Ugye, ittlétünk apropója a 16. ökölvívó világbajnokság, amelynek szombaton rendezik az elődöntőit. Ezért talán ildomos először néhány szót ejteni a boksszal kapcsolatos anomáliákról.
Az persze nem feltétlenül sorolható az anomáliák közé, hogy két magyar öklöző is bejutott a legjobb nyolc közé, s ezzel a könnyűsúlyú Varga Miklós és a kisváltósúlyú Káté Gyula is megváltotta a repülőjegyét a londoni olimpiára. Ez mindenképpen előrelépés a négy évvel ezelőtti állapothoz képest, akkor, a chicagói vb-ről mindössze a most korán búcsúzó Szellő Imre kvalifikálta magát a pekingi játékokra.
Az, hogy Bacskai Imrének, a 69 kg tavalyi Európa-bajnokának ez nem sikerült, mindenképp bosszantó, de még inkább elgondolkodtató. 26:16-os vereséget szenvedni a nyolcaddöntőben a világklasszisnak csak nagy jóindulattal minősíthető amerikai Errol Spence-től nem dicsőség, főleg az nem, ahogy a harmadik menetben feladta a küzdelmet honfitársunk – egy kicsit Wichmann Tamás leállását idézte az eset, még a moszkvai olimpián.
Sajnos, most már egyre valószínűbb, hogy homokszem került a fogaskerekek közé, a 2010-ben verhetetlen Bacskai előbb júniusban, az ankarai Eb-n okozott csalódást, majd most itt Bakuban. Egy eset még lehet véletlen, kettő már tendencia.
Ugyanakkor Káté és Varga előtt kalapot kell emelnünk, mindketten elképesztő emberi nagyságról tettek tanúbizonyságot. Káté a harminchoz közeledve is képes fejlődni, a 24 éves Varga pedig olyan kemény itt az azeri fővárosban, akár a vídia, kondíciója pedig a Duracell- nyusziét idézi.
A legjobb nyolc közé egyébként 33 ország képviselői kerültek, ez is bizonyítja, hogy a sportág lefedi az egész glóbuszt, Irántól Japánig, Brazíliától Tadzsikisztánig. A legtöbb negyeddöntőst – hatot-hatot – Kuba, Oroszország, Kazahsztán és Ukrajna adja, ez senkit sem lep meg, Azerbajdzsán, Anglia, India, Olaszország és Üzbegisztán négyet-négyet. Mi a két kvalifikált bokszolónkkal nagyon szépen teljesítünk, és még Harcsa Zoltánnak is reális az esélye a londoni útra, ha tegnapi legyőzője, az ukrán Jevgeny Hitrov bejut a döntőbe. A bivalyerős ukránnak erre megvan minden esélye, az már kevéssé elképzelhető, hogy a Bacskai verő amerikai Spence a végküzdelemig menetelne, s ezzel magával húzná Bendzsit.
6 – CUB, KAZ, RUS, UKR
4 – AZE, ENG, IND, ITA, UZB
3 – CHN, IRL, USA
2 – BRA, BLR, HUN, KOR, MGL, WAL
1 – ALG, ARM, AUS, BUL, CRO, ESP, GER, IRI, JPN, LTU, MDA, ROM, SRB, THA, TJK
Ha már Hitrovnál és az ukránoknál tartunk, végül mégiscsak bejutott a nyolc közé a világ legjobb amatőr bokszolójának a pekingi olimpián megválasztott Vaszil Lomacsenko, aki pedig a szorítóban egy ponttal kikapott a brazil Robson Conceicaótól. A napbarnított – vagy agyonszoláriumozott? -, inkább playboynak, semmint bokszolónak tűnő olimpiai és világbajnok keveset mutatott a ringben, de az ukrán csapat óvott, s nagy meglepetésre helyt adott az AIBA az óvásnak. Ilyesmire a legöregebb rókák sem tudnak példát mondani, az állt az indoklásban, hogy az egyik, Lomacsenkónak adott intés nem volt jogos, mert a videó-felvételek elemzése megmutatta, a mélyütés – amiért megintették az ukránt – az öv fölött érte a brazilt, ezért nem jogos a büntetés.
Olyan, mintha egy futballmeccs után megnéznék a felvételt, s észrevennék, hogy a tizenegyes jogtalan, mert a szabálytalanság a tizenhatos vonalon kívül történt. Van ilyen?
A futballban nincs, a bokszban van.
Szóval, Lomacsenko – a sportág „arca” – maradt, ma egy üzbéggel bokszol a négybe jutásért.
Amúgy a dél-koreai bírót, aki a zsűri ítélete szerint tévedett a Lomacsenko-Conceicao meccsen, hazaküldték a világbajnokságról.
Korrupció minden mennyiségben
De hagyjuk el egy pillanatra a Hejdar Alijev sportcsarnok falait. Hajtsunk ki például az autópályára. Sofőrünk ezt nagyon óvatosan teszi, főleg hó végén – szeptember 30. körül -, mert olyankor, mint mondja, már nincs pénzük a közlekedési rendőröknek, és szakmányban bírságolnak. „Adnak elismervényt a bírságról?”, teszem fel naivan a kérdést, amelyet először nem is ért. „Mi az, hogy elismervény?” „Scsot, számla!”, magyarázom neki oroszul, mire hangos hahotára fakad.
Később elárulja, hogy Azerbajdzsánban, ha valaki közlekedési rendőr akar lenni – amely a legirigyeltebb állás az országban -, két feltételnek kell megfelelnie. Az egyik, hogy valamiképpen rokonságban álljon a jelentkező a kerületi vagy városi rendőrkapitánnyal.
De ez még csak a szükséges, de nem elégséges feltétel. A jelentkezőnek le kell tennie 45 000 manátot a rendőrkapitány asztalára, amelyről ugyanolyan elismervény születik, mint amilyet a közlekedési rendőrök adnak a gyorshajtóknak… Egy manát hozzávetőleg egy euró, azaz mintegy 13 millió forintról beszélünk…
Hogy mennyire jövedelmező munkakör közlekedési rendőrnek lenni, arról illusztrációképpen itt van egy vicc. A jelentkezőt felveszik a testületbe, és elkezd dolgozni. Eltelik egy hónap, kettő, három, fél év, egy év. Érdeklődik az idősebb rendőrkolléga: „Milyen a fizetés, meg vagy elégedve?” Az újonc szeme elkerekedik: „Miért, itt még fizetés is van?!”
Szóval, itt vagyunk Európa és Ázsia határán, speciális viszonyok között, amelyek semmiben sem hasonlítanak a magyarországiakhoz. (Ugye, mint tudjuk, mifelénk a korrupció ismeretlen fogalom…)
Ez is, az is Azerbajdzsán
A minap dolgom volt a bakui kórházakkal, szerencsére csak áttételesen. Amikor szegény Bouquet Bence, szupernehézsúlyú bokszolónk K. O.-vereséget szenvedett a román Mihai Nistortól, kötelező vizsgálatra bevitték az egyik bakui kórházba, elkísértem a 26 éves srácot a koponya-CT-re.
A kórház csillogott-villogott a tisztaságtól, a kőpadlóról enni lehetett volna, a berendezés nem a huszonegyedik, hanem a huszonkettedik századot idézte, az orvos folyékonyan beszélt oroszul, angolul, a nővérkék mosolygósak voltak, öt percen belül ott volt a CT-specialista, Bencét betolták a gépbe, miközben magam is figyelhettem a számítógépen az agyi rétegek egymásutánját – szerencsére minden a legnagyobb rendben volt -, majd amikor megkaptuk a zárójelentést és a (negatív) leletet, az általuk fizetett (!) taxival szállítottak bennünket a csapat szállására.
Ez volt vasárnap, majd jött a szerda, amikor reggel egyik ismerősöm felhívott, hogy menjek át a szobájába, mert fájlalja a hátát. Nem szaporítom a szót, pillanatokon belül olyan rosszul lett, hogy ki kellett hívni a mentőt. Meg is érkezett a rohamkocsi, az orvos megállapította, hogy miniinfarktusról van szó, ismerősömet beszállították egy bakui kórházba.
Nem abba, amelyikbe korábban Bencét vittük.
Amikor félórával később mi is beértünk a kórházba, hogy megnézzük, hogy kezelik honfitársunkat, elakadt a szavunk.
Lift természetesen nem volt a romos épületben, a harmadikra fel kellett caplatniuk a betegeknek is. A tömeg leírhatatlan volt, koszos ruházatú, lepukkant nők és férfiak százai a folyosókon. Az egyik ajtónál rongyos ruházatú, idős asszony jajgatva zokog, majd a földre veti magát, és ott fetreng, miközben a kutya sem törődik vele – kiderül, épp most halt meg odabent a férje.
Az orvos egy olyan lyukban fogad, amely otthon portásfülkének sem tenné meg, csak azeriül beszél, és pár szót oroszul. Kézzel-lábbal elmagyarázza, hogy nem mehetünk be ismerősünkhöz, akit hamarosan átszállítanak egy speciális szívkórházba, mert itt akkor is meghalna, ha egészséges lenne. Telefonon felhívjuk a beteget, öt percig beszélgetünk vele, eközben ketten (!) halnak meg a két szomszédos ágyon, egy harmadik beteg a szobában pedig elkezd vért hányni. „Ha nem visztek el innen, kiugrom az ablakon”, rebegi a készülékbe, mielőtt elbúcsúznánk.
Azóta szerencsére átvitték a szívkórházba, s holnap – ha minden igaz – ki is engedik. Csak hogy megnyugtassuk az olvasót…
Mindenesetre ugyanabban a városban, negyvennyolc óra leforgása alatt jártunk két olyan kórházban, amely mintha nem is ugyanabban az évszázadban vagy dimenzióban lenne.
Ez is, az is Azerbajdzsán.
