Az angolul Peak TV-nek nevezett jelenséget leginkább sorozattúltermelésnek lehetne fordítani: nagyjából az évtized közepe óta használják John Landgraf, az FX kábelcsatorna vezetője nyomán. Landgraf az idén azt mondta, nem látszik még a vége, a folyamat egyelőre nem akar megtorpanni, azaz évről évre egyre több és több sorozat készül a tévék, kábeltévék és streamszolgáltatók jóvoltából, és ez még egy darabig így is marad.
Ennek számos következménye van: az egyik az, hogy a sorozatdzsungelben egyre nehezebb eligazodni – régen elmúltak már azok az idők, amikor mindenki nézte a Breaking Badet, mint ahogy azt se látni, lesz-e olyan sorozat, amely képes lesz a Trónok harca örökébe lépni. Ehelyett sok-sok egy adott zsáneren belül fontos sorozat vetélkedik egymással a nézők figyelméért, és míg egy évtizede még nem kellett a nap 24 órájában sorozatokat nézni ahhoz, hogy az ember mindent lásson, amit illik, erre ma már akkor se lenne mód, ha egy nap 48 órából állna.
Ma már nincsenek olyan kimagasló és megkerülhetetlenül nagy hatású sorozatok, mint az előző évtized klasszikusai voltak, a Maffiózóktól kezdve a Mad Men – Reklámőrültekig, és sokkal nehezebb is lenne olyan fokú figyelmet kiváltani ebben az iszonyatosan felduzzadt mezőnyben. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy az elmúlt évtized folyamán az eleinte a filmiparhoz hasonlóan amerikai produkciók dominálta sorozatipar egyre nemzetközibbé vált, most pedig már ott tartunk, hogy egyre komolyabb figyelmet kapnak a nem angol nyelvű országokban készült sorozatok. A Netflix, az HBO és az Amazon folyamatosan új és új lokális tartalmakat keres és dob piacra: míg tavaly még újdonságszámba ment, hogy az előbbinek saját gyártású német és spanyol sorozata volt, addig az idén már futószalagon jöttek a hírek a Netflix hasonló produkcióiról, vagy éppen olyanokról, melyeknek csak a nemzetközi terjesztési jogait vásárolták meg.
Ezért bár a fókuszban továbbra is az angolszász sorozatok vannak (így a mi év végi szavazásunkban is), addig a tavalyihoz hasonlóan most is érdemes vetni egy pillantást az év legjobb és/vagy legnagyobb figyelmet kiváltó, nem angol nyelvű sorozataira:
Briliáns barátnőm
Ha lehet ilyet mondani, a Briliáns barátnőm egyértelműen a legfontosabb nem angol nyelvű sorozat volt ebben az évben, még ha nem is feltétlenül a minősége miatt, bár arra se lehetett panasz. Az Elena Ferrante világsikerű regényéből készült sorozat ugyanis az első olyan, nem angol nyelven beszélő sorozat, amit főműsoridőben mertek bemutatni Amerikában. Az amerikai nézők ugyanis nem nagyon szeretik a feliratozást, viszont ezt a sorozatot csak olasz nyelven lehetett leforgatni, az HBO pedig így is bevállalta. A siker nem maradt el: Saverio Costanzo nápolyi dialektusban beszélő színészei meghódították nemcsak az olasz, de az amerikai és a brit tévénézőket is, megnyitva ezzel az utat a külföldi sorozatok amerikai térfoglalása előtt. Hozzá kell tenni: az utat már a Netflix nemzetközi kontingense korábban elkezdte kitaposni, de a két nápolyi nő évtizedeken átívelő barátságának érdemeit ez nem kisebbíti.
Engrenages (Spiral)
Ez a francia krimisorozat jókora nemzetközi rajongótáborral rendelkezik: különösen a brit nézők nagy kedvence az Engrenages, melynek a legújabb, hatodik évadát egymilliónál is többen nézték a BBC-n, a Guardian olvasói pedig szabályosan kiharcolták, hogy az újság az új évadról is indítson kibeszélő cikksorozatot, mint ahogy azt a korábbiakkal is tette. Az Engrenages teremtette meg ráadásul a zűrös magánéletű, folyton szétesettnek tűnő, rendőrnek mégis zseniális nyomozónő figuráját Laure Berthaud (Caroline Proust) személyében, akinek nyomán aztán egyre több hasonló jelent meg később. Az Engrenages egyébként nem is szigorúan krimi, hanem az igazságszolgáltatás rendszerét vizsgálja, egy-egy évadot egy bűntény köré felépítve, kiválóan megrajzolt karakterekkel. Bár a hatodik évad kicsit gyengébb volt a megszokott színvonalnál, még így is köröket ver a legtöbb hasonló sorozatra, és lehet is sajnálni, amiért a rövidesen érkező új évad a befejezése lesz.
Bron/Broen (A híd)
Az Engrenages-hoz hasonlóan A hídnak sem ez volt a legerősebb évada, sőt, mégis az egyik legelismertebb mai krimisorozatról beszélünk, mely nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy világszerte divatossá tegye a skandináv krimisorozatokat. Saga Norén (Sofia Helin) eleve az egyik legjobb sorozatkarakter manapság, még úgy is, hogy az első két évad után sajnos eltűnt mellőle az őt kiegészítő partnere, Martin Rohde (Kim Bodnia), és a helyébe lépő Henrik Sabroe (Thure Lindhardt) nem tudta úgy ellensúlyozni Saga többszörösen traumatizált figuráját. Az utolsó évadra ráadásul az alkotó, Hans Rosenfeldt ötletei is elfogytak, ezért krimiként sajnos már nem igazán működött A híd, de ettől atmoszférateremtésben még mindig páratlan, és Saga drámája önmagában el tudta vinni ezt az évadot is a vállán. Ráadásul még épp jókor hagyták abba.
Deutschland 86 (Volt egyszer két Németország)
Miközben a Netflix az idén újabb saját gyártású német sorozatot indított a Dark után (Dogs of Berlin címmel), a Sky pedig sorozat-folytatást készített a Das Boot című legendás német filmhez, addig a legjobb nemzetközi fogadtatást kapó német sorozat idén az Amazonon látható Deutschland 86 volt. A hidegháborús kémsorozat ezúttal nemzetközivé szélesedik, a gazdasági válságba zuhanó NDK titkos fegyverüzletekkel igyekszik menteni a menthetőt, és ebben Martinnak (Jonas Nay) és nagynénjének (Maria Schrader) is fontos szerep jut. Anna Winger és Jörg Winger sorozata ezúttal Afrikába is elviszi a nézőt, a korszak kevésbé ismert eseményeit is megidézve, miközben az első évadnál több szálon fut a sztori, de ettől még hasonlóan szórakoztató marad, miközben egyszerre informatív is tud lenni. Érdekes adalék továbbá, hogy a sorozatot nem is a német, hanem a külföldi nézők szeretik igazán. Azt pedig érdekes lesz nézni, hogy a három évvel későbbi folytatásban, 1989-ben lesz-e vajon magyar szál és Páneurópai piknik?
Le Bureau des Légendes (Legendák hivatala)
A lenyűgöző francia kémsorozatot idén kezdték el végre magyar nyelven is vetíteni, de a közmédián még csak az első évadnál járunk, miközben már a negyedik évadánál tart. Jó hír, hogy Eric Rochant sorozata az előző évben látott akciófilmes kikacsintások után visszatért a kém-thrillerhez, méghozzá úgy, hogy a sztori ezúttal Oroszországba szólítja Malotrut (Mathieu Kassovitz), és ez semmivel sem kevésbé izgalmas, mint a szíriai kalandok voltak. Az Iszlám Állam elleni harc ugyan továbbra sem tűnik el teljesen a francia titkosszolgálat életéből, de a fókusz most az oroszok kíberhadviselésére irányul. A hírszerzés és a kémelhárítás világát rendkívül valósághűen bemutató sorozat most sem okoz csalódást, izgalomban és színfalak mögötti kavarásokban sincs hiány, és újra megbizonyosodhatunk róla, hogy a kémek élete valójában sokkal közelebb áll egy irodistáéhoz, mint James Bondhoz, de kedvet ugyanúgy nem csinál a hivatáshoz. De ez legyen a kémek baja, hiszen nézni őket ettől még jó.
La Casa de Papel (Money Heist)
Ez a spanyol sorozat az év egyik legváratlanabb sikertörténete: az első évad még tavaly csak Spanyolországban volt látható, ám miután a Netflix megvette a nemzetközi forgalmazói jogokat, világszerte felkapták a La Casa de Papel Dalí-maszkos, vörös overallos bankrablóit. Az, hogy Alex Pina heist sorozata a spanyol nyelvű világban népszerű lett, annyira nem meglepő, de egy sereg másik országban is a legnézettebb sorozatok közé került, a betétdalból sláger lett, pedig pont az angolszász média nem nagyon foglalkozott a produkcióval. A sorozat titka leginkább az lehet, hogy egy elcsépeltnek tűnő alapötletet rendkívül szellemesen és izgalmasan valósít meg: az évezred rablása keretében nyolc, egymást városneveken szólító rabló elfoglalja az állami pénzverdét, vezetőjük pedig sakkbábukként irányítja őket. A tavasszal érkezett második évad egy kicsit már túlzásba vitte a csavarokat a sztoriban, és egyre erőltetettebb fordulatok követték egymást a cselekményben, de a sorozat vizuális megjelenése, a frissnek ható ötletek és nem utolsósorban a nézőket összezavaró erkölcsi dilemmák maradtak.
Tabula Rasa
Belgium az utóbbi években már-már valódi sorozatnagyhatalommá nőtte ki magát, és egyre-másra készültek az országban nemzetközi forgalmazásig jutó produkciók. Olyannyira, hogy idén a Guardian már „A belga dráma az új skandi-noir?” címmel cikkezett a jelenségről, és arról, hogy az egyre nagyobb nemzetközi figyelmet kapó belga sorozatokban mindig van valami kiszámíthatatlanság. A folyamat alól a Netflix sem vonja ki magát, és több belga sorozat is látható a streamszolgáltatón – közülük az idén felkerült Tabula Rasa emelkedik ki leginkább. Malin-Sarah Gozin és a főszerepet is játszó Veerle Baetens sorozata egy amnéziás nőről szól, akivel folyamatosan rejtélyes dolgok történnek, és aki kulcsfigura lehetne egy bűnügyben, feltéve, ha nem felejtene el mindent. A Tabula Rasa nagyon ötletesen felépített pszichológiai thriller, amely ráadásul különféle műfajokból emel át elemeket a horrortól kezdve a családi drámáig, és remek példa rá, hogy ma már gond nélkül készülnek kis országokban is olyan sorozatok, melyek mind képi világukban, mind színészi teljesítményekben, mind pedig ötletekben felveszik a versenyt amerikai riválisaikkal.
1983
Már maga az a tény figyelemre méltó, hogy a Netflixnek immár saját gyártású lengyel sorozata is van, a régiónkból elsőként, de ez annyira nem is lehet meglepő az utóbbi évek lengyel sorozatai ismeretében. A disztópikus, alternatív történelemmel játszó 1983 első évada több sebből is vérzik, mégis ajánlható, ráadásul nagyon is aktuális kérdéseket vet fel arról, hogy mennyit is ér a mai embernek a szabadság. Az alkotók (köztük az Oscarra is jelölt rendező, Agnieszka Holland) nagyon feszes, számos eredeti ötlettel megspékelt politikai thrillert tettek le az asztalra, lenyűgöző vizuális megjelenéssel, és ezek képesek kárpótolni a nézőt azért, amiért a sztori nem mindig követhető, ráadásul az évad végére a legtöbb kérdésünkre nem kapunk választ (a második évadot hivatalosan még be sem jelentették). Mégis az 1983 számunkra az egyik legaktuálisabb sorozat lehet jelenleg, és nyilván nem véletlen a lengyel politikai helyzet ismeretében sem a sok áthallás – egy alternatív világ is vethet fel számos, a mi világunkra vonatkozó kérdést.
Un extraño enemigo
Az év egyik jól titkolt meglepetés-sorozatát az Amazon szolgáltatta: a mexikói Un extraño enemigo (Egy furcsa ellenség) a radar alatt maradt egyelőre, pedig történelmi/fikciós politikai thrillerből nem nagyon látni jobbat mostanság. Gabriel Ripstein Mexikó legújabb kori történelmének egyik legsötétebb fejezetét mutatja be: 1968-ban az elnök mindent a mexikóvárosi olimpiának rendelt alá, ezért igen kellemetlenül érintette, hogy a 68-as diákmozgalmak Mexikót sem hagyták érintetlenül. Végül a hónapokon át tartó tüntetések és utcai harcok a több száz halálos áldozattal járó tlatelolcói mészárlásba torkollottak (erről itt olvasható bővebben), a sorozat pedig az időközben napvilágra került bizonyítékok alapján megmutatja, milyen mértékben irányították az eseményeket a politikusok hatalmi harcai, és ennek eszközeként a titkosszolgálat. A főszereplő ugyan fiktív, de a titkosszolgálat akkori vezetőjéről, Fernando Gutierrez Barriosról mintázták, a többi politikus pedig valós szereplő. Az is valóságos, hogy mennyire olcsó volt az emberélet, és hogy a politika mennyire gátlástalanul kihasznált mindent a saját érdekében, maffiafilmeket megszégyenítő leszámolásokkal és mindenhová beszivárgó ügynökökkel és provokátorokkal. Az Un extraño enemigo a politikai paranoiát festi le hitelesen, és mellesleg a hatvanas évek Mexikóját is hatásosan idézi fel.
Sacred Games
A Netflix első saját gyártású indiai sorozatának is itt a helye: a Sacred Games csak az első egy már hosszú sorban, de rögtön magasra tette a lécet. A Mumbaiban játszódó krimi/thriller a jelek szerint pont eltalálta a megfelelő arányt az indiai vallási-történelmi-politikai utalások, és a nyugati nézők számára is követhető krimielemek között. Vannak vallási viszályok a muzulmán és hindu lakosság között, hatalmaskodó rendőrök és az őket a zsebükben tartó maffiavezérek, sok-sok leszámolás és akciójelenet, miközben azért egy gondosan felépített krimit is láthatunk. „A Sacred Games folyamatosan meglep azzal, hogy milyen újszerű módon nyúl hozzá egy unásig csépelt műfajhoz, és hogy milyen okosan kezel egy olyan történetet, ami nyugati helyszínen, kevésbé értő kezek között könnyen tucatkrimivé tudott volna silányuln” – írtuk a kritikánkban, és ez pontosan megmutatja, miért is lehet gazdagabb az életünk azzal, ha távoli helyszíneken játszódó történeteket ismerünk meg.
Borítófotó: HBO
