Swedish director Ruben Ostlund delivers a speech on stage after he was awarded with the Palme d'Or for the film 'The Square' on May 28, 2017 during the closing ceremony of the 70th edition of the Cannes Film Festival in Cannes, southern France.  / AFP PHOTO / Alberto PIZZOLI
Kultúra

Polgárpukkasztó film nyerte az Arany Pálmát

Bujdosó Bori
Muchichka László
Bujdosó Bori, Muchichka László

2017. 05. 28. 20:14

A 70. cannes-i filmfesztivál fődíját Ruben Östlund The Square című filmje nyerte. Mundruczó Kornél Jupiter holdja című versenyfilmjét nem díjazták. A cannes-i filmfesztivál díjazottjai és helyszíni tudósítónk kedvencei az idei fesztiválról.
Korábban a témában:

Vasárnap este kiosztották a 70. cannes-i filmfesztivál díjait. A zsűri elnöki tisztjét Pedro Almodóvar töltötte be, a zsűri tagjai közt volt:

  • Jessica Chastain színésznő
  • Fan Ping-ping színésznő
  • Agnès Jaoui színésznő
  • Pak Cshanuk filmrendező
  • Will Smith színész
  • Paolo Sorrentino filmrendező
  • Gabriel Yared zeneszerző és
  • Maren Ade filmrendező, forgatókönyvíró

akit részben talán amiatt hívtak meg, hogy kárpótolják azért, mert a tavalyi fesztiválon szereplő, az újságírók által imádott és később Oscar-jelölésig jutó filmje, a Toni Erdmann a 2016-os zsűritől semmilyen díjat sem kapott.

Az Arany Pálmát Ruben Östlund The Square című filmjének adták, ami egy menő múzeumi kurátorról szól, aki felvilágosult gondolkodásmódja ellenére sorban olyan helyzetekbe kerül, amelyekben önzősége, előítéletei és emberi gyengeségei kerülnek felszínre. Találó társadalmi szatíra, ugyanakkor csaknem két és fél órás játékidejével nem nevezhető maradéktalanul nézőbarátnak. Hazai bemutatása októberben várható.

Swedish director Ruben Ostlund (C) poses on stage with French actress Juliette Binoche (L) and Spanish director and President of the Feature Film Jury Pedro Almodovar after he was awarded with the Palme d'Or for the film 'The Square' on May 28, 2017 during the closing ceremony of the 70th edition of the Cannes Film Festival in Cannes, southern France.  / AFP PHOTO / Alberto PIZZOLI
Ruben Östlund pózol az Arany Pálmát átadó Juliette Binoche-sal és Pedro Almodovarral. Fotó: Europress

A 70. évforduló alkalmából egy különdíjat is átadtak, ezt Nicole Kidman kapta, aki kétségtelenül az idei fesztivál királynője volt három programban szereplő filmmel (Csábítás, Egy szent szarvas meggyilkolása, How to Talk to Girls at Parties) és egy tévésorozattal (A tó tükre). Kidman nem tudott visszatérni a díjkiosztóra, de egy kis videoüzenetben mondott köszönetet a fesztiválnak. Mint korábban megírtuk, Kidman fantasztikus volt mindhárom filmben, jobb helyre nem is mehetett volna ez a díj.

CANNES, FRANCE - MAY 21:  Nicole Kidman departs after the 'How To Talk To Girls At Parties' screening during the 70th annual Cannes Film Festival at on May 21, 2017 in Cannes, France.  Celebrities, fans and the movie world have descended on Cannes for this year's festival of the screen. For seventy years The Croisette Boulevard has always been the centre of athe place watch the rich and dandy and people from all walks of life to promenade.  (Photo by Christopher Furlong/Getty Images)
Nicole Kidman punkvezérként és paraanyaként igázta le Cannes-t
A sztár segített abban, hogy eldobjuk az agyunkat Cannes-ban: a fesztivál legmerészebb, legbizarrabb filmjeiben szerepel. Helyszíni tudósításunk.

A zsűri nagydíját a 120 battements par minute (120 Beats Per Minute) című remek, érzékeny AIDS-dráma kapta (bővebben lásd lejjebb).

Sofia Coppola lett a legjobb rendező Csábítás (The Beguiled) című kosztümös filmjével, amiben egy lányiskola tanárai és diákjai néznek szembe a kihívással, amit Colin Farrell felbukkanása jelent. Coppola sem tudott személyesen részt venni a gálán, de egy levelet küldött, amelyben többek között az apjának, Francis Ford Coppolának mondott köszönetet azért, hogy bevezette a filmek világába.

A legjobb színésznőnek Diane Krugert választották Fatih Akin Aus dem Nichts (In the Fade) című filmjében nyújtott alakításáért. Kruger egy olyan nőt játszik, akinek a férje és fia meghal egy terrortámadásban, és ezután saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást. A legjobb színész Joaquin Phoenix lett, aki Lynne Ramsay You Were Never Really Here-jében alakított egy erkölcsös bérgyilkost. Nagyon-nagyon megérdemelt díj, Phoenix szokás szerint lebilincselő és hátborzongató a szerepben (bővebben lásd lejjebb).

A zsűri díját Andrej Zvjagincev kapta Loveless című drámájáért, ami egy válófélben levő házaspárról szól, akiknek eltűnik a kisfiuk. A cím pontosan tükrözi a szenvtelenül reménytelen képet, amit a film az emberi viszonyokról fest.

A legjobb forgatókönyv díját a zsűri megosztotta Yorgos Lanthimos Egy szent szarvas meggyilkolása és Lynne Ramsay You Were Never Really Here-je között. Előbbi tökéletesen megérdemelt, utóbbi némiképp meglepő, mert ha valami hibádzott ebben az amúgy valóban lenyűgöző filmben, az a forgatókönyv volt.

 

A főbb kategóriák díjazottai tehát:

A legjobb filmnek járó Arany Pálma
: The Square (r. Ruben Östlund)
A zsűri nagydíja120 Beats Per Minute (r. Robin Campillo)
A zsűri díja: Loveless (r. Andrej Zvjagincev)
Legjobb rendező: Sofia Coppola (Beguiled)
Legjobb színésznő: Diane Kruger (In the Fade)
Legjobb színész: Joaquin Phoenix (You Were Never Really Here)
Legjobb forgatókönyv: A Killing of a Sacred Deer; You Were Never Really Here

Helyszíni tudósítónk kedvencei az idei fesztiválról

Az idei, 70. cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában (valamint a Rendezők Kéthete nevű kísérőszekció válogatásában) a szokásosnál is több nagy név vonult fel, az igazi filmőrültek már a program kihirdetésekor elélveztek a Michael Hanekét, Andrej Zvjagincevet, Ruben Östlundot, Sofia Coppolát, Todd Haynest, Lynne Ramsay-t, Noah Baumbachot és Yorgos Lanthimost is felvonultató névsoron.

Sejthető volt viszont, hogy olyan mázlink nem lesz, hogy mindenki pont erre az évre időzíti a remekműve elkészítését, és valóban nem így alakult. Sőt, sokan pont eggyel ezelőtt csinálták meg a kimagasló filmjüket, úgyhogy a fesztivál során visszatérő fordulat volt, hogy: Haneke Happy Endje jó, de nem olyan jó, mint a Szerelem; Östlund The Square-je jó, de nem olyan jó, mint a Lavina; Zvjagincev Lovelesse jó, de nem olyan jó, mint a Leviatán, és így tovább.

Bár a magyar jelenlét erős volt idén, mi sem szakítottuk be az asztalt: szerintem ugyan Mundruczó Kornél Jupiter holdja című versenyfilmje hibái ellenére lényegesen izgalmasabb és mélyebb alkotás, mint ezt megelőző munkája, a Fehér isten volt, de a nemzetközi kritikusok nem szívlelték, Kristóf Györgynek az Un Certain Regard nevű szekcióban vetített, szlovák-magyar koprodukcióban készült Outja pedig nagyjából visszhangtalan maradt – leszámítva azt, hogy a rendezőt letartóztatták a premierbulin –, és nem nyert díjat Szentpéteri Áronnak a diákfilmeket bemutató Cinéfondationban vetített Láthatatlanul című rövidfilmje sem.

Hungarian director Kornel Mundruczo poses on May 19, 2017 during a photocall for the film 'Jupiter's Moon' at the 70th edition of the Cannes Film Festival in Cannes, southern France.  / AFP PHOTO / LOIC VENANCE
Mundruczó Kornél: "Az országban történő események nagy részével nem tudok egyetérteni"
Jupiter holdja című új filmje cannes-i premierjének másnapján beszélgettünk Mundruczó Kornéllal. Bár a film egy szíriai menekültfiúról szól, akit üldöz a magyar rendőrség, a 42 éves rendező leszögezte, hogy nem akart aktuálpolitikai kérdésekben állást foglalni alkotásával. Elmagyarázta, hogy miért szerepel terrorcselekmény a Jupiter holdjában, és Bradley Cooperrel tervezett amerikai filmjéről is elárult néhány részletet.

De azért én nem fanyalgok, mert bár a fesztivál gyengécskén indult (Arnaud Desplechin Les fantomes d’Ismael, azaz Ismael szellemei című alkotását valószínűleg csak azért választották nyitófilmnek, mert Marion Cotillard, Charlotte Gainsbourg és Mathieu Amalric szerepel benne, és Cotillard le is vetkőzik), aztán mégiscsak belendült. Egyszerűen arról van szó, hogy az idei nem a szélsőségek éve volt zseniális és borzalmas alkotásokkal, hanem egy egyenletesen magas színvonalú válogatást kaptunk, amelyből hiányoztak ugyan a mesterművek, de a totális mellélövések is. Ami nem jelenti azt, hogy ne láttam volna olyan említésre méltó alkotásokat, amiket jó szívvel ajánlok – most ezek következnek.

120 battements par minute (120 Beats Per Minute)

Ezt a 90-es évek első felében játszódó AIDS-drámát Robin Campillo írta és rendezte, akiről azt érdemes tudni, hogy társírója volt a 2008-as Arany Pálma-díjas Az osztálynak és a LAtelier című filmnek is, amiről pár bekezdéssel később lesz szó. 2 óra 20 perces játékidején ugyan lehetett volna feszesíteni egy kicsit, a hosszát részben indokolja, hogy tulajdonképpen két film az egyben: az első felében egy francia aktivistacsoport munkáját mutatja be, akik néha sokkoló eszközökkel küzdenek azért, hogy az emberek figyelmét ráirányítsák a betegségre, a második felében pedig a csoport két tagjának intim szerelmi történetére fókuszál.

Akárcsak a másik két említett filmben, itt is a csoport működésének részletes, realista ábrázolására kerül a hangsúly, ami a természetes alakításokkal együtt szinte dokumentumfilmes hatást kelt, de a gyomrost a film utolsó, megrendítő szakasza viszi be – idén ez volt az egyetlen film Cannes-ban, amitől elszorult a torkom. Bónusz: naturális, borzongatóan erotikus melegszexjelenetek.

Happy End

Bár a 75 éves Michael Haneke a fesztiválon egy fáradt nagypapa benyomását keltette, új filmje ugyanolyan szenvedélyesen kíméletlen, mint régi alkotásai. A természetesen ironikus című Happy End felvonultatja a rendező jól ismert témáit és eszközeit: az emberek kommunikációképtelensége, egymás iránti közönye és kegyetlensége áll a középpontban, és persze ebben is van megfigyelés és videózás. A mester jéghideg és precíz, mint általában, szikével vág bele a szívünkbe.

A film hangulatát a legjobban talán azzal lehet megvilágítani, hogy az a legemberibb jelenet, amelyikben az egyik figura elmeséli egy másiknak, hogy hogyan ölt meg valakit. Itt legalább kialakul valamiféle kapcsolat két ember közt. És igen, a calais-i nagypolgári családról szóló történetben megjelenik a menekültkérdés is, közvetlenül a „hepiend” előtt. (Magyarországon várhatóan októberben kerül a mozikba.)

Egy szent szarvas meggyilkolása (The Killing of a Sacred Deer)

A sötéten groteszk filmeket (Kutyafog, A homár) csináló Yorgos Lanthimos sem finomkodott: az Egy szent szarvas meggyilkolásában Colin Farrellt és Nicole Kidmant tette meg paraszülőknek, akik megjátszott idillben nevelgetik két gyermeküket, amíg az életük tragikus fordulatot nem vesz. Akkor aztán kiderül, hogy bármi is tartotta össze ezt a családot, az nem a szeretet volt.

A film attól üt igazán nagyot, hogy bizarr hangvétele és eseményei miatt végig lehet nevetni rajta, miközben a legborzasztóbb dolgok történnek, és kikészülünk a figurák embertelenségén. (A tervek szerint ősszel mutatják be nálunk.)

You Were Never Really Here

Lynne Ramsay (Patkányfogó, Beszélnünk kell Kevinről) szuper rendező, de sajnos túl ritkán csinál filmet. A You Were Never Really Here-t épp csak be tudta fejezni Cannes-ra (vége főcíme nem is volt még a filmnek a fesztiválos vetítésen), és simán elképzelhetőnek tartom, hogy fog még rajta farigcsálni egy kicsit, mielőtt mozikba kerül, mert a sztorijában elég sok elem megmagyarázatlanul maradt, mintha kivágtak volna belőle kulcsjeleneteket.

Ennek ellenére én imádtam, mert elképesztően erős hangulata van, elsősorban okos képi megoldásainak, briliánsan nyomasztó zenéjének (a Radioheades Jonny Greenwood munkája) és Joaquin Phoenix megbabonázó alakításának köszönhetően. Egy traumákkal terhes múltú bérgyilkost játszik, aki egy prostitúcióra kényszerített kislányt próbál megmenteni, és útját rengeteg hulla szegélyezi. Erőszakos, rémálomszerű, sokszor mégis nagyon vicces film, aminek a képei sokáig a nézővel maradnak.

L’Atelier (The Workshop)

Az osztály rendezője, Laurent Cantet megint formában van: ő csinálta meg a fesztivál talán legfontosabb filmjét, amit furcsa módon nem a versenyprogramba, hanem az Un Certain Regard-szekcióba tettek. A LAtelier Dél-Franciaországban játszódik, egy egykori iparvárosban, ahol helyi tinik egy nyári író-workshopon vesznek részt egy sikeres írónő vezetésével.

A csoportban vannak arabok, egy fekete srác és fehérek is, utóbbiak közt egy magának való fiú, akiről hamar kiderül, hogy szélsőjobbos eszmékkel kacérkodik. Az ebből következő, egyre inkább eldurvuló konfliktusokat Cantet ugyanazzal a higgadt realizmussal mutatja be, amit Az osztályban is alkalmazott, és a film izgalmas és könnyen átélhető esettanulmánnyá válik arról, hogy hogyan megy végbe a fiatalok radikalizálódása.

How to Talk to Girls at Parties

A Shortbus rendezőjének, John Cameron Mitchellnek az eszement, cuki bulifilmje punkok és űrlények találkozásáról egy londoni külvárosban a 70-es években egy Neil Gaiman-novella alapján.

Elle Fanning kíváncsi alienként ismerkedik a helyi kamaszfiúkkal, a fekete-fehér hajú Nicole Kidman punkkirálynőként uralja a klubszínteret, a soundtrack hibátlan, mi más kellene még a fergeteges szórakozáshoz?

The Florida Project

Az iPhone-nal forgatott Tangerine rendezőjének, Sean Bakernek az új filmjét a Rendezők Kéthete programjában mutatták be. Most is a társadalom peremén élőkről készített dokumentarista filmet, de a helyszín ezúttal Los Angeles helyett Florida, azon belül egy undorlilára mázolt, Elvarázsolt kastély fantázianevű olcsó motel, ahol Willem Dafoe próbálja fenntartani a rendet a csóró, betevőjüket időnként dílerkedéssel vagy prostitúcióval előteremtő szállóvendégek között.

A film a motelban lakó gyerekek nézőpontjából mutatja be ezt az élethelyzetet: a kölykök gondtalanul játszanak, csavarognak és rosszalkodnak a napsütéses floridai nyárban, ami annyira kellemes, hogy szinte elfelejtjük, hogy csak egy hajszálra vagyunk a nyomortól.

Borítókép: Europress
vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.