Hiába tekintette mindenki szürke eminenciásnak, Kádár János a párt- és állami vezetés szűk körébe tartozva nem kerülhette el a sorsát: 1951. április 20-án letartóztatták. A moszkovita „öregek” és a hazai kommunisták közti leszámolás áldozatává vált, pere gyakorlatilag a Rajk László elleni eljárás folytatása volt, a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése, valamint kémkedés és hazaárulás okán életfogytiglani börtönt kapott.
Összesen három évet töltött a rácsok mögött, a Sztálin halála után kezdődő változásoknak köszönhette szabadulását, az új kormányfő, Nagy Imre által elindított enyhülésnek. Rehabilitációját az a Rákosi Mátyás és Gerő Ernő végezte, akik annak idején a koncepciós perét vezényelték, színjáték volt ez is a nyilvánosság előtt bezárt ajtók mögött. A párttagság felé Kádár önkritikát gyakorolt, és a párt szintén ezt tette, az egész Kádár elleni eljárást Péter Gábor túlkapásai egyikének beállítva. Péter ekkor már aktuális közellenségként börtönben ült.
Szabadulása után Kádár János azonnal Rákosihoz sietett, hogy biztosítsa a nagyvezér jóindulatát, és miután újra tegeződtek, elfogadta a XIII. kerületi párttitkári posztot. Magánélete visszatért a régi kerékvágásba, kárpótlást kapott, és visszaköltözhetett a rózsadombi villába – ezt részleteztük sorozatunk előző részében, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét, a tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, „pletykák” felgöngyölítésére is. A folytatásban egyre erősebben haladunk az 1956-os forradalom felé, ezekben a hónapokban
Továbbra is Dr. Krahulcsán Zsolt történésszel, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára tudományos kutatójával, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatási projektjének munkatársával beszélgetünk.
Rákosi és Nagy Imre harca
Kádár a külvilág eseményeitől hermetikusan elzárva élte börtönéveit, így szabadulásakor, 1954 nyarán egy teljesen új politikai térben találta magát. Sztálin 1953. március 5-én meghalt, ettől kezdve a magyarországi eseményeket a Nyikita Hruscsov, Lavrentyij Berija, Georgij Malenkov és Nyikolaj Bulganyin, a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) „erős embereinek” versengése határozta meg. Rákosi Mátyást már májusban raportra hívták Moszkvába, júniusban pedig a teljes magyar pártvezetésnek meg kellett jelennie a Kremlben.
Magyarország gazdaságilag a csőd szélére sodródott, amiért a szovjet felsővezetés egyértelműen Rákosit hibáztatta. A rettegett Berija a visszaemlékezések szerint ordítozott vele, hogy tönkretette az országot, állítólag még azt is mondta, eltöri a gerincét – itt írtunk erről részletesen. A végén meghagyták ugyan a párt fejének, ám a miniszterelnökséget Nagy Imrének kellett átadnia. Rákosi teljhatalma megrendült, Magyarországon ezzel két, egymással vetélkedő hatalmi pólus alakult ki. Az egyik oldalon Nagy és a reformkommunisták, illetve a változásokat sürgető értelmiségi körök, a másikon Rákosi és Gerő vezetésével az ortodox, sztálinista politikusok. Komoly helyezkedés folyt a legfelső szinteken, Rákosi nem hagyta annyiban „vereségét”, az erőviszonyok azonban a moszkvai hatalmi harcok aktuális állása szerint változtak.
Beriját még 1953 nyarán letartóztatták, decemberben kivégezték, a következő év őszén pedig Rákosi két hónapot töltött Moszkvában – hivatalosan gyógykezelésen tartózkodott, a valóságban persze az SZKP vezetőit igyekezett Nagy Imre ellen hangolni. Sikerrel járt, mert amikor 1955 januárjában a magyar vezetést ismét Moszkvába rendelték, a szovjetek immár Nagynak címezték dorgálásaikat. A „végső csapást” Nagy Imre számára az jelentette, hogy legfőbb pártfogója, Malenkov végleg alulmaradt Hruscsovval szemben.
Rákosi győzött, áprilisban az ő és Gerő embere, Hegedüs András lett a miniszterelnök, Nagyot minden tisztségétől megfosztották, majd, mivel nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, a pártból is kizárták. Rákosi azonban nem örülhetett sokáig, Hruscsov desztalinizációt meghirdető híres beszéde 1956. február 25-én az SZKP XX. kongresszusán a pártvezér bukását is előrevetítette, egyre többen fordultak ellene, végül július 18-án felmentették első titkári tisztségéből, néhány nap múlva pedig immár végleg elhagyta Magyarországot.
Kádár Rákosi mellett
Mit tett, miként gondolkodott és hogyan stratégiázott mindeközben Kádár János? Miután Rákosi „jóvoltából” megalázták, börtönbe zárták, majd szabadulása fejében hibái beismerésére kényszerítették, azt gondolhatnánk, hogy a Nagy Imre-féle reformszárnyat támogatta. Nem így történt.
Kádár a nyilvánosság felé a pártvezetés egységét demonstrálta, a háttérben viszont elvei és érdekei mentén Rákosi felé húzott, miközben a vezér egyik erős emberét, Farkas Mihályt támadta
– mondja a 24.hu-nak Krahulcsán Zsolt.
Ügyesen taktikázott, mert lassanként egyfajta „harmadik erővé” vált úgy, hogy erre nem is törekedett, illetve Moszkvában egyre komolyabban merült fel a neve Magyarország vezetőjeként – az 1956-os forradalom aztán felgyorsította az eseményeket. De ne szaladjunk ennyire előre. A széles magyar közvélemény számára Kádár szinte a semmiből bukkant elő a forradalom után, pedig e hatalmas ugrás nem véletlen, közvetlen előzményei ekkorra, 1954 nyara és 1956 ősze közé datálhatók: kissé kisarkítva Nagy Imre és Rákosi Mátyás harcából nevető harmadikként jutott a csúcsra.
A személyiségéből fakadóan visszahúzódó, introvertált Kádárban azért megvolt a karriervágy, előre akart jutni, helyezkedett, illetve az új idők megkívánták azt is, hogy a törvénytelenségekben, belügyminiszterként Rajk kivégzésében viselt felelősségét valahogy kisebbítse, sőt, sokkal inkább eltolja magától. Rákosival szemben nem múlt el benne nyomtalanul a korábbi, majdhogynem apa-fiú viszony, illetve túl erősnek érezte a pártfőtitkárt ahhoz, hogy szembeszálljon vele. Különféle megnyilvánulásaiból azt látjuk, minden korábbi sérelme dacára közel maradt Rákosihoz, vezető szerepét nem kérdőjelezte meg.
Felmérte azt is, hogyha Rákosi bukik, akkor helyette valószínűleg Nagy Imre és köre érkezik majd a hatalom csúcsára, ami a jelenlegi garnitúra tagjainak – ide értve Kádár Jánost is – semmi jót nem ígér.
Kádár a harmadik erő
Tisztában volt a pártvezetés hibáival, a törvénytelenségekkel, ám ezek többségét nem utasította el egy magasabb erkölcsi cél érdekében, míg hosszabb távon kisebb változásokat Kádár is indokoltnak tartott. Kissé leegyszerűsítve ezt úgy kell érteni, hogy a párton belüli jogtalanságokat, erőszakot meg akarta szüntetni, ám
Ebből eredően pedig nemcsak gyakorlati, de elméleti indokok is távol tartották a „másik oldaltól”. Nagy Imre és a reformkommunisták törekvéseit ugyanis túl radikálisnak tartotta: úgy vélte, ezeket nem lehet kordában tartani, és végső soron magát a rendszert veszélyeztetik. Találkozott Naggyal, a miniszterelnök körül csoportosuló értelmiségiek – például Losonczy Géza vagy Vásárhelyi Miklós – megpróbáltak közvetíteni, de semmiféle közeledés vagy megállapodás nem történt közöttük. Nagy körül inkább a lázadó pártértelmiség csoportosult, Kádár viszont a végletekig pragmatikus alkat volt.
A történész úgy látja, Kádár János nem akart kialakítani maga körül egy úgynevezett harmadik erőteret vagy csoportosulást, mégis valami ilyesmi történt azzal, hogy egyik oldalra sem köteleződött el. Főleg a pártapparátus csalódott tagjai szegődtek a híveivé, mint Apró Antal, Kiss Károly, Gáspár Sándor, Nógrádi Sándor, Biszku Béla vagy Kállai Gyula – később, a Kádár-rendszerben mindegyikük fontos funkciókat kapott.
A csoport nem jó kifejezés rájuk, inkább azt mondhatjuk, hogy ezek az emberek és még sokan a pártból egyfajta zászlóként, lehetőségként tekintettek Kádár Jánosra már 1954 nyarától
– fogalmaz a történész.
Kádár ezredes magánélet nélkül
Miután a Rákosi-féle vezetés újra megerősödött, 1955 tavaszán fontos beosztást kapott, Pest megyei párttitkárrá nevezték ki, illetve ekkortól figyelhető meg, hogy Rákosi vezetői pozícióját továbbra sem megkérdőjelezve, de elkezdett tőle óvatosan távolodni. Kevesen tudják, de ekkoriban elküldték a katonai akadémiára, majd egy levelező képzést elvégezve 1956 júliusában le is szerelt tartalékos ezredesként. Miért pont a hadsereg? Nem tudjuk. A párt iskolázta be, pedig Kádár a legkevésbé sem volt militáns szellem, nem vonzódott az egyenruhához.
Magánélete a börtön után visszatért a régi kerékvágásba, azaz továbbra is a nulla felé közelített. A Cserje utcai villában lakott feleségével kettesben, nem jártak el szórakozni, a sakkon kívül néha vadászott, más hobbiját sem ismerjük. Ugyancsak nem számolhatunk be baráti társaságról, fent már említett párttársaival tartotta a kapcsolatot, néha összejártak sakkozni és ultizni, nyugodtan kijelenthetjük: Kádár Jánosnak a párton kívül nem volt élete.
Jelleméhez érdekes adalék, hogy a soha nem kezdeményező, utasításokat végrehajtó, a frakcióküzdelmektől magát távol tartó Kádár János önmagához képest keményen támadta Farkas Mihályt, Rákosi egykori erős emberét. Őt és az általa képviselt szellemiséget tekintette politikai ellenfélnek – Rákosit következetesen kiemelte ebből a körből –, illetve ez esetben a bosszúvágy sem elhanyagolható tényező: egyrészt ugyanis tudomása volt arról, hogy Farkas ellene intrikált, másrészt fia, Farkas Vladimir vezette Kádár kihallgatását ’51-ben, méghozzá igencsak brutális módszerekkel.
Zsarolhatóvá vált
Amint fent írtuk, Hruscsov történelmi beszédét követően megfigyelhető, ahogy Kádár – vezető szerepét még mindig elismerve – elkezdett kissé távolodni Rákosi körétől. Egyre élesebb kritikáit továbbra is az ekkor már kegyvesztett és félreállított Farkas Mihály, mint a törvénytelenségek egyik fő felelőse ellenében fogalmazta meg – egészen odáig is elment, hogy Farkas kezéhez vér tapad. Óvatosan és következetesen kerülte azonban a Rajk-perben játszott szerepének említését, hiszen abban maga is éppolyan bűnös volt – márpedig ’56 tavaszán már egyre többször és határozottabban merült fel Rajk rehabilitálása.
Március folyamán pedig az is kiderült számára, hogy túl messzire nem mehet a vezér ellenében. Nem sokkal Sztálin halála után ugyanis Farkast szintén utolérte a párton belüli leszámolások egyik hulláma, letartóztatták, az így indult nyomozás során pedig Rákosi birtokába került egy magnószalag Rajk kihallgatásáról. Ezen pedig az is hallható, amint Kádár János még belügyminiszterként keményen, fellengzős stílusban vallatta egykori harcostársát.
Nincs rá bizonyíték, miszerint Rákosi valaha is megzsarolta volna Kádárt ezzel a hangfelvétellel, de talán nem is kellett: bőven elég volt a tudat, hogy a szalag létezik, és egy esetleges konfliktus esetén Rákosi fel is fogja használni ellene
– emeli ki Krahulcsán Zsolt.
Hozzáteszi: Kádár ügyesen taktikázott. Nagyon jól ki tudta centizni, meddig mehet el: az új moszkvai irányoknak megfelelő követeléseket hangoztatott, fellépést sürgetett a jogtalanságok ellen, de semmi olyanba nem ment bele, ami a Rajk-ügyet vagy a párt felsővezetését érintette volna. Következetesen távol tartotta magát Nagy Imrétől, miközben rendkívüli módon fájlalta, hogy a nyilvánosság előtti feloldozása még mindig nem történt meg. A Politikai Bizottság egy áprilisi ülésén mindössze annyi hangzott el, ha továbbra is önkritikát gyakorol, kommunista magatartást tanúsít, akkor majd lehet javasolni a visszavételét a Titkárságba és a Központi Vezetőségbe.
Az 1956 októbere előtti hónapokban a szovjet pártvezetés változásokat szorgalmazott Magyarországon. Moszkvában is tisztán látták, Rákosi bukott ember, mennie kell, az itthon népszerű Nagy Imre viszont vállalhatatlan a szovjet elvtársak számára. Ezért aztán mind a Szovjetunióban, mind itthon egyre gyakrabban merül fel Kádár János neve, mint Magyarország leendő vezetőjéé – ezzel folytatjuk sorozatunkat, miközben Budapesten kitör a forradalom.
