A hazánk, ahol a szervezett csalás lett kormányprogram

Az Elios-botrány haszna, hogy megtudtuk, miért nem fejtette ki Orbán Viktor sohasem, mit jelent pontosan, ha azt mondja egy országgyűlési választás előtt: folytatjuk. Nyilván azért, mert meglehetősen nehéz lenne elmagyarázni, miért nevezzük hazaszeretetnek, a nemzet védelmének, hogy tisztes magánvagyont építünk közpénzből a vejünknek.

Ez a Tiborcz-történet ráadásul olyasféle magyarkártyavár mögé enged bepillantást, amelynek megalkotása a House of Cards című sorozat alkotóitól is bravúr lett volna. Pedig az ő fantáziájukat a valóság nem korlátozza. Igaz, sikerült odáig eljutnunk, hogy ez idehaza a Fideszt sem akadályozza. Ennek köszönhetően a kormánypárt olyan konstrukciót hozott létre, amely egy üzleti érdekeken szerveződő magánbirodalom Magyarország-maskarában.

Cél a káosz

Aktuális tanmesénk Fidesz-kommunikációja pedig jól mutatja, milyen erővel képesek szembeszállni az igazsággal a saját profitjuk védelmében. Az Elios-ügyben a kormány semmit, de semmit nem tesz azért, hogy közelebb kerüljünk az ügy részleteinek feltárásához. Minden lépése a káoszteremtést szolgálja.Elsődleges célja ugyanis, hogy a választópolgárok zűrzavart lássanak maguk körül a közéleti térben, ellentmondásokat érzékeljenek, minekután világos lesz számukra, ezt az egész őrületet az egyetlen stabil szereplő képes uralni: Orbán Viktor.

E taktika megismeréséhez a legrövidebb út az ígéretes karriert példás gyorsasággal politikai Muppet Show-szerepre cserélő Gulyás Gergely sorvezetője. A fideszes frakcióvezető levelében azt írta párttársainak, Elios-ügyben leginkább annyit kell mondaniuk, hogy Brüsszel, Simicska beavatkozik.

Azon nyilván nem kell csodálkoznunk Pócs János és Németh Szilárd pártjában, hogydemokratikus választáson mandátumot szerző országgyűlési képviselőknek megtiltják az önálló véleményalkotást.Amit viszont a kőegyszerű utasítás mutat: a cél a tábor megerősítése, egyben tartása azzal, hogy a gondos munkával fölépített ellenségképek kreálmányaként tálalják a balhét. Ez a törzsszavazói kör elég a választási sikerhez, miközben a Fidesz a többi választó számára garantálja a közéleti bizonytalanságot, a káosz növelését.

Az például rendszerváltás előtti hagyományokat elevenít fel, hogy a kormány által közvetve vagy közvetlenül finanszírozott médiumokban, azaz a nyilvánosság meghatározó részében a Tiborcz-ügy nem létezik. Mintha nem is lenne. Még csak nem is az történik, hogy ismertetik a tényeket, visszafogottan kommentálják, esetleg saját történetet kerekítenek hozzá: az olvasók/nézők/hallgatók lényegileg csak az „ellentörténetről”, a cáfolatról értesülhetnek, minimális terjedelemben.

Nincs arra irányuló erőfeszítés, hogy tényekkel bizonyítsák, igazat mondanak, inkább azt állítják, a másikok is hazudnak, a másikok is korruptak. Ennek az a célja, hogy elmossa a határokat, kétségessé tegye, létezik-e egyáltalán igazság, kiürítse fogalmainkat. Hogy egyre kevésbé tudjuk eldönteni, mi a jó, mi az erkölcsös, mi az gonosz. Hiszen, ha a fogalmainkról nincsen világos közös tudásunk, akkor elkerülhető, hogy a társadalom többsége képes legyen eldönteni, erkölcstelenek, hazugok-e, lopnak-e, hiszen elvesznek a normák.

Amikor sikerül mindent összezavarni, akkor derül ki, micsoda érték a stabilitás. Ez a stabilitás képes a Fideszt hatalmon tartani.

Legfölülről világítva

És hogy mire használja a párt ezt a hatalmat, azt meséli el lenyűgözően tisztán a Tiborcz-ügy. Vegyük is végig a történetet. Tehát a miniszterelnök mostani veje alapított egy céget, melybe hamarosan beszállt Simicska Lajos, a kormányfő akkori barátja, a rendszer korabeli Mészáros Lőrince, a Fidesz második legfontosabb embere, hogy segítsen egyengetni az indulást.

Azt Lázár Jánostól tudjuk, hogy Tiborcz Istvánnal együtt találta ki azt a közvilágítási projektet, mely aztán az egész Elios-sikerszéria alapja lett. Már a szereplők személye megerősíti: egészen különleges politikai stratégák játszmája az Elios-történet.

Aminek úgy kell kezdődnie, hogy a politikai döntéshozók legfelső köreiben határoznak arról, hogy a bő tízmilliárdos EU-s tételt lehívják majd közvilágítás korszerűsítésére. Megszületik az ötlet, hogy ezt az összeget a miniszterelnök környezetébe csatornázzák úgy, hogy még évekre vagyunk a pályázatok kiírásától. Az Eliost első lépésben alkalmassá teszik a projekt végrehajtására. Ehhez az kell, hogy Lázár saját városában olyan pályázati kiírást engedjen el, mely feltételeinek megfelel az akkor még lényegében forgalom nélküli cég. Ezt a tendert az Elios megnyeri, minek köszönhetően LED-es referenciát tud felmutatni, ami későbbi sikereinek alapja lesz.

Ahhoz, hogy a győzelemre alkalmassá tett Elios nyerni tudjon, kellenek persze pályázatok is. Világos, hogy a politikai döntéshozatal legfelsőbb szintjeiről kell jönnie jelzéseknek a polgármesterekhez: fontos a közvilágítás korszerűsítése, egyúttal azokra a Fidesz-közeli tanácsadókra bízzák az előkészítést, akiknek a feladata a verseny Eliosra szabása. Ez a részfeladat igen fontos, mert a feltételrendszer kialakításánál még arra is figyelnek, hogy a kiírás még éppen megfeleljen az EU-s követelményeknek, miközben az Elios a lehető legtöbbet nyeri, a magyar emberek meg a lehető legtöbbet bukják.

A rendszer olyannyira az Elios kitömésére van kitalálva, hogy még a központi költségvetésből is rendelnek közpénzt a sikerhez. Könnyen lehet, hogy eredetileg nem minden polgármester gondolta úgy, hogy prioritás a közvilágítás modernizálása, az önkormányzat kevés szabadon mozgatható forrását inkább más pályázat önrészére szánja. Ám Lázár, aki ekkor már Miniszterelnökséget vezető miniszterként a sikertörténet újabb szakaszát felügyeli, kisegít: a tárca az EU-s önrészek finanszírozására létrehozott alapból sok helyen még az önerőt is átvállalja, azaz a polgármester nem kockáztat egy petákot sem, az EU és Lázárék összedobják a pénzt, éppen csak az Eliosnak kell nyernie.

Ez is azt mutatja, a folyamat minden epizódját vezető politikusok kontrollálják, a hálózat figyelemreméltó szervezettséggel építi a magánvagyont.

A politikusok döntenek, kijelölik a segítőket, a polgármesterek úgy teszik a dolgukat, hogy minden részletről aligha tudnak, a Fidesz dermesztően megszervezett gazdasági hátországa pedig bonyolítja a bizniszt. 

Amikor összerakták a céget, mely felkészült a pénzbegyűjtésre, Simicska visszapasszolja Tiborcznak, aki aztán egy év elteltével a – G7 gazdasági portál számításai szerint – hárommilliárd forintért adhatta tovább azt.

A kirakót már csak egy elem tehetné tökéletessé: ha kiderülne, Simicska minimális összegért adta el Tiborcznak a céget, aki aztán milliárdokkal szállt ki.

Eljátszott verseny

Nem mintha nem lenne így is a napnál világosabb: a projektnek nem volt egyéb célja, mint a miniszterelnök környezetében építeni egy jelentős magánvagyont. Apró, de ironikus részlet, hogy Simicska a távozása évében osztalékot sem vett ki a cégből, mert a pénzt tartalékolták a 2014-es célok megvalósítására.

Ami a jelek szerint nem volt más, mint Tiborcz István magánvagyonának megteremtése.

Hogy évekig háborítatlanul hajtották végre az akciót, mutatja a demokráciák védtelenségét, ami miatt Nádas Péter a Világló részletek című korszakos munkájában írja, hogy bár elsősorban az önkényuralmat gyűlöli, a demokráciák gyengeségeit és olcsó színjátékait látva sem tudja elfordítani a fejét. Itt is az történik ugyanis, hogy az egész folyamat a demokrácia és a kapitalizmus jelmezében vesz részt az országfarsangon: a közbeszerzést lebonyolítják, a versenyt eljátsszák, a Miniszterelnökség céltámogatást ad, a polgármester boldogan vágja át a végén a szalagot, amikor avatják a projektet.

A pokoli színház okozta károk felmérhetetlenek. Ez a közérdeket következetesen tagadó, a hazát mélységesen megvető rendszer rendkívül súlyosan roncsol. Méghozzá azért, mert mindenkit a rabjává tesz.

Mutatjuk példaként a Tungsram–Schéder nevű céget. A vállalkozás a hódmezővásárhelyi mintaprojektnél még versenytársa volt az Eliosnak, panaszt is tett veresége miatt, ám azt elutasították. Aztán a cégnél realizálhatták, az életben maradás, a profitszerzés feltétele, hogy alvállalkozókká váljanak, hiszen akkor részesei maradhatnak a biznisznek, nyerni úgysincs esélyük, hiszen a pályázatokat az Eliosra írják. Így kompromittál a rendszer mindenkit, hogy aztán még romlottabbá is tegye: a Tungsram-Schéder ugyanis később ugyanarra a lámpára magasabb árat ad az Elios vetélytársának, mint a Tiborcz-cégnek, amit persze üzletpolitikával magyaráz.

Ez a példa jól mutatja, miért tökéletes tévedés a piactól, nagy cégektől várni az Orbán-rendszer kivéreztetését. A tőke természete a profit maximalizálása, így villámgyorsan alkalmazkodik a körülményekhez. Itt a vállalat, melynek – minden ellenkező híreszteléssel szemben – egyetlen célja a profit, akkor tud sikeres lenni, ha kiszolgálja a politikát.

Orbán felismerése és árulása

Pedig az, hogy a politika a gazdaság fölé kerekedett, önmagában üdvözítő fejlemény is lehetne. Orbán helyes felismerése, hogy meg kell törni a tőke uralmát, szolgálatba kell állítani, mert a bankok és multinacionális vállalatok érdeke fundamentálisan különbözik a nemzeti érdektől, így szabályozatlan és kontrollálatlan környezetben ösztönös működésük nem tudja szolgálni a közérdeket. Ám

a miniszterelnök történelmi árulása, hogy e politikai sikerét nem a közérdek szolgálatáért aratta, hanem arra használta, hogy félelmetes méretű klientúrát építsen, magánérdeket érvényesítsen, megölje a szellemi, anyagi, politikai, önkormányzati autonómiát.
És ehhez a Fidesz lenyűgöző politikai erővel mond meséket. Miközben az Elios-ügyből egészen nyilvánvaló, hogy minden pillanatban a magyar emberek érdekeivel mentek szembe, kiírják a plakátjaikra, hogy náluk Magyarország az első. Miközben inkább az látszik, a top 10-ben sincs Magyarország a Fidesznél.

Merthogy most derült ki például az is, hogy 2011 óta tudatosan, következetesen hazudnak arról, közpénz-e a tao. Orbánéknak ugyanis hét éve van papírjuk arról, hogy a tao közpénz, abból épül Felcsút (Orbán, miniszterelnök), Mezőkövesd (Tállai, NAV-elnök), Kisvárda (Seszták, fejlesztési miniszter) „magánfutball-birodalma”.

És ezekhez az esztelen építésekhez is jár mese, mely szerint az utánpótlás-nevelést szolgálja a tao, amely nem is közpénz, hanem a cégek befektetése a magyar sportba, a magyar jövőbe.

És emlékeztethetnénk az olimpiai mesére is. Az igazság utáni politikában a sport utáni olimpiát is meg akarták rendezni, miközben harcolnak a neoliberalizmus ellen, olyan olimpiai törvényt készítettek elő, melynél neoliberálisabb szellemiségű jogszabály nincs is: teljes dereguláció után lényegében szabályok nélkül építkezhetett volna a gazdasági elitjük közpénzből, bármibe kerül is ez az országnak.

Ez azonban már egy másik hosszú történet, melynek szép valósággá vált illusztrációja az Elios-botrány. E mesék pedig azért nélkülözhetetlenek nekik, mert ezek adják a politikamaskarát a szervezett csalásra, az ország szemérmetlen kifosztására. Ezektől nem látjuk, hogy a demokrácia gyengesége miatt a demokrácia látszatának foglyai lettünk mindannyian.

Hogy a hazánkat olyan hellyé tették, ahol kormányprogram a szervezett csalás.

Kiemelt kép: Máthé Zoltán / MTI