Egy dolog, hogy napról napra bukkan elő a magyarokból a szótári náci, és míg az egyik felük észre sem veszi, a másik felük még büszke is rá, minthogy végre iránya van szánalmas vegetálásuknak, ami az életük. Hogy úgynevezett szülők szőke kislányaik szájába adják a gyűlöletet, akik olyan ártatlanok, hogy még a szájuk is belebotlik a mérgezett szavakba, hadd nőjön fel ő is ugyanolyan szeretetlen, boldogtalan emberré, mint a szüleik. Hogy sokan beszélnek nettó hülyeségeket, hogy mondjuk a nemzet csótánya csótányhoz méltóan nyilatkozik, ahogy egy dakota közmondás tartja, nomen est omen. Az viszont, hogy Dalcsináló Úron évről évre uralkodik el a Messiás-komplexusos őrület, felkavaró.
És ne jöjjön senki nekem azzal, hogy mert őt utálni most menő. Tudom, hogy az. Egy életem, egy halálom, vessen ki a szakma: ami már öt évnél régebb óta létezik – kivéve, ha nagyon régi, mert az persze menő – és akiket hetvenhárom klasszika-filológuson kívül más is ismer, akiknek a koncertjein egyébként ők is pogóztak tiniként, amikor még nem voltak ilyen megkeseredett harmincegynehány éves vénemberek.
Nem csípőből szarozok, épp ellenkezőleg, önérdekemmel szembe megyek ezzel a cikkel, sose leszek tagja a menő honi újságíró-nómenklatúrának, kapok majd egy halom anyázó kommentet meg üzenetet, ráadásul többé nem mehetek le Depeche Mode-klubba, mert meglincselnek, pedig mekkora fíling a húszéves Dave Gahan feszes fehér farmerének örvendezni együtt.
A “felkavaró” szót használtam, mert megrendít, amit látok. Ennek az embernek van esze, tanult idegenben, látott már sokféle embert, sőt, könyvet is belülről, beszéli a saját anyanyelvét, meg még pár másikat, egyszóval Most mégis úgy nyilvánul meg.
Mindez persze magánügy – de mégsem teljesen az. Aki színpadra áll, pláne tíz-húszezer ember elé, akik figyelemmel, szeretettel fordulnak felé, az hat arra a tíz-húszezerre. Élményeket ad, az élményből meg emlék lesz, az emlékekre pedig valamelyest hatnak ezek a bődületes butaságok. Legalábbis erre enged következtetni a szerkesztőség zárt Facebook-csoportjában lezajlott tegnapi mini eszmecsere, a soros (muhaha) kinyilatkoztatás kapcsán, ami így nézett ki:
Soros-bérenc 1: Megszakad a szívem, hogy mi lett ebből az emberből :(
Soros-bérenc 2: Meg lehet engem mosolyogni, de ezzel most végképp elvett valamit azokból az emlékekből, melyek a késő általános- kora középiskolás életszakaszomhoz tartoztak.
Soros-bérenc 1: Kb. ugyanez indukálta az én kommentemet is. :(
Soros-bérenc 3: Drámai vallomás következik. Amikor elballagtam, a gimis évkönyvben a tablóképünk alá idézetet kellett választani. Naiv és ártatlan módon (politikától függetlenül) Ákostól választottam egy sort, mert tinikoromban szerettem a zenéit, és különben sem tulajdonítottam nagy jelentőséget a döntésemnek. Azóta rájöttem, hogy hiba volt, és – mivel nem vagyok Lázár János rokona – lehetetlen eltüntetni a könyvekből az ominózus oldalt. Csak abban tudok reménykedni, hogy még minimum húsz évig senki nem veszi elő otthon az ő példányát, és mire ez megtörténik, Ákos nyugdíjba vonul, úgy-ahogy elfelejtődik és megszépül az emléke. KÖSZ ÁKOS!)
Soros-bérenc 4: Én is sokat hallgattam Ákost középiskolásként, de így utólag visszatekintve a politikai szerepvállalásától függetlenül sincs fogalmam, hogy mi volt jó benne.
Soros-bérenc 3: Ezt mondjuk elég sok dologra rá lehet húzni. :D
Soros-bérenc 4: Tankcsapdát is szerettem :(
Soros-bérenc 1: Egyébként ezzel szerintem nincsen semmi gond, az értelem fejlődik, a csapda nyersesége meg tudott szólítani tiniként, mert azt a nyelvet értettem, ma meg egy kicsit már szerepnek látom, mert haladt valamennyit az elmém. Ákosnak egyébként sok szövege ma is helytáll, ha azt nézem, hogy volt benne őszinteség, Reveláció nem, mert a nagyon egyedit nem tudja magára vonatkoztatni ennyi ember, az ő kicsit ködös, általános soraiból ki-ki azt hallotta ki, amit akart. Aztán egyre bölcsebb akart lenni, büdös nagy általános igazságokat kinyilatkoztatni, mindjárt elkezdett nem működni.
Oké, bevallom, a Soros-bérenc 1 én vagyok, és kétségtelenül kitört rajtam a vissza-visszatérő oraveczcoelho-kóros megbölcsülés, biztos nem vettem be a vitaminomat, mea culpa. De a lényeg inkább az, hogy láthatóan még a magunkfajta mocskoslibsiféregnek is, akik pedig igen nehezen valljuk be az ilyesmit, generációs élményeink, emlékeink vannak a Dalcsinálóval. Persze az is tény, hogy az emlékek csak a fejekben léteznek, és kár kapaszkodni beléjük, mégis, minden mocskolódó, passzív agresszív megnyilvánulás mintha az emlékekbe rúgna egyet. Irracionális, hisz miért hatna a jelen a múltra, mégis láthatóan hasonlóan éljük meg sokan (ami persze még bőven jelentheti, hogy sokan gondolunk egyszerre marhaságot, lásd mai magyar közbeszéd).
De visszaveszek, nem adom a saját szavaim más szájába. Jobban felnéztem, mint bármilyen férfira – bár ezt már az apátlan lányok önvallomása mondatja velem. Csóri kamaszként az összes zsebpénzem koncertjegyre meg miegymásra költöttem, jártam az országot a turnéval. Modorosság ide, pátosz oda – egyébként a pátosz nem rossz, csak a mai értelmiség kb. egy emberként retteg tőle -, azt gondoltam, megfogalmaz valamit, ami én vagyok, a szavai az én szavaim, és versei – a dalok is azok – mintha megértettek volna belőlem valamit, ami minden kamasz húsba vágó, elemi igénye. (Mondjuk nemcsak a kamaszoké, de ne pszichologizáljunk, nem vagyunk mi Európában.)
Ez az ember szépen lassan, jó tizenöt év alatt eljutott odáig, hogy az elfajzott ezotéria, összeesküvés-hit és nem is annyira burkolt zsidózás úgy árad a szavaiból, hogy ha kurvaanyázna mellé kettőt, már vasaltathatná az öltönyt, amiben a lovagkeresztet átveszi – mondjuk van már neki hasonlója. Ma lényegesen fejlettebb szókinccsel ugyan, de nagyjából a magyar átlag kommentelő szellemi színvonalán nyilvánul meg, azaz nagyjából úgy is gondolkodik. Vajon mindig így gondolkodott? Ne, légyszi, ne válaszolj.
