Östlund ebben a monumentális darabban az európai értelmiség művészetről, humanizmusról, társadalomról és polkorrektségről vallott nézeteit szedi ízeire. Ez elsőre felettébb szerteágazónak tűnhet, és valóban tartalmaz A négyzet egy szkeccsfilmszerű karaktert, lazán ugrálva szereplők, gondolatok és helyszínek között, de az összkép ennél szervesebb egységes nem is alkothatna.
A mű átívelő motívumai elképesztően jól vannak kitalálva: néha ez egy helyszín, mint az az installáció, amelyre 4-5 pár másodpercnyi, de egytől egyig hibátlan geg épül, máskor egy másik “műtárgy”, amiről ugyan nem tudunk semmit, de frusztráló hangeffektjei több jelenetet is végigkísérnek, miközben a skandinávosan faarccal előadott humor az egész atmoszférát belengi. Összességében a forgatókönyv bonyodalmairól is elmondható, hogy nagy szünetekkel ugyan, de kölcsönösen hatnak egymásra, egyre nagyobb csattanókat eredményezve: A négyzetben nincs olyan csehovi puska, amely előbb-utóbb ne durranna hatalmasat.
Östlund erre azért is lehet képes, mert nem a kívülálló ignoranciájával közelít ehhez a világhoz, aki csak a felszínes támadási felületeket próbálja megragadni, hanem egy kiábrándult insider tapasztalatával, de egy inspirált alkotó lelkesedésével megy neki az utolsó pellengérre állítható részletnek is. Ebből származik az, hogy míg a Lavina minden szatirikus vonása ellenére is valószerű drámákat vett kiindulópontként, A négyzet túlnyomórészt tudatosan szürreális: az egyik szereplő például egy csimpánzt tart háziállatként, amelynek miértjét a film minimálisan sem igyekszik megválaszolni, máskor pedig az a humorforrás, ahogyan egy Tourette-es néző minduntalan félbeszakít egy interjút.
Ugyanakkor ez legkevésbé sem öncélú: az alkotás éppen azt mutatja meg, hogy a tépelődő, önnön kifinomultságát és kiváltságait körömszakadtáig őrző értelmiséggel szemben az állatias indulatok kisebbségben is diadalmaskodnak. A négyzetben egyedül az állatok és a gyerekek azok, akik őszinték és elnyomottságukban is győzedelmesek. A főhős Christian azonban nemcsak a klasszikus férfiszerepnek nem tud megfelelni, rendkívül sokoldalúan demonstrálva gyávaságát, hanem társadalmi beágyazottságában, szakmailag, felső-középosztálybeliként, kultúremberként, egyszóval minden tekintetben kudarcot vall. Östlund zsenialitása pedig abban áll, hogy úgy varázsol erkölcsi hullát belőle, hogy a felszínen egy karcolás sem esik rajta, és a kezét is alig kell bepiszkítania.
Kényelmetlen gondolatok ezek, olyannyira, hogy a Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál közönségének soraiban is képes volt érzékelhető feszültséget kelteni: az egyik legzseniálisabb jelenetnél mögöttünk szemrehányóan hördült fel valaki, hogy „Hogyan lehet ezen nevetni?”, ami nemcsak azt jelképezi, hogy Östlund képsorai egyszerre képesek elborzadást és nevetést kiváltani, de azt is, hogy a való életben képesek azokat a konfliktusokat megteremteni, amelyeket a vásznon is láthatunk. Ennél nagyobb dicséret pedig aligha kell egy filmnek, hogy ha csak néhány pillanatig is, de lejött a vászonról és a nézők között folytatódott. Ennyire releváns, húsba vágó és aktuális amiről A négyzet beszél – és mindezt úgy, hogy közben pokolian jól szórakozunk.
