A jegybank nemrégiben kiadott inflációs jelentésében többek között az olvasható, hogy a banki különadó csökkenti a növekedést. De van egyáltalán olyan módja az államháztartási hiány csökkentésének, ami nem gátolja a növekedést? Hiszen rövid távon jellemzően adóemeléssel vagy az állami kiadások lefaragásával csökkenthető a hiány.
A költségvetési kiigazításnak természetesen mindenkor van azonnali keresletvisszafogó hatása. Ez elkerülhetetlen. Ugyanakkor nem mindegy, milyenek egy intézkedés hosszú távú hatásai, hogyan hat például a versenyképességre. A bankadó hosszabb távon is befolyásolhatja a magyar gazdaság növekedési kilátásait. Ha a bankok számára a rendkívüli adó újbóli kivetése az üzleti környezet kiszámíthatóságát kérdőjelezi meg, akkor nem számíthatunk arra, hogy a hosszú távú elkötelezettségük megmarad. És arra sem, hogy üzleti aktivitásukat bővítik, erőforrásokat – tőkét, tartós forrásokat – terelnek hazánkba. Ezzel hitelezési képességük és hajlandóságuk csorbul, a magyar gazdaság hitelellátása zsugorodik.
A jegybank szóvivője a minap jelezte, csökken a bankok pénztartaléka, az úgynevezett tőkemegfelelés. Olvasni arról, hogy 40-50 milliárd forint tőkebevonásra volna szükség.
Kattintson sok Karvalitsért (képgaléria) – Fotó: Neményi Márton/FigyelőNet
Ekkora összeggel mi az áprilisi stabilitási jelentésünk stresszforgatókönyvében számoltunk. Szerencsére a stresszpályának „csupán” egyetlen eleme, a forint-svájci frank árfolyam-elmozdulás valósult meg. Az említett forgatókönyv egyéb összetevői közül nincs GDP-visszaesés, és nem gyengült a forint-euró árfolyam sem. Az erős svájci frank kétség kívül gyengíti a devizahitel-portfóliók minőségét, ezzel együtt úgy véljük, hogy a bankok számára a helyzet menedzselhető marad.
A bankadó után is?
Sokaknál már a bankadó nélkül is nulla körüli a jövedelmezőség. De ezzel együtt sem látjuk jelét annak, hogy komoly gond lehet.
A legutóbbi kamatdöntéshez tartozó jegybanki közlemény utolsó mondata szerint alapkamat-emelés jöhet. Azóta ráadásul kiderült, hogy nem volt egységes a monetáris tanács: ön a kamattartásra szavazott, de például Simor András elnök emelésre.
Az inflációs folyamatokkal kapcsolatos bizonytalanságok miatt volt megosztott a tanács. Úgy vélem, hogy a gazdaságot érő költségsokkok ellenére az infláció a tartósan gyenge belső kereslet miatt megközelítheti a 3 százalékos inflációs célt. Ugyanakkor természetesen, ha az inflációs kockázatok velünk maradnak, kamatlépésekre kerülhet sor. Hasonló döntés születhet akkor is, ha Magyarország kockázati megítélése nem javul.
Elszaladhatnak-e megint úgy a kamatok, mint 2008-ban?
Alapvető a különbség az akkori és mostani helyzet között. Az állam, a vállalkozások és a lakosság mind jelentős mértékben alkalmazkodott a Lehmann Brothers bukása után kialakult új nemzetközi finanszírozási környezethez. Idén tovább csökken a lakosság fogyasztása, és nő a megtakarítása. Az élénkülő külső kereslet ellenére is egyelőre elmaradnak a vállalati beruházások. Még bőségesek a kapacitások, ezért a vállalatok pénzügyi pozíciója is érdemben javul. A hazai jövedelemtulajdonosoknak a GDP 6-7 százalékra rúgó külső finanszírozási igényéből másfél év alatt csaknem 2 százalékos finanszírozási többlete lett. Ami azt jelenti, hogy mérséklődik a nemzetközi pénzügyi piacokra való rászorultságunk. Ez már önmagában is a piaci megítélésünk fontos indikátora.
Az állami és a magánszféra együttes eladósodottsága ennek ellenére eléri a GDP 150 százalékát. Létezik jegybanki vészforgatókönyv, ha netán elborítana bennünket a válság egy új hulláma?
Az állomány jellegű mutatók csak lassan változnak. Jelentősen eladósodtunk a külföld felé, nagy az államadósság. Ennek orvoslásához fegyelmezett és következetes költségvetési politika kell, és bizony nem egy vagy két évig, hanem több választási cikluson át. Mindemellett az elmúlt két évben megdupláztuk devizatartalékainkat, s közben a bankrendszer likviditási helyzete és tőkeellátottsága is tovább erősödött.
Remélhetőleg a Karvalits-családnak is vannak tartalékai, hiszen nagyot zuhant a családfő jövedelme. Önnek még a minap is bruttó 6 409 500 forint volt a fizetése, ami most mindössze kétmillióra csökkent, miután a kormány ennyiben maximalizálta az állami felső vezetők bérét.
Ez ugye nem az inflációs riporthoz tartozó kérdés?
Magánjellegű kérdés egy közemberhez. Az interjú részeként.
Szóval mi a kérdés?
Minek tudja be ezt a drasztikus fizetéscsökkentést? Számottevő összeget spórol ezen a pár száz emberen az állam? Vagy csupán fényezi magát a nép előtt a kormány? Esetleg ily módon is igyekszik lehetetlenné tenni, elüldözni a hivatalukat az előző hatalom idején elfoglaló kádereket?
Ezt az ügyet nem szeretném kommentálni.
Miért?
A jegybanktörvény – szándéka szerint – igyekszik mentesíteni a politikai befolyásoktól a monetáris döntéshozókat. Ezért biztosít számukra határozott idejű mandátumot. Az Európai Unió tagországai által elfogadott elv érvényesülését az Európai Központi Bank követi nyomon. Korábbi állásfoglalásaiban az EKB mindenkor rögzítette: bárminemű változás a monetáris döntéshozók alkalmazásának feltételeiben csak új mandátumok megkezdésekor érvényesíthető. Ennek kíván érvényt szerezni az Európai Bizottság, amikor a szabályozás korrekciójára szólítja fel a magyar kormányt. Ez tehát az említett intézmények közötti jogvita. Én a feladatomra igyekszem koncentrálni.
A rendszerválás óta két magyar jegybankvezér is idő előtt távozott. És bár mindketten politikai nyomásra tették ezt, a döntést ők maguk hozták meg. Surányi György az első ciklusában másfél évig állt az MNB élén, Bod Péter Ákos szűk négy évig tartott ki, annak ellenére, hogy a mandátum hat évre szólt.
Mondom: szeretném, ha engem, mint monetáris döntéshozót, ezen kérdések nem befolyásolnának.
Az MNB jelenlegi irányítói politikai ellenszélben is képesek jó színvonalon végezni a munkájukat? Képesek függetleníteni magukat attól, hogy a kormányfő másokat látna szívesen a jegybank élén?
A támadások név szerinti címzettje nyilván a testület első számú vezetője, Simor András, de minden monetáris döntéshozót egyformán érintenek a külső hatások. Én igyekszem függetleníteni a körülményeket a küldetésemtől. Úgy érzem, mostanáig sikerrel tettem ezt.
Értjük. Térjünk vissza az inflációs jelentéshez, azon belül is a kormány által felvetett egykulcsos adó ötletéhez. A jegybank azt állítja, hogy a foglalkoztatottak háromnegyede kárvallottja lenne az egykulcsos adónak.
Nem érdemes ezt most mérlegelni, ugyanis nem ismerjük a részleteket.
Az önök inflációs jelentése mégis hosszan tárgyalja a kérdést.
Egy elméleti modellt értékeltünk. Nem több az egy szakértőknek szóló gondolatébresztőnél. Improvizálhatnék, de tudják maguk is, hogy egy mondat képes öngerjesztővé válni.
Akkor hát nézzük kicsit megint csak a politika és a jegybank viszonyát. Melyik a jobb az országnak? Ha egy az aktuális kormánynak nem tetsző jegybanki vezetés önként, mandátuma lejárta előtt átadja hivatalát? Vagy inkább az, ha kiáll az elvei mellett – mint tette például Járai Zsigmond a balliberális kormányok idején -, és akkor is ragaszkodik a pozíciójához, ha a konfliktus árt az országnak?
A monetáris tanács tagjait éppen azért választják hat évre, hogy mandátumuk választási ciklusokon túl nyúljon, ezzel is biztosítva a monetáris döntéshozók függetlenségét. A kormányváltások nem befolyásolják a küldetésünket. Mandátumunk hat évre szól, tartalma egyértelmű: az infláció leszorítása, a forint értékállóságának védelme. Rendelkezünk a szükséges eszközökkel és felhatalmazással, tesszük a dolgunkat, alkalmazkodunk a kormányzat teremtette környezeti feltételekhez. Ha ezek ridegek, ahhoz, ha kooperatívak, akkor meg ahhoz. Természetesen az olyan politikai értékválasztást tartalmazó költségvetési kérdésekbe, mint az adórendszer struktúrája, a költségvetési kiadások szerkezete, nem szólhatunk és nem is szólunk bele. Ez nem a mi dolgunk, hanem a mindenkori kormány és a parlament feladata. Ők kapnak felhatalmazást a választópolgároktól, akik programok és értékek mentén választanak maguknak kormányzó erőket. Ugyanakkor az MNB munkatársainak a magyar gazdaságról felhalmozott tudása, szakértelme a mindenkori kormány rendelkezésére áll. Ha kérik, segítjük a munkájukat a döntés-előkészítés folyamatában.
A miniszterelnök nagyvonalúbb önöknél, mármint ami a konfliktusukban használt eszközöket illeti. Még az ellenzék vezetőjeként februári évértékelőjében állította: „Olyan kormányra van szükség, amely nemcsak a kormányzást, de a jegybankot és a pénzügyi felügyeletet is megújítja, mert ezek együtt, közösen viselik a felelősséget a magyar gazdaság összedöntéséért.” A választások második fordulója után kijelentette, hogy az MNB olyan intézmény kell legyen, amire büszkék lehetünk, „nem offshore-lovagok szálláshelye az”. A kormányzás első száz napját értékelve pedig azt mondta: a kétmilliós bérplafon a „legelegánsabb magyar bankárra” is vonatkozik, „akkor is, ha Brüsszelbe szalad panaszkodni”.
Kétségtelen, hogy nem lesz könnyebb a munkánk az ilyen állításoktól, de ezek sem a feladatunkat, sem az eszközrendszerünket nem változtatják meg. A mi teljesítményünket az minősíti, hogy ezen adott körülmények között tudtunk-e kellő mértékben vigyázni a forint értékállóságára, a rendelkezésünkre álló eszközökkel hozzájárultunk-e egy stabil gazdasági környezet eléréséhez.
A karcos politikai környezet sem tudja tehát megakadályozni, hogy az MNB jelenlegi vezetése kitöltse a mandátumát?
Ismétlem, arra esküdtünk fel, hogy a számunkra adatott hat évben végezzük el a feladatunkat. Ma is erre törekszünk… Na, de lassan lejár az interjúra szánt idő.
Akkor kérdeznénk még egyet a gazdaságról. Lehet?
Természetesen. Tessék parancsolni.
Bár az utóbbi napokban valamelyest olcsóbb lett a frank, láthattuk az elmúlt hetekben, hogy kritikus szintet is elérhet a forint/svájci frank keresztárfolyam: bajban vannak a magyar devizahitelesek. Tehet értük bármit is a jegybank?
Amit tehet, azt megteszi, azt azonban látni kell, hogy ebben a kérdésben meglehetősen szűk a jegybank mozgástere. A háztartások és a bankok is jelentős kockázatot vállaltak fel azzal, hogy a lakosság az elmúlt néhány évben jórészt devizában adósodott el. Most mindkét félnek alkalmazkodnia kell az új helyzethez. Bár nő a munkanélküliség és csökkennek a reáljövedelmek, a háztartások mégis egyre többet takarítanak meg, egyre több hitelt fizetnek vissza. A megnövekedett törlesztőrészletek egyre több háztartás teherviselő képességét lépik túl. A bankok igyekeznek a szerződések módosításával, a lejárati idő kitolásával, átmeneti tehermérsékléssel segíteni a bajbajutottakon. Ez alapvető érdekük. Sokkal többet ér nekik az adósságainak törlesztésére törekvő ügyfél, mint a biztosítékként megszerezhető ingatlan. Meggyőződésem, hogy e két szereplőnek kell megoldania a problémát. A kormányzati szereplők és a jegybank hiteles, kiszámítható, fegyelmezett pénzügypolitikával, az ország kockázati megítélésének javításán keresztül elérhető alacsonyabb finanszírozási költséggel és stabil árfolyammal tud érdemben hozzájárulni a probléma orvoslásához.
Az állam ne szóljon bele a kérdésbe?
Mit tehet? Kivásárolja a devizahitelek egy részét a bankoktól? Ez esetben az adófizetők pénzével stafírozná ki azokat a pénzintézeteket, akik jelentős haszonra tettek szert már eddig a devizahiteleken. Vagy – megint csak az adózók terhére – mentse ki a „bátor” devizaadósokat, akik hosszú ideig a forinthiteleseknél sokkal olcsóbban kaptak hitelt? Meglátásom szerint az államnak nem a bankok adóztatásán és portfóliókivásárláson keresztül, hanem az adósok fair kezelésének biztosításával kell elősegítenie a megoldást. Az esetleges banki erőfölényt nem adminisztratív eszközökkel, meglévő szerződések kondícióinak annullálásával, moratóriummal lehet elérni, hanem az egyoldalú szerződésmódosítások tiltásával, transzparens árazási gyakorlat megteremtésével, a piaci verseny feltételeinek javításával, az adósság mobilizálhatóságának, refinanszírozhatóságának biztosításával.
Simor András egyszer úgy fogalmazott: sokan mondják,hogy a devizahitelesek még most is jól járnak. Ugyanis fogalmuk sincs, milyen forint-euró árfolyamokat látnánk, ha a jegybank nem lenne tekintettel az ő fizetőképességükre. Vagyis a monetáris politika mozgásterét mégiscsak szűkítik a devizahitelesek, nem?
Igen, de csak olyan szélsőséges esetben, mint amilyet a válság után éltünk meg.
Ha érkezik a válság második hulláma, újra jöhetnek szélső értékek, és a devizahitelesek érdekében elkerülhetetlenné válhat a kamatemelés. Ami nem tenne jót a vállalkozásoknak, nőne a munkanélküliség, vagyis ez esetben is tulajdonképpen közösen fizetnénk meg a devizahitelesek kockázatát.
A forint közjószág, az értékállósága közérdek. Tartósan gyengébb árfolyam az inflációs kockázatokat is növeli. Az infláció mindenki számára költséget jelent. Így ha szükségessé válna az említett kamatlépés, az mindannyiunk érdekét szolgálná.
A Marx Károly Közgazdasági Egyetemen végzett 1988-ban.
1985-től a Rajk László Szakkollégium lakója, a diploma megszerzése után a pénzügyi tanszék ösztöndíjasa. 1990-ben a Magyar Hitel Bank likviditási és kockázatkezelési osztályát vezeti, majd a Wallis International befektetési igazgatója. 1992 nyarától bő egy éven át a New York-i Columbia Egyetemen tanul, gazdaságpolitikai irányításból master fokozatot szerez, majd Washingtonban, a Világbanknál kutat ösztöndíjasként.
1994-től ismét a Magyar Hitelbankban dolgozik, immár igazgatóként. 1996-ban kerül a Magyar Nemzeti Bankhoz, a bankfőosztályt vezeti, 1997 januárjában már ügyvezető igazgató és tagja a jegybank igazgatótanácsának. Járai Zsigmond érkeztekor, 2001-ben a Wallishoz igazol vissza, vezérigazgató-helyettes, együtt dolgozik a későbbi miniszterelnök Bajnai Gordonnal, tagja a HajdúBét igazgatótanácsának.
2002 tavaszától a CIB Bank társvezérigazgatója. 2005 áprilisában az FHB igazgatótanácsának tagja, szeptemberben a bank elnöke.
2007 márciusától a Magyar Nemzeti Bank alelnöke.
1989 és 1994 között a Fidesz gazdaságpolitikai szakértője.
1996 óta tanít a Közgázon.
2004-től a Miniszterelnök Gazdasági Tanácsadó Testületének tagja volt.
Műgyűjtő, jobbára kortárs magyar képzőművészek alkotásait vásárolja.
Három gyermeke van. Felesége Szelényi Zsuzsanna, a Fidesz egyik alapítója, aki később elhagyta a pártot.
