Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, 1946.

Alig láttam valamit az életművéből, a vele való találkozás mégis gyógyító élmény volt. Még órákkal utána is lebegtem.

Nem mondhatod, hogy én vagyok a Jani, és mindenki más le van szarva. Egyszerű ez, mint a paprikás krumpli.

Én: Kedves, Hun, mi a szar ez? Hun Ga Ri: Nado molla! (mit tudom én!)

Én nem vagyok ellenére a buzulásnak, mindenki oda teszi a faszát, ahová akarja, a pinával dettó ugyanez a helyzet… de mér kell ezt reklámozni?

Ledugózott palackból fakasztott bort. Pusztán a jövőbe vetett hit erejével.

A 92 éves tiszagyendai H. Elemér nyugalmazott kerékpárszerelő bevallotta.

Vajon azt kiabálta be a  hibbant/túlmozgásos szoci küldött a szombati tizenháromezerből, hogy „kötelet”, vagy azt, hogy „börtönt”?

Ekkor a boltból kilép a férfi, és nyomban utána a reszkető eladó is, azt mondja, tudta, hogy ez az ember nem fog vásárolni.

Ha egy kicsit nem figyelünk oda, könnyen az utcán találhatjuk magunkat, amint éppen cigarettára gyújtunk Molotov-koktéllal, hogy csökkentsük a feszültséget.

Javaslom a Békemenetnek, miután ráfordult az Andrássy útra, az első adandó alkalommal forduljon orvoshoz is.

Nem ártana megkérdezni Berlin, London és Bécs magyar lakóit, hogy mik a terveik a jövőre nézve, szeretnének-e hazajönni, vagy kint szeretnének maradni.

Ők azt hiszik, hülyék vagyunk.

Egy alig húszéves srác meglóbálta a farkát a tévében, mire mindenki nemzethalált kiált. Vélemény.

Ezeknek az embereknek nincs veszíteni valójuk. Felrobbannak az idegességtől.

Magatartás: jeles, szorgalom: jeles, stílus: jeles és így tovább... Tulajdonképpen csak egy tárgyból bukott.