy áldozatok nélkül szinte lehetetlen kivitelezni. Benne volt, hogy hárman, négyen, öten vagy hatan belehalnak az útba, ezeknek az információknak a tudatában pedig még az eddig hittnél is nagyobb csodának számít, hogy mindannyian kiszabadultak a fogságból.
