Passchendaele (egyszerűbben Passendale) csendes belga község a flandriai mezők közepén. Zöld legelők és szántók veszik körül, van egy relatíve híres félkemény, tehéntejből összerakott sajtja meg egy saját söre is. Manapság Passchendaelét cirka háromezren lakják, az álmos településen nem is látszik, miket élt át a történelem folyamán.
Pedig minden évben britek, ausztrálok, kanadaiak és új-zélandiak zarándokolnak el ide, hétfőn magasrangú küldöttségek is megjelentek azért, hogy tisztelegjenek minden idők egyik legszörnyebb ütközetének halottai és túlélői előtt. Ugyanis ez az épp száz éve elkezdődött, három hónapos első világháborús csata vált a Brit Birodalom egyik mohácsává.
Versenyfutás a tengerhez
Gyorsan jutott el a Nagy Háború anno a Belga Királyság szinte teljes összeomlásához. 1914. június 28-án megölték a szerbek Ferenc Ferdinánd trónörököst, egy hónappal később a Monarchia hadat üzent a szerbeknek, három nappal később pedig a németek hadat üzentek az oroszoknak. Ekkor megpecsételődött Belgium sorsa, a németek ugyanis az elzász-lotaringiai francia-német határ megkerülésével, a seperc alatt megszállt Luxemburg és Belgium eltiprásával akartak a francia erők hátába kerülni, mielőtt az oroszok befejezik a mozgósítást.
Augusztus 4-én lerohanták Belgiumot, de nem várt ellenállásba ütköztek, aminek leveréséhez még a Monarchia cseh ágyúit is kölcsön kellett kérniük. Az invázió majdnem három hónapig elhúzódott, miközben nagy nehezen bevették Liége-t, Antwerpent, Dinant erődjét, valamint kegyetlenül leszámoltak a belga gerillákkal és felégették Leuven ősi könyvtárát.
Át kell törni
A tengerpart környékén is beásták magukat a felek, errefelé zajlottak le a hírhedt ypres-i (yperni) ütközetek, ahol a mérges gázt is először bevetették. Ypres-nél összesen három csatát vívtak, a harmadikat nevezik a passchendaele-inek. 1917-re az összes hadsereget megtörték: a franciák lázongtak, a németek iszonyatosan kimerültek, az oroszok a forradalmakkal gyakorlatilag összeomlottak, az osztrák-magyar haderő is atomjaira kezdett hullani (bár ez volt a caporettói áttörés éve), a törökök pedig a Közel-Keleten halmozták a vereségeket.
Ekkor túl voltunk a vérszivattyúkon Verdunnél és a Somme-nál, amik milliós áldozatok ellenére sem törték meg a lövészárok-hadviselést. Douglas Haig, a Brit Expedíciós Erők vezetője kíméletlen volt, a bekövetkező ütközet is ennek viselte nyomát. Haig hónapok óta át akarta verni a brit és francia (had)vezetésen egy offenzíva ötletét, amit csak nehezen sikerült. Az elsődleges cél az Ypres környéki uralgó magaslatok elfoglalása volt, a legutolsó ilyen volt Passchendaele községnél. Haig önbizalmát fokozhatta, hogy nem sokkal korában foglalták el borzasztóan csekély veszteségekkel a Messines-gerincet a némettől: egyszerűen felrobbantották az egészet 45 ezer kilónál is több robbanóanyaggal (még Angliában is hallották a detonációt).
Sárba fulladt offenzíva
A britek mindenesetre rettegtek az újabb veszteségektől, legalábbis David Lloyd George miniszterelnök biztosan. Haig két nap alatt győzte meg, hogy kell az offenzíva. Nem volt egyszerű dolguk, sőt az áttörés képtelenségnek is tűnt, a németek kilenc réteg mélységű védvonalat alakítottak ki, részben mini beton géppuskafészkekből. A britek 2299 löveggel, mérföldenként egy hadosztállyal támadták a beásott németeket.
Aztán megindultak az első rohamok a gheluvelti fennsík ellen, amik a német ellenálláson és az irgalmatlan sok esőn plusz sártengeren elakadtak. A hadműveleti szünet előtt, augusztus 27-én is volt egy roham, amit szintén az eső és a magas talajvíz akadályozott, a német gránátok mellett. Edwin Vaughan brit tiszt így emlékezett vissza az iszonyatra:
Túlságosan is nyilvánvaló volt a borzalmas valóság, hogy minden bizonnyal több tucat sebesült mászott be fedezéket keresve friss gránáttölcsérekbe, most pedig emelkedik körülöttük a víz, és mert nincs erejük a mozgáshoz, éppen lassan belefulladnak.
Esélytelenné vált a totálisan letarolt tájon bármiféle előrehaladás, szeptemberre pedig Londonba rendelték Haiget, hogy megindokolja, mi értelme folytatni a már 18 ezer halottat követelő offenzívát. Haig meggyőzte Lloyd George-ot, a támadás folytatódott. Októberben Gheluveltet is elfoglalták, végre sikereket értek el. Broodseinde térségét is bevették, következett a névadó és a csata alatt szó szerint porrá lőtt Passchendaele, ahol a leharcolt britek helyett ausztrál, új-zélandi (azaz ANZAC) és kanadai csapatokat vetettek be.
Az első napokban az új-zélandiak nem jutottak fel a körülbelül 45 méter magas uralgó magaslatra, 3000-es veszteséggel fordultak vissza. A kanadaiaknak sikerült a bravúr: 15 ezer fős veszteség árán elfoglalták a németektől a fennsíkot. Az offenzíva nem tartott tovább, a német arcvonalon nem sikerült nagyobb léket ütni, ahogy 1914 óta egy csatában sem. A mai napig vitatott, volt-e értelme Haig őrült ötletének, ami 70 ezer halottba és 170 ezer sebesültbe került. Haiget ez nem érdekelte, ráadásul a németeket se tudta kivéreztetni: az épp a háborúból kiszálló oroszok frontján még egy komplett hadseregük volt, ami 1918-ban fontos tényezővé vált, a leharcolt brit 5. hadsereggel egyetemben, amin átgázoltak. Ahogy John Keegan történész fogalmaz a könyvében:
[Haig] a Somme-nál a halálba vagy a megnyomorodásba küldte a brit ifjúság színe-virágát. Passchendaele-nél a végső kétségbeesés mocsarába taszította az életben maradottakat.
(Források: John Keegan: Az első világháború, Európa, Budapest, 2010; Wikipedia)
