Horrorrajongó legyen a talpán, aki képes követni, mi történt az elmúlt negyven évben a Halloween franchise-zal. Tizenegy film készült összesen, köztük az eredeti folytatásai, remake-jei, a remake-ek folytatásai és a folytatások rebootjai. Teljesen mindegy. A lényeg mindegyik filmben ugyanaz: Michael Myers, az elvetemült, pszichopata sorozatgyilkos embereket öl, de van egy nő, Laurie Strode, akivel meggyűlik a baja. Volt idő, amikor Laurie-ról kiderült, hogy Michael húga, de ezt felejtsük is el, a producereknek is sikerült.
Az 1978-as klasszikus idei folytatása úgy csinál, mintha a közbeeső kilenc film nem is létezne. Ugyanúgy harangozták be ezt is, mint a kilencvenes évek végén a Húsz évvel később alcímű részt: tiszta lap, visszatérés a gyökerekhez, az Igazi, Hiteles Folytatás. Nyilván tíz év múlva megint készül egy film, amit megint csak így fognak reklámozni. Ezzel most viszont ne törődjünk. Foglalkozzunk inkább azzal, hogyan csavarja tovább az alaptörténetet David Gordon Green rendező. Mitől lesz 2018-as ez a Halloween, mit tart meg a véres örökségből, és min változtat?
Az új Halloweenben az idős, évtizedek óta elmegyógyintézeti fogságban tartott Michael Myers tér vissza egy szerencsétlen baleset következtében. Hatvan körüli férfi, de ugyanaz mozgatja, mint régen: a vágy, hogy öljön, és ha lehetőséget kap, bosszút álljon Laurie Strode-on, aki annak idején el tudott menekülni előle. A nyitányban újságírók érkeznek hozzá, hogy a múltjáról faggassák, de nem mond nekik semmit, néma marad, ahogy később is.
Más fiatalokat, gimnazistákat is megismerünk a történetben, akik szintén nem veszik komolyan a Myers jelentette veszélyt, helyette saját banális konfliktusaikkal vannak elfoglalva. Mindannyian ellenszenvesek, egy óvatlan, felületes, ostoba generáció tagjai.
Az újságírókkal Laurie Strode sem akar szóba állni, csak amikor pénzt ajánlanak neki – ez az egyetlen önironikus utalás a filmben arra vonatkozóan, hogy mire megy ki a játék a századik Halloween-filmnél. Laurie-t meglehetősen különc nagymamaként látjuk viszont: a Michael Myersszel való egykori találkozás miatt a mai napig poszttraumás stresszben szenved, paranoiás, és biztosra veszi, hogy a rém egyszer újra megtalálja őt. Nyilván neki lesz igaza.
Jamie Lee Curtisnek sikerült az, ami kevés horrorsztárnak szokott: a pályáját elindító klasszikus folytatásaiban is meg tudta őrizni a méltóságát. Ezúttal is egy karaktert, többé-kevésbé hihető figurát játszik el, nem pedig egy emblémát. Curtis remek színésznő, akinek egy-egy film erejéig sikerült kilépnie a skatulyából, amibe a Halloween szorította. Mégsem gondolunk rá „komoly” színésznőként, a Halloween-sorozat ugyanúgy a markában tartja őt a mai napig, ahogy Myers támadásának nyomasztó emléke gúzsba köti Laurie-t. De Curtis érezhetően nagyra tartja ezt az örökséget, és alakításával ezúttal is nemesíti a filmet, amely nélküle fele ennyire sem működne.
Fontosnak tűnik, hogy a H20 – Halloween 20 évvel később című filmben még fia volt Laurie-nak, ezúttal viszont a lányát és lányunokáját kell megmentenie Myerstől. A 2018-as verzióból hiányoznak a pozitív férfiminták. Egyetlen potens férfi mászkál a halloweeni díszekben pompázó házak között: maga Michael Myers, aki viszont nyilvánvalóan a maszkulinitás torzképe. Laurie régi ismerőseként üdvözli őt, támadása jóformán családon belüli erőszaknak számít.
A filmben Laurie szimbolikus férfivá válása egyben azt is jelenti, hogy olyan lesz, mint Michael: ő is kést ragad, és egy jelenetben vele játszatják újra az eredeti Halloween egyik Myers köré írt fordulatát.
A feminista kritika és a jellegzetesen 2018-as #metoo-kommentár az új Halloween egyetlen jelentős hozzájárulása a sorozathoz. Egyébiránt a független szerzői drámákat (Prince Avalanche, Manglehorn) és hollywoodi bérmunkákat (Ananász expressz, A bébisintér) felváltva rendező, rendkívül termékeny David Gordon Green pályáján a Halloween nyilvánvalóan a második csoportba, a bérmunkák közé tartozik. A forgatókönyvbe Green barátja, Danny McBride komikus is besegített, bizarr eredménnyel: a rémületkeltésre épülő jeleneteket csapongó, mindenféle apró-cseprő hétköznapi dolgokról szóló, vicces párbeszédes részek szakítják meg, például egy nagyszájú fekete kisfiú magánszámai.
Ezek a jelenetek, valamint a kifejezetten sablonos és hanyagul rendezett erőszakszekvenciák a felelősek azért, hogy az új Halloween egyáltalán nem félelmetes. Nagyon súlyos hibája ez egy olyan filmnek, amely az eredeti Halloween hiteles örököseként állítja be magát, John Carpentertől viszont sem a feszültségteremtés eszközeit, sem a zsigeri, sokkoló erőszakkitörések ábrázolásának készségét nem tanulta el. Egyedül a kísérőzene kelt némi jótékony feszültséget, mert azt Carpenter szerezte a fiával, Cody Carpenterrel közösen, és az első film zenéjét idézi meg.
A 2018-as Halloween tehát felemás folytatása az 1978-as Halloweennek: minden szempontból erőtlenebb, kultikus potenciállal pedig egyáltalán nem bír, ugyanakkor izgalmasan gondolja tovább azt, mit jelenthet ma a Halloween-mítosz. Ennyi elég is hozzá, hogy a sorozat jobb darabjai között tartsuk számon, de a középszerűségből nem emeli ki.
Halloween (2018), 109 perc, 6/10
