Kezdjük a magyar férfi kézilabda jelenének elemzését a csapatépítés kérdésével, hiszen a célkitűzés szerint azért lett volna fontos a középdöntőbe jutás, hogy az együttes hat találkozón érhessen össze. „A nagyon fiatal csapatunk van” kitétellel kár áltatnunk magunkat.
Az Eb-mezőnyében Norvégia, Szlovénia és Fehéroroszország együttese is ugyanolyan, vagy egy kicsit alacsonyabb átlag-életkorú, mint a miénk, és mégis továbbjutottak. A kézilabda olyan, mint a szélmalom: szél nélkül nem működik.
1, Ha már szél, akkor legyen végre szél
A magyar együttes, ugyanúgy, ahogy az előző világbajnokságon, a torna legkevésbé veszélyes együttesének bizonyult a sarokból. Xavi Sabate után Ljubomir Vranjes a második – és ráadásul egészen más kézilabdakultúrából érkezett szövetségi kapitány – aki a szélsőjátékról történő lemondást látja a legjobb megoldásnak a poszton rendelkezésre álló választék ismeretében.
A csehek elleni sorsdöntő meccsre ugyan már igazi szélsőkkel készültünk meglepetésre, és ennek a szélről lőtt gólok számában meg is volt a látszata, de ez édeskevés. Hornyák révén az Eb 113. percében érte el a magyar együttes az első igazi szélső jegyezte gólt a sarokból, Juhász, aki valójában irányító, pedig úgy töltötte a pályán a torna kétharmadát a balszélen, hogy egy gólt ért el a posztjáról, kínaiból.
A mai kézilabdában a szélső feladata igen komplex és meglehetősen fontos szerep.
- A belső területeken nagy csatát vívó irányítók, vagy átlövők viszonylagos védekezésbeli pihentetése megoldható csere nélkül egy kettesben hárítani képes szélsővel.
- Elsősorban közülük kerülnek ki a zavaróvédők, jó ütemű előindulással ők érik el lerohanásból könnyű gólok jelentős részét.
- A sarokból a lehető legkisebb szögből is gólveszélyt jelentve az ellenfél védelmét – sodrófaszerű hatást kifejtve – kinyújtják, több teret nyitva a kapuval szemben lévőknek.
- Alegtöbb tornán és bajnokságban közülük kerülnek ki a gólkirályok (jelenleg az Eb-n a minket megszórók Zdrhala után két szélső következik a góllövőlistán).
A Hamburg együttese 2013-ban úgy nyerte meg a BL-t, hogy védekezésben négy szélsőt használt, a padról is apró embereket becserélve a nyitott alakzathoz.
2, Kiválasztás: nincs hazai szélsőjátékos, de vannak toronydaruk
Aki kicsi és ügyes azt itthon legjobb esetben irányítónak teszik, és, ha lehet, akkor a sarokba is nagyot állítanak, ha kell ha nem. A magyar képzés hagyományosan a méretek bűvöletében él, ezzel termelte ki ezt a jelentős deficitet, amire rövidtávú megoldás nem is kínálkozik.
Előre sejteni lehetett, hogy Nagy László nélkül elsősorban hátul lehetnek majd gondok. A parancsnok ebben a tekintetben három balkezes lövővel sem helyettesíthető. A mieinknél több gólt csak Ausztria kapott a csoportküzdelmek során.
Az alacsonyabb ellenfelek is megtalálják gyors labdajáratással és ügyességgel a lőrést, ahogy Zdrhala tette rendszeresen a csehektől. A rosszul működő óriás tolóajtók inkább a kapus elől takarnak, mint a kaput védik. ráadásul kevesebb bennük a dinamika, kevésbé tudnak lerohanni.
3, Kapusposzton mi folyik Veszprémben?
A magyar kapusok a leggyengébben védték a kilenc méterről érkező lövéseket a teljes mezőnyben, a 27%-os mutató egészen rémisztő, aminek oka a diszharmonikus együttműködés a védőfallal.
A kapusok pedig külön gondolatot érdemelnek, mert amióta az ember kézilabdát néz ennyire egyenletesen semmilyen kapusteljesítménnyel a magyar válogatottnál nem találkozhatott. Itt persze megint előkerülhet a védelem kérdése, és az ebből adódó kiszolgáltatottság, de lelhető itt egyéb is.
A fenti kérdésre a szövetségi kapitánynak kellene tudnia a választ, hiszen valami köze csak van hozzá. Mikler betlizett, és egész biztos, hogy ezt maga is így gondolja. Az első meccshez képest valamelyest sikerült javulnia, de nem eleget. Klubtársát Mirko Alilovicot a horvát kapitány, Cervar két meccs után cserélte le, majd küldte haza, amikor két meccs után 18 százalékkal állt. Az ősz nagy részében sem hárítottak a tudásukhoz mérten kimagaslóan, de ez a szint két ilyen hálóőrtől roppant gyenge. Borbély egyetlen (!) lövést fogott a tornán a 16-ból, ami a kapujára tartott. Miközben újra Veszprémben érezhette magát, ahonnan el kellett igazolnia, mert nem számítottak rá.
4, „Két fül között dől el”
A sport azonban összességében még csak nem is ezekről szól, hanem, ahogy a cseh kapitány, Kubes megfogalmazta, „a két fül között dől el”. Ez nem szabadna, hogy az egyiken bemenjen, a másikon pedig ki. Ljubomir Vranjes az utolsó meccs utáni nyilatkozatában érdekes kérdéseket érintett. Egy fél mondat erejéig említette meg, hogy nem tudják a játékosok azt hozni a válogatottban, amit a klubcsapatukban igen. „Szerintem izgulnak”-ezt mondta.
Ez igencsak elgondolkodtató, elsősorban Lékai Máté, vagy a már emlegetett Mikler Roland esetében. Lékai 13 labdát adott el vagy vesztett el technikai hiba miatt, miközben ősszel élete formájában játszott. Mi lehet itt?
- Mi az a teher, ami nehezebben viselhető el, és nem feldob?
- Tényleg ezen múlik nemzetünk boldogsága, hogy ezt aztán, mint egy gellérthegynyi szív alakú medált a sportolók nyakába aggassuk?
- Vagy az az iszonyatos anyagi jótétemény, amit ez az ország a sportnak ad, hat úgy, mint valami aranyszálú szívességből font béklyó?
- Vagy a gyermekkori válogatás során marad ki a szempontok közül a döntő pillanatokban oly fontos koncentrációs képesség?
5, Mi készítjük fel a világot ellenünk
A külföldi szövetségi kapitányok mindenesetre egytől-egyig elcsodálkoznak rajta, hogy a magyar játékosok nem képesek megvalósítani mérkőzésen a megbeszélteket. Ennek nem olyan régen, a női vb első találkozója után Kim Rasmussen is hangot adott. Egy másik interjúban a magyar játékosokat edzésen a legjobbnak nevezte.
A női világbajnokság után Mocsai Lajos említette, hogy mi készítjük fel a világot az ellenünk való játékra. Arra célzott, hogy mennyien játszanak a legjobbak közül Magyarországon. És minket ki készít fel? Ez a releváns kérdés. A cseh Kasparek Balatonfüreden megfelelő lehetőséget kap a fejlődésre, hiszen egy erős bajnokság, a magyar NB I kilencedik legjobb góllövője (az első tíz között két magyar játékos akad), hogy aztán a legtehetségesebbnek tartott átlövőnket, Bodót oktassa kézilabdából.
- De az Európa-bajnokságon a magyar mezőnyjátékosok közül a legtöbb időt pályán töltő Ancsin Gábor milyet kap, amikor nem fér be csapatába annak legfontosabb találkozóin, a fontos percekben (ez a kérdés pedig még néhány más esetben is feltehető)?
- Mennyit használ a magyar kézilabdának az a pénz, amely itthoni bőségében beszippantja a légiósokat, akik aztán jelenlétükkel még azt is elveszik a magyar fiatalok nagy részétől, hogy a legjobb magyarokkal szemben teljes meccseket játszanak, ugyanakkor pedig könnyűvérűségével vissza is tartja többségüket a külföldi próbatételektől?
Akadnak tudatosan építkező ellenpéldák, de ekkora hazai mágnessel nagy erő kell hozzá. Bartókok kellenek, hátha ők lesznek a kézilabda Kodályai!
5+1: Kié a felelősség?
A szövetség közleményében azt írja „csalódást keltett Ljubomir Vranjes szövetségi kapitány bemutatkozása”.
A szokásos szólamok közül majd biztosan elhangzik megint néhány, hogy „a külföldi edző tanuljon meg magyarul”, meg, „miért kell egyáltalán külföldi a magyar padra”. A nagy kérdés, hogy a magyar kézilabdát a felszínen tartó, egyébként önbecsapásra tökéletesen alkalmas, „egy-meccsre-készülünk elv” mennyire befogadható egy határon túlról érkezett, egészen más mentalitású mester számára?
Viszont a sokkal kevesebb alkalomból ez kétszer is sikerült olimpián, ahol pusztán a negyeddöntő abszolválása szükséges ehhez.
Ebből a megközelítésből most minden előzetes erőlködés nélkül hatalmas verésekbe, szégyentelenül belefutva kellett volna az első két meccset eldobni, és csak a csehekkel törődni.
Lehet az is, hogy a játékosaink fizikai és szellemi felkészültsége csak erre elég. Bánhidi megállapítása szerint:
minden mérkőzést más felállásban, más taktikai elemekkel játszottunk, úgy gondolom, ez is összezavarhatta picit a fejeket.
A magyar játékost nem a variáláshoz szoktatták. Általánosítva; hiányzik belőle az improvizációs és gyors alkalmazkodó képesség. A Mocsai-féle csapatoknál az ellenfél is pontosan tudta, hogy mikor, ki helyett kit cserélünk be.
Ezért nem biztos, hogy ebbe a vranjesi stratégiába mindenki kompatibilis. Lehet, hogy Merlint, a nagy varázslót kivéve egyetlen külföldi sem érne el eredményt. De magyar is csak csalva.
Vranjes azt mondta, nincs más, ők a mi csapatunk. Nyilván ide érti még a két sérültet, Faluvégit és Győrit is, de valószínűleg tényleg ennek a társaságnak kell kivívnia a nehéznek ígérkező play off meccseken a világbajnoki részvételt, majd az olimpiai kvalifikációt is, amihez az eddig megismerteknél lényegesen több kell. Nagy Laci persze még visszatérhet, és nem kérdéses, rá fognak kérdezni nála.
A fejlődés, és a közös kudarcok és küzdelmek csapattá érlelhet egy társaságot. A semmiképp nem jobb alapképességekkel rendelkező csehekkel is ez történt. A mostani események tanulságait viszont le kell vonni. És jó lenne már a kapu irányába eldobni azt a labdát.
