Az Atlantai Technológiai Intézet gépészmérnökei arra az emberiséget régóta foglalkoztató talány megoldására voltak kíváncsiak, hogyan tud a szúnyog a párás körülmények között, esős időben úgy repkedni, mintha mi sem történne.
David Hu és csapata ezért nagy sebességű kamerával álltak neki, hogy megörökítsék a szúnyogok és esőcseppek harcát. A kísérlethez nem várták meg, amíg odakint eleredt az eső, bent a laboratóriumban építettek egy akril tartályba esődobozt, amit hálós tetővel láttak el.
A dobozba felülről vizet permeteztek, melyek olyan sebességgel cseppentek a tartályon belülre, mintha a tesztdobozban valóban eleredt volna az eső.
Ha eddig azt hittük, a szúnyogok ügyesen kikerülik a cseppeket és ez a titkuk: tévedtünk. A vérszívók semmi jelét nem mutatták annak, hogy megpróbálnák elkerülni a vizet. Sőt, ha eltalálja őket egy-egy csepp egy ideig zuhannak, de ez nem tart sokáig, mert hamar visszaröppennek az eredeti irányba, és úgy folytatják útjukat, mintha mi sem történt volna.
A cseppekre kis hatással van a leheletsúlyú szúnyog, ezért azok deformálódnak, de nem olvasztják magukba a rovart. A szúnyognak csak kis része kerül víz alá, és ettől nem zuhan tovább, sőt rendkívül hamar vissza tud állni eredeti helyzetébe.
Hu azt is kiszámolta, hogy az esőcseppek csak két százalékot vesztenek sebességükből a szúnyoggal való találkozás miatt, és ez nem elég ahhoz, hogy saját lendületük megváltozzon, vagy a rovar repülését megzavarják. (Ugyanezt az eredményt érték el a szúnyugsúlyú hungarocellgolyókkal végzett kísérleteknél is.)
