Magyarországon nem nagyon éri meg szociális munkásként dolgozni, részben az alacsony fizetés, részben a körülmények miatt. Sokan inkább külföldre menekülnek. Ön olyan embereket tanít a Debreceni Egyetemen, akik elvileg mégis segítő szakmákban akarnak elhelyezkedni. Kit érdekel ma még ez a terület?
Sokaknál ez családi mintakövetés vagy egyfajta önsegítő módszer. Olyanokra gondolok, akik maguk is átéltek szegénységet, vagy láttak például alkoholistát a családban, és ez a személyes élmény motiválja őket. Ez főleg vidéken jellemző.
Mi változott a kezdetekhez képest?
Amikor 1985-ben elindult a szociális képzés az ELTE-n, az egy nagyon erős értelmiségi képzés volt. Jogászok, pszichiáterek, pszichológusok, szociológusok alakították a tananyagot, és komoly intellektuális kihívást jelentett szervesen összerakni a különféle irányokból érkező tudásokat, tapasztalatokat. Mindenféle területről, különböző munkatapasztalatokkal jöttek a hallgatóink a börtönnevelőtől az idősgondozóig. Az volt a felfogásunk, hogy az emberek társadalmi elhelyezkedését nem egyéni, hanem elsősorban társadalmi és gazdasági okokkal kellene magyarázni. Ehhez csatlakozott egy olyan segítő szemlélet, amely hozzá akarta segíteni az embereket a létező társadalmi, gazdasági lehetőségeik kiaknázásához, és közben ezáltal az intézményi viszonyokat is meg akarta reformálni. Később aztán folyamatosan erodálódott ez az értelmiségi, társadalomtudományi, szociálpolitikai vonal.
Miért?
Ennek több oka is volt. Az egyik az, hogy az 1993-as szociális törvény a szociális intézményekhez kötődő munkakörökben előírta a felsőfokú végzettséget, ezért sokaknak, akik régen is segítő munkát végeztek, be kellett iratkozniuk az egyetemre. Ennek az volt a pozitívuma, hogy derék, jóravaló emberek kerültek be a képzésbe, ugyanakkor mindenki tudja, milyen egy levelező szak. Egy hónapban egyszer jöttek családos, dolgozó emberek, nem nagyon lehetett kitaposni, hogy olvassanak. A szociális munka egyre inkább ezeknek a jóérzésű, jóravaló embereknek a képzésévé vált.
Rendes emberek ide vagy oda, úgy veszem ki a szavaiból, hogy nem nagyon örült ennek a fordulatnak.
Elveszett az a típusú racionális háttér, hogy a szociális munkások kíváncsiak legyenek a tágabb gazdasági, társadalmi környezetre. Nem teszik már fel azokat a kérdéseket, hogy mi is a beavatkozásuk célja, hogy milyen hátterekből indulva, milyen kulturális mintákat követve, milyen perpektívák lebegnek a szemük előtt, vagy miben lesz jobb az ügyfeleik élete, ha ezt és ezt csinálják velük. Persze nem akarom lebecsülni annak a jelentőségét, hogy valaki beszélget a nehéz helyzetben levő emberekkel, megkérdezi, hogy érzik magukat, és még embernek is nézi őket. Ez sokat tud segíteni a lehetetlen körülmények átvészelésében, de mégsem az, aminek indult. Kívülről is és belülről is az a kép alakult ki a szociális munkásról, hogy ehhez a pozícióhoz elég, ha valaki olyan, mint a nagyanyó „Az öreg néne őzikéje” gyermekmesében: melegszívű, dolgos, derék.
Ahhoz, hogy ez megszűnt egy értelmiségi pályának lenni, hozzájárult az is, hogy eltűnt belőle az igazi tudományos képzések öntörvényűsége, tiszteletlensége. Mivel ilyen változások mellett tömegképzéssé is vált, kapott az egész egy betanító karaktert az önmagát kompetensnek és kritikusnak feltételező eszmények, az „ugyan, mit tudhat egy hülye minisztérium anélkül, hogy látná az embert meg a gondot”, a „mi értünk hozzá, mi vagyunk erre felkészülve” típusú hozzáállás helyett, ami eleinte, a szakma indulásakor jellemezte.
Mit jelentett ez a változás a szociális munkások gyakorlatában?
Azt, hogy nem a szenvedések és a fájdalmak csökkentése, hanem az adminisztratív szabályok buta és mechanikus alkalmazása és az indikátorok teljesítése lett a lényeg, amire aztán az EU-s projektek is rátettek egy lapáttal. A legtöbb munkahely az ellenőrző, adminisztrációs, rendőrködő ágakban keletkezett, mint például az önkormányzati és más hivatalokban, a gyerekvédelemben vagy a nem dolgozók munkába állításában. Ezek nem annyira az ügyfélnek, inkább az államnak elkötelezett pozíciók, nem a kliensnek akarnak segíteni, hanem az államnak abban, hogy a kliens majd rendesen, a szabályokat betartva és azokat követve fog viselkedni. Közben tisztázatlan maradt, hogy mit jelent egyáltalán a segítés. Ma ki lehet űzni egy gyerekvédőt a világból, ha megkérdezi az ember, hogy mitől lett jobb a hozzá tartozó gyerekek élete. Ugyanakkor a társadalom perifériáján, a hajléktalanellátásban, a kábítószerfüggőknél a hivatalos elvárások ellenére is megmaradt a valódi segítés.
Miért épp ezeken a területeken?
Ez nehéz kérdés, talán azért, mert senkit sem érdekel, mi történik a hajléktalanokkal, ha már nincsenek az utcán. Ha már eltüntették őket, az állam hagyja, hadd csináljanak velük a szállón, amit akarnak. Ugyanez a kábítószerfüggőknél: ne legyen balhé, ne látszódjanak, ne zavarják a köz nyugalmát, legyen végre béke. Ebben a közegben olykor még segíteni is lehet.
Ha eltekintünk ettől a néhány szűk területtől, megvan még a szociális munkásokban az a képesség, hogy tényleg segíteni tudjanak az embereknek?
Sokakban igen. Azzal, hogy kíváncsiak és beszélgetnek, tényleg képesek megváltoztatni az emberek életét. Még akkor is, ha szűkülnek a kliensek körül a lehetőség határai, tudnak abban segíteni, hogy a falakig eljussanak. Eszembe sem jutna azt mondani, hogy haszontalanná vált a munkájuk. Sok jó szociális munkás van, de hogy mennyi, azt nem tudom, mert soha senki nem méri meg, igaz, nem is lenne könnyű megmérni. A hivatalos elvárások azt kérik számon, hogy elment-e az ügyfél a tréningre, aláírt-e minden papírt. De hogy mitől lett kevesebb a szenvedés, és mitől lett jobb az élet, az senkit sem érdekel, csak a jó szociális munkásokat szakmai elkötelezettségből.
Ma nem tudjuk megmondani egy szociális munkásnak, hogy mikor veregetheti meg a saját vállát, hogy „ezt jól csináltam, ez jó volt”. Sokszor ezt kiégésként, pszichés károsodásként szokás körülírni, pedig, ez egy kollektív, a szakma egészére jellemző állapot. Szerintem az az igazi probléma az elmúlt nyolc év szegénységével, hogy
az emberek elvesztették a jogaikat, szabadon lehet cseszegetni őket. Bizonyos segítő eszközök háttérbe szorultak, és a szankcionálás vált dominánssá. Ki lehet kapcsolni a vizet hőség idején, és embereket lehet fenyegetni azzal, hogy ha nem húzzák be fülüket-farkukat, kikapják a gyereket a családból.
Ebben nyakig benne van a szociális szakma.
Igen, nagyrészt ők a technikai kivitelezők.
Az utóbbi években egy sor gyerekkiemeléses ügy bizonyította, hogy az emberek inkább félnek a szociális munkásoktól, ahelyett, hogy a segítőt látnák bennük.
Valahol az inárcsi gyilkosság is erről szól. Húsz éve evidens volt, hogy a szociális munkások az ügyfelet segítik, de mára mintha elkártyázták volna a kliensek és kicsit a társadalmi többség bizalmát is. A politikai hatalom és a jogszabályok célt tévesztett kuszasága abba a helyzetbe lavírozta ezt a szakmát, hogy Inárcson egy ember azt gondolhatja, a szociális munkás az ő ellensége, és meg kell ölnie.
Ez azért egy elég extrém eset, és nehéz az elmúlt nyolc év kormányzására fogni.
Persze, megvoltak az előzményei a 90-es években, amiről már beszéltünk. De mindez az elmúlt években lett ennyire durva és embertelen. Ma már nem arról szól a történet, amiről korábban a maga gyakran buta és végiggondolatlan módján még igen, hogy hogyan lehetne jobb az emberek élete. Semmilyen szakmai vízió nem létezik ezzel kapcsolatban. A közmunkások láthatósági mellénye az egyetlen vízió, amely nem a szegényekről, hanem a többség fenyegetéséről szól. Arról, hogy mindenki lássa: ha nem viselkedsz rendesen, te is ide jutsz.
De miben volt ez más tíz vagy tizenöt éve? Hiszen arról beszéltünk, hogy a képzés régóta nem úgy működik, ahogy kellene.
Azt gondolom, hogy régebben a szociális munkásoknak több eszközük volt. Ki tudtak járni az ügyfeleiknek segélyeket, valamilyen ellátást, specialistát, pszichológust, addiktológust, pszichiátert. Mintha több név lett volna a telefonkönyvükben, akiket felhívhattak, ha segítségre volt szükségük. Legitim és elfogadott volt az, hogy a szociális munkás segíteni igyekszik a kliensének, és ebbéli igyekezetében nyaggathat másokat, a hivatalt, a polgármestert, más közszolgálatban dolgozó segítő szakembereket.
Hogyan függ ez össze azzal, hogy a kormány mit csinál a szegényekkel? Azt hinné az ember, hogy pont ezek a legalsóbb szintű, személyes kapcsolódások maradnak változatlanok.
Ez bonyolult. Lehet, hogy a túlterheltség miatt van, vagy azért, mert régebben nagyobb volt az összetartás a különböző szakmák közt. Ma sokkal erősebb a fenyegetettség. Több olyan történet is eljutott hozzám, amely arról szólt, hogy a családsegítő leült beszélgetni az iskolában a pedagógusokkal, és bizonyos szempontból kritizálta a munkájukat. Azzal viszont nem számolt, hogy az egyik pedagógus a polgármester felesége. Két nap múlva a polgármester berendelte a családsegítő főnökét, és azt mondta: vagy téged rúglak ki, vagy te rúgod ki őt.
Korábban egy polgármester nem fitogtatta a hatalmát?
Jobban elismerték a kompetenciákat. Legfeljebb oda sem figyeltek, nem foglalkoztak azzal, amit a másik mondott, de nem büntették azért, mert megfogalmazta a saját szakmai meggyőződését. Korábban arra sem volt példa, hogy egy polgármester megfenyegesse az idősotthon igazgatóját, ha az ott élő nénik és bácsik nem szavaznak megfelelően. Fel sem merült, hogy ilyen kötelezettségei lennének. Ma meg vannak, sőt, gyakran kizárólag efféle alapon ítélik meg a munkájukat.
Hallott ilyenről?
Több ilyen esetről is.
Tehát azt mondja, hogy a szociális munkásokra ma inkább adminisztratív, rendfenntartó szerep vár. Mennyire vannak tisztában ezzel a hallgatók?
A szociális képzések iszonyatosan szétestek, rengeteg képzőhely indult. Sem a különféle tudományos szakmai háttereket, sem a helyzetértékelések készségeit, sem a lehetőségek feltárásához szükséges nyitottságot, tudást és attitűdöket nem adják át a hallgatóknak. Olykor pusztító, amit a gyengébb főiskolákon csinálnak. Nem véletlen, hogy sok helyre nagyon alacsony pontszámmal be lehet kerülni, és nagyon kevés intellektuális teljesítmény befektetésével diplomát is lehet szerezni. Ezt csak részlegesen indokolja és igazolja az, hogy a szociális képzések „lefelé nyitottak”, alsóbb és szegényebb társadalmi hátterekből induló hallgatók is be tudnak kerülni.
Pusztító? Miért?
Mert számos képzőintézményben borzasztóan gyengék az oktatók, szakmailag felkészületlenek, és nagyon alacsonyak az önmagukkal szembeni elvárásaik. Két dologgal élnek túl: egyrészt azzal, hogy sehol sem lehet olyan kevés befektetéssel diplomát szerezni, mint náluk, másrészt a gyakorlati életre képeznek, ami azt jelenti, hogy bevágatják a diákokkal a szociális törvény aktuális állapotát, ami nem sokat ér, mert évente négyszer megváltoztatják. Kreativitásról szó sincs, ezek inkább betanítottmunkás-képzések.
Akkor mindaz, amiről beszélünk, ott nem is merül fel problémaként?
Nem, egyáltalán nem. Sőt, olykor egyenesen ijesztő is az, hogy a képzés problémáinak megoldására csak azt mantrázzák, hogy „közelebb kell vinni a gyakorlathoz”, anélkül, hogy a gyakorlat összefüggéseiről, kritikájáról, gyakori hatástalanságáról és eredménytelenségéről akár egy szó is esne. Na jó, legfeljebb annyi, hogy „kevés a pénz”.
És ön beszél ezekről a dolgokról a hallgatóival?
Ha rákérdeznek valamire az órán, én elmondom a véleményemet, legfeljebb hozzáteszem azt is, hogy ez nem tananyag, ez az én véleményem. Ha nem tenném, a saját oktatói hitelességemet veszélyeztetném. De az is hozzátartozik ehhez a témához, hogy nem szoktam elítélni azokat a hallgatóimat, akik nem akarnak minden áron szociális munkakörben elhelyezkedni, akik úgy vélik, hogy tudásukat, képességeiket más területen sokkal jobban kiaknázhatják a maguk örömére és előrejutására. Tény, hogy sokan az alapképzés után más szakmák felé vándorolnak vagy külföldre mennek. A korábbi hallgatóink egy része fantasztikus karriereket fut be call centeresként vagy salesesként.
Ez azért egy idézőjeles siker.
Abban az értelemben nem, hogy olyan marketinges végzettségű embereket szorítanak ki ezekben a pozíciókban, akiket annak idején sokkal több ponttal vettek fel az egyetemre. Ha már mindig kompetenciákról beszélünk, úgy látszik, mi megtanítjuk a hallgatóinkat bonyolult szövegeket olvasni, statisztikákat értelmezni, prezentációt készíteni, és furcsa, idegen emberekkel szót érteni.
Igen, de ettől a szegényeknek nem lesz jobb.
Persze, én is jobban örülnék annak, ha mindezeket a képességeket a szociális területen is hasznosítani tudnák, ha megbecsült státuszt szociális szakemberként is teremthetnének maguknak. Közvetlenül ettől az elvándorlástól nem lesz jobb a szegényeknek, de ezek az egykori hallgatóink toleránsak az emberi esendőségekkel, gyengeségekkel szemben. És ha ez a felfogás helyet talál magának az ilyen mainstream munkahelyeken is, az jót tesz a világnak
Eddig főleg az állami szférában dolgozó segítőkről beszéltünk, de mit gondol, mi a helyzet a hasonló területen működő civil szervezetekkel? Oda mennyire szivárog be ez a szellemiség?
Nagyon sokféle civil szervezet létezik. Vannak köztük cinikusan bizniszelő szervezetek, kormányzati propagandát folytatók, meg olyan egyházi és világi szervezetek is, amelyek sokszor fundamentalistábbak az államnál. De nem szabad ebből általánosítani, lehet találni ellenpéldát is. Általánosságban azt mondanám, hogy a civil szervezet, az egy bírósági bejegyzési kategória, annak semmilyen szakmai vagy erkölcsi tartalma nincsen. Van közöttük ilyen is, meg olyan is.
Innen nézve kétségkívül túlzónak tűnik a civil szervezetek általános, különösen az erkölcsi és szakmai autonómiájuk megalapozatlan felértékelése. Ennek egy másik vetülete is van, ami részben a média felelőssége. Korábban a civil szervezetek a munkájukkal helyben termeltek maguknak társadalmi tőkét, helyben nyerték el az emberek bizalmát és támogatását. A helyi társadalomba ágyazódtak be, a virtuális tér viszont országos jelentőségű ügyekké tuningolta őket. Szociocelebekké váltak, amivel a sok jó mellett nagyon sokat ártanak is.
Miért?
Mert bár az eltökéltségük, segítő szándékuk teljesen rendben van, aközben ezen érzelmi hatásgyakorlásukon szakmai értelemben nem képesek túllépni. Híresek, elismertek, sok lájkjuk van, és ettől úgy tűnhet, mintha ők adnának magyarázatot az egész társadalmat érintő kérdésekre. Nem tudom, mi az, ami az ő személyes kisugárzásukon, karizmájukon, hősiességükön kívül másoknak átadható és tanulságul szolgálhat. L. Ritók Nórát például nagyon tisztelem, becsülöm és kedvelem, ezer örömmel küldöm hozzá a hallgatóimat, mert fantasztikus, amit az alapítványával művel. De gondban lennék, ha elemeznem kellene, hogy mi az ő konkrét, szakmai tevékenysége, ami a személyiségéről leválasztható, ami másoknak megismételhető szakmai tanulságként szolgálhat. Akik, hát nem feltétlenül annyira rendkívüli, karizmatikus és hősies személyiségek, mint amennyire Nóri az.
Ön szerint ez általános probléma a hasonló szervezeteknél?
Sokaknál igen. Ahogy egy gyerekvédelmis nehezen válaszolna arra a kérdésre, hogy mitől lett jobb a családok élete, nem vagyok benne biztos, hogy a BAGázsnál vagy az Indahouse-nál meggyőző válaszokat kapnánk. Miközben nagyon jó emberekről beszélünk, és gyönyörű, amit csinálnak.
Épp ezért nem is akarom bántani őket, sőt: emelem kalapom, minden tiszteletem az övéké. Nem feltétlenül szociális szakemberként, hanem mezei polgárként, emberként. Egyszer Ferge Zsuzsával arról beszélgettünk, hogy vajon mi értelme egyáltalán a civil tüntetéseknek. Felhoztam neki azt a példát, hogy az amerikai haditengerészetnél a második világháborúban az volt a parancs, hogy ha támadás éri a hajót, akkor mindenki köteles tüzelni, akár pisztollyal, akár csúzlival. Kicsit olyan ez az egész, mint csúzlival tüzelni a repülőre.
Dicséretes, de nincs értelme?
De van értelme! Ha nem feltett kézzel várjuk a repülőt, ha legalább lelkiekben védjük a magunk autonómiáját, ha szabadon tesszük azt, ami a meggyőződésünk, amit tudunk, amivel a magunk lelkiismeretén kívül a másokért való felelősségvállalásnak is hangot adunk – hát azzal máris csináltunk valamit. Nem is keveset.
Kép: Végh László/Abcúg
