Hajléktalanok – írtam az Apróságaimban, és most is erről szeretnék néhány gondolatot megosztani veled. Mert a téma foglalkoztat, és úgy érzem, nem vagyok vele egyedül.
Ülök a kocsiban és araszolok befelé a munkahelyemre. Szép, napsütötte délelőtt. Épp a Kika előtt járok, amikor pirosra vált a lámpa és bekopog az ablakon egy fiatalember, kezében papírlap.
Ránézek, rám néz, rendezett arc, szabályos vonalak, tiszta tekintet.
Elszorul a szívem. Árusítok, hogy élni tudjak, a mondat is szíven üt.
Sokszor megkaptam:
Adsz boldog boldogtalannak, pedig ez egy maffia.
Igen? Hát, én másképpen gondolom. Biztosan van olyan is, aki kihasználja a lehetőséget és maffiázik, nem tudom, nem tisztem eldönteni.
De én egy fűtött kocsiban ülök, gurulok a munkahelyem felé, és nap nap után teszem a dolgomat, én is azért, hogy élni tudjunk. De nekem szerencsém volt, tanulhattam és dolgozhatok és egészséges vagyok.
Áll egy fiatalember a kocsim mellett, kezében színes tollak. Rámosolygok, visszamosolyog. Választok kettőt, egy kéket, hiszen az a víz színe, és egy pirosat, és odaadom az érte járó összeget. Még mondanék valamit, de elindul a sor. Néha egy gesztus is elég, kinyújtom a kezem és végigsimítok a kezén. Azon, amiben a tollakat tartja. Az érintés közelebb visz bárkihez, ha a szívedből jön, tudom régóta, de az ilyen pillanatokban kézzelfogható igazolást is kapok.
Egész nap jól érzem magam, és egész rendelés alatt a kék tollat használom. Tollmániás vagyok. Gyűjtöm és imádom a tollakat. Ez valamiért különösen szépen ír. Kifejezetten örülök neki. Vannak olyan darabok a tulajdonomban, amiket valamiért az első pillanattól nagyon szeretek. Ez a toll is, tudom, érzem, ezek közé fog tartozni. Hordoz valamit, egy érzést, ami fontos számomra.
Mindig adsz mindenkinek!
– hallottam sokszor, és valóban sokszor adok, mert jólesik, hogy módomban áll adni. Évek óta egy nehéz sorsú körzetben teszem a dolgomat. És belelátok olyasmibe, amibe keveseknek van módja.
El fogsz veszni a „Csikágóban”
– mondták, amikor 1989-ben oda kerültem dolgozni.
Védett világban nőttem fel. A szüleim és a sport egyfajta hálót vontak körém, és bár sok munkával és fegyelemmel, de gyerekkorom óta extra jó életem volt. Mondhatni, kiváltságos. Emberek figyelme és szeretete és megbecsülése kísért utamon. Keveset tudtam, láttam az élet, vagy ha úgy plasztikusabb, az ÉLET kemény oldaláról.
Ha kiválasztódsz valami által, és a sport nagyon is a kiválasztódás helye, egészen kicsi korodtól megszokod, hogy a saját feladataidra koncentrálj, és sok minden nem kerül a szemed elé. Pláne, ha a szüleid olyanok, hogy igyekeznek meg is védeni a fájdalmas tapasztalásoktól.
Aztán úgy hozza a sors, bekerülsz a sűrűjébe, és ha elég érzékeny vagy szociálisan, olykor megráz, amit megélsz. Emberek az utcára kerülnek, és elvesztik a megélhetésüket és a családjukat is.
Ők tehetnek róla
– hallottam a zümmögő kórust sokszor a háttérből, és lehet, mindnyájan a saját sorsunk kovácsai vagyunk, ebben hiszek.
Nem mondom, hogy a nehéz gyerekkor nem írható felül, de támogatással, szülői segítséggel határozottan könnyebb.
Szóval tanultál és tudsz is, és mondjuk állásba kerülsz és megházasodsz. Ám valamiért, és ez nem megy ritkaságszámba manapság, megszűnik az állásod, és a feleséged is méltatlankodik, hogy nem dolgozol, és tönkre megy a házasságod.
Én meg a fűtött kocsival a fenekem alatt állok a piros lámpánál. Egy kényelmes életben, munkám van és szeretteim. Milyen alapon ítélek én meg egy helyzetet, bárkinek a helyzetét úgy, hogy nem látok bele?
Adsz, pedig lehet, hogy alkoholra költi
– hallottam sokszor, és tegye azt, ha azzal kicsit is könnyebb lesz néhány órája. Apu, ezt is olyan jól csinálta. Kézen fogta azt, aki megszólította, bevitte a közértbe, és azt mondta, mondja meg, mit kér és én kifizetem.
Amikor kikerültem a körzetbe, egy délutáni rendelésen bejött az egyik anyuka. Péntek volt.
Doktornő, elfogyott a pénzünk, és fizetést csak kedden kapok. Tudna addig kölcsönadni?
„Na, majd nem fognak leszállni rólad, és sose kapod vissza, amit odaadtál” – szólt az újabb figyelmeztetés.
Ilyen nem fordult elő, az azonban, hogy mondhatni másodpercre és fillérre visszakaptam a kölcsönadott pénzt, elég gyakran. Virág nekem, csoki Mócinak és rajz a gyerekektől. Megadva a módját, ahogy kell.
Úgy érzem, jó, ha erről is beszélünk néha, és ha azon vagyunk, hogy segítsünk egymásnak. Néha az is elég, ha nem ítélünk meg valamit, aminek nem látjuk a mélységeit. Azt, hogy ki és miképpen jutott egy nehéz élethelyzetbe, és néha talán az is lehet vigasz annak, akinek aktuálisan nehezebben megy a sora, hogy segítünk, ahogy és amikor csak tudunk, és emberségesen viselkedünk.
Esténként általában végiggondolom a napomat. Így van ez nagyon régóta. Még úszó koromban kezdtem. Jólesik visszanézni esténként, hogy mit tudtam elintézni, megcsinálni aznap. Amolyan esti rendrakás az életemben, és bizony tegnap erős hiányérzetem volt. Ezért aztán újraolvastam ezt az írást, és tennék egy apró kiegészítést, mert úgy lesz kerek egész, érzésem szerint.
Tehát, a kérdés, ki a gazdag? Engedd meg, hogy Popper Pétert idézzem, akitől azt tanultam,