Tudomány

Vérvörös csütörtök: összecsapásba torkollt a demonstráció

Bihari Dániel
Bihari Dániel

tud újságíró. 2017. 05. 23. 16:48

Korábban a témában:

A XX. század első másfél évtizedének legmeghatározóbb politikusa Tisza István volt, 1903-1905, majd 1913-1917 között vezette a kormányt. A kiegyezési politika egyik legkövetkezetesebb képviselője volt, kristálytisztán látta a Magyarország egységét fenyegető veszélyeket, amelyek az ország soknemzetiségű jellegéből és az orosz befolyás balkáni növekedéséből fakadtak.

Kőkemény ember

Tudta, hogy ezen veszélyek elhárítására önálló államként Magyarország nem lehet képes, területi egységét csakis a Habsburg Birodalom részeként őrizheti meg.

Liberális volt a szó XIX. századi értelmében, de véletlenül sem demokrata. Ellenezte az általános választójog bevezetését, mert véleménye szerint a nemzetiségi tömegek “bevonása” a magyar hegemónia elvesztését jelentette volna, a szegény és műveletlen tömegek választójoggal való felruházása pedig a demagógia, a populista pártok térnyerését eredményezte volna.

Nem akarta a háborút, aggódott miatta, de elkerülhetetlennek látta a nagyhatalmak összecsapását, ezért egyik legfontosabb feladatának a haderő fejlesztését és a kormányzati hatalom megerősítését tekintette.

Kőkemény ember volt, a kormánypárt vezéreként, a képviselőház elnökeként (1912-13) majd miniszterelnökként ellentmondást nem tűrve haladt céljai felé. Sokszor még saját maga által is elismerten törvénysértő módon számolta fel az országgyűlés munkáját megbénító ellenzéki obstrukciót. Tisza Istvánról itt írtunk részletesen.

Erős munkásság

A kiegyezés utáni évtizedekben erősödött a magyar munkásság, amely aztán szerveződésbe is kezdett. Politikai pártjuk, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) 1890-ben alakult, a századfordulóra kiépült a munkásság egész országot átfogó érdekvédelmi hálózata. 1912-re a szakszervezeti létszám 130 ezerre nőtt, a szervezett munkások aránya a fővárosban volt a legmagasabb, 30 százalék. A szimpatizánsokkal együtt ekkoriban a szociáldemokraták százezreket voltak képesek megmozdítani.

A párt végső célja a tőkés társadalmi rend megdöntése volt, a termelőeszközök közös tulajdonba vétele, a kizsákmányolásmentes társadalom megteremtése. Rövidebb távon az általános választójog bevezetését, ingyenes oktatást és munkásvédelmi törvényeket követelt.

A munkások és a követeléseiket támogató szimpatizánsok a századfordulótól számos bérharcot kezdtek, amelyek hosszabb-rövidebb sztrájkokban nyilvánultak meg. Ezek gyakran torkolltak összecsapásokba. A hatalom ugyanis a rendőrség, a csendőrség és nem egyszer a katonaság bevetésével számolta fel ezeket az akciókat. Az MSZDP kimutatásai szerint a karhatalmi erők csak 1897-99 között 51 munkást öltek meg és 114-et sebesítettek meg – írja Romsics Ignác Magyarország története a XX. században című könyvében.

A baloldal először a kormányra próbált hatni, az 1905-ös tömegtüntetésen már 100 ezer ember vonult a Parlament elé vörös zászlókkal és vörös szegfűkkel, hogy az általános, titkos választójogot követelje. Miután ez nem vezetett eredményre, az 1910-es évektől inkább a Tisza ellen obstruáló függetlenségi ellenzéket részesítette parlamenten kívüli támogatásban.

Vérvörös csütörtök

Az MSZDP ezen új taktika jegyében szervezett hatalmas tömegmegmozdulást az Országház elé, 1912. május 23-án, amely vérvörös csütörtökként vonult be a történelembe. A közvetlen kiváltó ok az volt, hogy a képviselőház elnökévé választotta Tisza Istvánt, erre “válaszul” hívták utcára a munkásokat:

  • az általános és titkos választójog bevezetése mellett;
  • a hadi készülődés ellen;
  • és nem titkolt cél volt az ellenzéki pártok programjának támogatása.

Tucatnyi vidéki városban demonstráltak, Budapesten 100 ezer főnyi tömeg tartott a Parlament felé. A munkások útját rendőrök állták el, miközben 10 ezer katonát vezényeltek az utcákra. Hamar világossá vált, hogy a sokadalmat nem lehet megfékezni, az emberek nem oszlanak fel önszántukból, ekkor dördült sortűz.

A munkások a Parlament melletti utcákban barikádokat emeltek, pisztolyokból viszonozták a tüzet, a békésnek indult demonstráció városszerte összecsapásokba torkollt, és kormányellenes jelleget öltött.

Az MSZDP megrettent, még aznap délután felhívást adott ki a “tüntetés” befejezésére, lassan helyreállt a rend. Az utcákon hat halott – öt munkás és egy rendőr -, 162 sebesült, betört kirakatok, felborított villamosok, barikádok, felszedett utcakövek maradtak a vérvörös csütörtök után.

Az események komoly nyomot hagytak a társadalomban, több költőnk, írónk is feldolgozta. Ady Endre például a Rohanunk a forradalomba vagy a Rengj csak, Föld című versében, Babits Mihály a Május huszonhárom Rákospalotánban, Kaffka Margit az Állomások című regényében vagy Kosztolányi Dezső, Emlék 1912. május 23-ról című írásában.

Babits:

Pest utcái között rohanó nép, puskalövések,
rendőr, tört üvegek, népszava forradalom.

[…]

Hol zajgó tömegen most úr a néma Petőfi
s sarkra az Eszme kiáll isteni ríma gyanánt;
Hol tán míg irom ezt Magyarország nagy betegágyán
vér és kínok közt megszületett a Jövő.

(Kiemelt kép: Fortepan/Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény)

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.