Ebben az erősen férfiak köré szerveződő avar társadalomban a nők mindig »a közösségen kívülről« érkeztek, és a népesség nagy részének nem csak egy partnertől volt gyermeke. Két esetben a nő a mostohafiának is szült utódot
– mondja a 24.hu-nak Dr. Rácz Zsófia régész.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a lipcsei Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet munkatársai egyedülálló kutatási eredményeket jelentettek meg a legrangosabb tudományos folyóirat, a Nature hasábjain. A Kárpát-medence négy avarkori temetőjének teljes leletanyagát térképezték fel, több mint 400 személy maradványainak genetikai vizsgálatát végezték el az Európai Unió legkomolyabb pályázatának (ERC Synergy Grant) támogatásával.
A magyarokhoz hasonló harcias, lovasnomád életmódot folytató sztyeppei nép, az avar a VI. század utolsó harmadában jelent meg a Kárpát-medencében, menekülésre vagy behódolásra kényszerítve a germán gepidákat és longobárdokat. Az Avar Birodalom vagy Avar Kaganátus bő kétszáz évig virágzott nagyjából a későbbi Magyar Királyság területén, míg a IX. század elején Nagy Károly hadjáratai megtörték uralmát.
A 10 millió eurós HistoGenes projekt hazánkat érintő első eredményeit az avarok származásáról itt mutattuk be részletesebben, a mostani új mérföldkőről, a Nature-ben megjelenő eredményekről pedig a kutatás három vezető szakemberét kérdeztük:
Dr. Rácz Zsófia régésszel, az ELTE BTK Régészettudományi Intézet docensével, a tanulmány régész elsőszerzőjével; Dr. Vida Tivadar régésszel, az intézet vezetőjével, tanszékvezető egyetemi tanárával, a projekt magyarországi vezetőjével és Dr. Szeniczey Tamás antropológussal, az ELTE TTK Embertani Tanszékének oktatójával, a tanulmány antropológus társszerzőjével beszélgettünk.
A temető leképezi a közösséget
A közös európai projekt jelen fejezete tehát a Kárpát-medencei avar népességre fókuszál az Avar Birodalom fennállásának időszakában, vagyis a VI. század végétől a IX. század elejéig. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy paradigmaváltás történt a múlt kutatásában: a genetikai eredményeket régészeti, történeti és antropológiai adatokkal vetik össze, ezeket több szakterület kutatói integrált formában elemzik, és megpróbálják felderíteni a korabeli társadalmak szerveződésének, biológiai állapotának az alapjait.
Laikusként azt mondhatjuk, néhány évtizeddel ezelőttig elképzelhetetlen volt a múlt ennyire részletgazdag feltárása, mint amire most a hagyományos tudományágak az archeogenetikával és még vagy féltucat tudományággal összefogva képesek. De nézzük a részleteket. A tudósok négy egykori avar temető leletanyagát vizsgálták, összesen több mint 400 személy maradványait a mai Rákóczifalva, Kunpeszér, Kunszállás és Hajdúnánás térségéből.
Ezek a temetők nagyberuházásokat megelőző feltárások során kerültek napvilágra, vagyis jó 7–8 éves komoly régészeti és antropológiai munkálatok előzték meg azt, hogy a leleteket most használni tudtuk
– emeli ki Vida Tivadar.
Abból a feltételezésből indultak ki, hogy az egyazon temetőben nyugvó emberek ugyanazon faluközösség vagy szomszédos tanyaközpontok tagjai voltak, vagyis a leletek a temető formájában leképezik az adott közösséget. Ezáltal pedig a hangsúly az eddigi eredetkutatásról most a társadalmi és rokonsági szerveződésre került.
Az apai ági leszármazások összesen kilenc generációjára kiterjedő komplett családfákat sikerült felépíteni, ami időben gyakorlatilag teljesen lefedi a Kárpát-medencei avar kort.
Ragaszkodtak a családi vonalhoz
Ami az eredetet illeti a négy lelőhely szűrőjén keresztül, a Duna-Tisza közén belső-ázsiai csoportokat találunk, ők voltak a Belső-Ázsiából származó, „eredeti” avarok, a tiszántúli közösségeket pedig az avarok vándorlása során hozzájuk csatlakozott kelet-európai, sztyeppei népek alkották. Mindez egybevág a történeti és régészeti forrásokkal, és annyit leszűrhetünk belőle, hogy ez az alapvetően keleti népesség is igen összetett volt, ám az etnikumok kérdését nagyon óvatosan kell kezelni.
A mozaikos letelepedés nyilván azt jelenti, hogy ők maguk tisztában voltak vele, hogy melyik a rokontörzs, melyik nem az, miközben bőven elképzelhetők kettős vagy többes identitások
– mondja Szeniczey Tamás.
Egyelőre még annyit tehetünk hozzá, hogy meglehetősen erősen őrizték a keleti genetikai állományukat a házasodási szokásaikon keresztül, miközben a nagy összkép antropológiai jegyek alapján a késő avar korra már némileg homogenizáltabb populációt mutat. Egyelőre, mert ma csaknem 100 ezer avar kori személy sírja ismert, ezek mintegy feléből rendelkezünk emberi maradványokkal, és a HistoGenes keretein belül még nagyobb mintákon fogják vizsgálni ezt a témát.
Ami viszont a genetikai adatok alapján biztos, hogy ezeknek az embereknek nagyon fontos volt a leszármazás, számon tartották, ki milyen nemzetségből jön, milyen klánhoz tartozik. E generációkra visszamenő pontos emlékezetnek köszönhetően kerülhették el a vérfertőző kapcsolatot, amelyre egyetlen példa sem mutatott. Ettől természetesen kialakulhatott közös avar identitás, sőt, ezt láthatjuk a korszak közepére-végére létrejött homogén anyagi és szellemi kultúrában is: származástól függetlenül ők az Avar Kaganátus népe.
Ez a fajta erős ragaszkodás a rokonsági szerveződéshez újdonság a tudomány számára. A közösségek egy-egy fő apai leszármazási vonala köré rendeződtek, az alapító és egyenesági leszármazottai viselték a vezető tisztségeket, a nők pedig minden esetben „idegenek” voltak (erről picit később esik majd szó). Rácz Zsófia kiemeli:
Új információ, hogy a társadalom végig megőrizte ezt a fajta szerveződését, és nem alakult át egy teljesen más, mondjuk területalapú rendszerré.
Tisztán látszik a közösségváltás
A feltárt kilenc generáción leolvasható az avar történelem. A Kárpát-medencébe történő beköltözésük után fél évszázadig hadjáratokat vezettek Bizánc ellen, a béke fejében pénzt, adót követeltek. Ötven év elteltével azonban történt valami az Avar Birodalmon belül, ettől kezdve megszűntek kifelé a támadások, a kagáni hatalom többé nem volt képes a saját működését biztosító zsákmányt, javakat megszerezni.
A kaganátus befelé fordult – ami eddig kívülről jött rablás útján, azt a birodalmon belül kellett előállítani–, a nomád társaság mezőgazdasággal, állattartással foglalkozó, letelepedett paraszti társadalommá alakult, még bizonyos ásványi anyagokat is elkezdtek beszerezni.
Ez pedig szükségszerűen elitváltással, hatalmas belső mozgással, átrendeződéssel és népességrobbanással járt együtt. A tanulmány egyik legfontosabb eredménye, hogy sikerült egzakt bizonyítékokkal egy kisebb régióban megfogni ezt a 660–670 körül lejátszódó, úgynevezett közösségváltást:
Szült az apának, majd a mostohafiának is
Az avar társadalom tehát szigorú patrilineáris és patrilokális rendszerben működött. „Lefordítva” ez egyrészt annyit tesz, amit már fentebb is említettük, hogy a közösségek az apa leszármazási vonala mentén rendeződtek, illetve a férfiak mindvégig helyben maradtak. A lányok 16–19 éves korukig éltek a családjukkal, majd végleg távoztak, hogy egy másik falu társadalmába illeszkedjenek be asszonyként, anyaként.
A nők tehát mindig más helyről érkeztek, ezt nevezik exogámiának. Ezt az etnológiából is ismert szokást az avar korban régészetileg nem tudtuk kimutatni, mert a nők hasonló anyagi kultúrával rendelkező klánokból jöttek, de most a genetika segítségével világosan látjuk a közösségeket összekötő szerepüket.
Sok esetben látszik, hogy egy férfinak több nőtől, egy nőnek több férfitől született gyereke. Ez jelenthet a halál miatti sorozatos monogám kapcsolatot, vagyis az özvegy újraházasodik, esetenként szó lehet „társadalmilag nem szentesített” kapcsolatról is, a férfiaknál azonban nagyon erős a poligámia gyanúja. Utóbbit a kagán esetében történeti források is megerősítik, ám most úgy tűnik, az alsóbb rétegekben sem volt ritka, sőt, az esetek felénél kimutatható a több partner.
A kutatók számára a legmeglepőbb, a laikusnak pedig talán a legérdekesebb a jelenség régész szakkifejezéssel élve a nők többszörös reproduktív partneri szerepe. Ez azt jelenti, hogy gyakran több férfitól is született gyermekük, ilyenkor többnyire az úgynevezett levirátusról, magyarul sógorházasságról lehet szó.
Az István, a király rockopera egyik fontos konfliktusa, amikor Koppány ősi jogra hivatkozva akarja elvenni Saroltot, az özvegy fejedelemasszonyt, itt is pontosan erről van szó – ebben a cikkünkben pedig arról írtunk, hogy a magyar főhatalom oldalági öröklése inkább csak történészi koncepció. No, de az avarokhoz visszatérve számos bizonyíték támasztja alá, hogy a férj halála után a felesége hozzámegy az illető testvéréhez, féltestvéréhez vagy más közeli rokonához. Sőt:
Olyat is találtunk, ahol a nő egy bizonyos férfinak, majd annak a fiának is gyereket szült. A második partner természetesen a mostohafia volt. Miután visszatérő mintázatot látunk, feltételezhetjük, hogy nem félrelépésről volt szó, hanem a férj halála után, »törvényes« kapcsolat keretein belül történt
– fogalmaz Rácz Zsófia.
Vida Tivadar hozzáteszi: a levirátusnak megvannak a maga praktikus okai. A férfiak családja fizetett az asszony családjának, gyakorta diplomáciai érdekek mentén választottak, és a leletanyagból jól látszik, hogy fontos volt a közösségben tartani élete végéig, majd „új családja” körében eltemetni.
A Szeniczey Tamás által elvégzett hálózatelemzés azt is megmutatta, hogy lelőhelyen belül döntő többségében a férfiaknak volt nagyobb kapcsolati tőkéjük, hiszen jóval több volt a rokonuk. Viszont, ha a települések között nézzük ezt a viszonyt, ott már fordított a mintázat: a közösségek közötti kohézióban alapvetően meghatározó tényező lehetett a női mobilitás.
Erős nyomokat hagyott rajtuk az élet
És mit tudunk az 1600 éve itt élt emberek külsejéről, egészségi állapotáról, életmódjáról? A genetika és a csontok rengeteg információval szolgálnak. Ami a morfológiai jegyeket illeti, a többség erős kelet-ázsiai vonásokat hordozott, és egy 558-ban Bizáncban járt avar küldöttség esete is megerősíti, megjelenésük mennyire szokatlan volt az európaiaknak. A görög forrás ugyanis leírja, hogy
Konstantinápoly népe 558-ban összeszaladt, amikor a császárnál követségben megjelentek a hosszú, szalagokkal font hajú, több copfot viselő avar lovasok. Tényleg különlegesek lehettek, ha még a sokat látott bizánci főváros népességének is egzotikum volt
– jegyzi meg Vida professzor.
A férfiak átlagos magassága 165–169, a nőké 155–160 centiméter volt. Megfigyelhető rajtuk a letelepült népességekre jellemző, ma időskori degeneratív betegségeknek ismert elváltozások, mint ízületi betegségek, gerincsérv stb. Minden, a mai 60–70 éveseknél jellemző tünetet produkáltak azzal a különbséggel, hogy a nagyfokú fizikai igénybevétel miatt náluk ezek már 35–40 éves korban jelentkeztek.
Egészségügyi szempontból stresszes lehetett a gyerekkor: parazitás fertőzések, mennyiségi és minőségi éhezés, vérszegénység, vashiány, légúti megbetegedések, hosszan sorolhatnánk. Látszik, milyen nehéz lehetett őket életben tartani, felnevelni, és épp a magas gyerekhalandóság magyarázza, hogy a születéskor várható élettartamot 20–22 évre tehetjük.
Ebből azonban nem szabad komolyabb következtetéseket levonni, a temetőkben szép számmal találtak 60 éves kor fölött elhunytakat. Az idősek csoportjának döntő többségét egyébként – miként ma is – nők alkották, köreikben 18–30 éves kor között volt magas a mortalitás, ami a szülés komoly kockázatával van összefüggésben.
A letelepedéssel a fertőzéses megbetegedések szintén megjelentek, ezek egy részét nem sikerült azonosítani, de van példánk leprára és tuberkulózisra utaló csonttani elváltozásra. A leletek alapján azonban úgy tűnik, gondosan ápolták, és nem stigmatizálták őket. Legalábbis halálukban nem
– mondja Szeniczey Tamás. Hozzáteszi: egészségi állapotuk összességében megfelel a kor európai átlagának.
„Mindennapi kenyerüket” a köles és a búza adta, előbbi részaránya feltűnően csökkent az idő előrehaladtával, míg az elithez tartozó férfiaknál nőtt az állati fehérje fogyasztása. A táplálkozási szokások, az életmód megváltozására utalnak a projekt keretében vizsgált és ugyancsak a csontokból kinyert szén és nitrogén izotópok is, valamint az élelem feldolgozására, előkészítésére szolgáló edénykultúra változása: egyre jobb minőségű tárgyakat használtak.
A HistoGenes projekt folytatódik, hamarosan a mostanihoz hasonló részletességű, új eredményeket összegző tanulmány várható a hunokról, és a sokszor említett IX. század sem a felső plafon. A vizsgált időszakok ugyanis helyspecifikusak, és a Kárpát-medence viszonylatában a kutatók hamarosan eljutnak a honfoglaló magyarok koráig is.
