A Samsung idén hazai pályán, Szöulban tartotta a legújabb csodatelefonjainak bemutatóját, ahová a 24.hu is meghívást kapott. Bár ma már közvetlen járattal is elrepülhetünk Budapestről Dél-Koreába, az ember nem minden nap jut el ide, és a telefonos esemény kiváló ugródeszkául szolgált, hogy kicsit közelebbről is megismerhessem az amúgy meglehetősen hányatott múltú országot, és a legnagyobb nemzeti traumájuk különleges lenyomatát, amit mindenki csak DMZ-ként ismer.
A Japánok 1910-ben annektálták Koreát, a második világháború szövetséges hatalmai pedig 1943-ban állapodtak meg arról, hogy a háború lezárulta után helyre kell állítani az ország függetlenségét. 1945-ben, Japán kapitulációját követően az ország északi részét a szovjet, a déli részét pedig amerikai csapatok szállták meg, a 38. szélességi kör mentén felosztva Korea területét.
Az eredetileg tervezett egyesítés ugyanakkor elmaradt: délen Li Szin Man került hatalomra az amerikaiak támogatásával, aki 1948 augusztusában kikiáltotta a Koreai Köztársaságot, míg északon a kommunista Kim Ir Szen jelentette be a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság megalakulását – mindkét fél maga akarta egyesíteni a Koreai-félszigetet. Az első lépést ez ügyben a Sztálin által támogatott északiak tették meg: 1950. június 25-én lerohanták Dél-Koreát, négy nap alatt elérték Szöult, szeptemberre pedig az ország déli csücskébe szorították vissza a délieket.
Az 1953-ig húzódó háborúban a déliek oldalán az ENSZ, míg az északiakén Kína csatlakozott be a több millió életet követelő, mindkét országot a földig romboló konfliktusba, aminek a panmindzsoni fegyverszünet vetett véget 1953. július 27-én – az egyezmény részeként alakult meg a Koreai demilitarizált övezet (DMZ) is.
A háború békeszerződés hiányában hivatalosan még mindig tart, a két ország között az elmúlt hetven évben bőven akadtak – olykor újabb életeket követelő – incidensek, de Dél-Korea időközben a világ egyik legszegényebb országából vezető gazdasági hatalommá vált, a közel tízmillió lakosú Szöul a Föld egyik legnagyobb városa, a DMZ pedig sokak számára a mindennapi megélhetés forrása, hiszen vállalkozások sora épül arra, hogy vezetett túrák keretében turistákat visznek a demilitarizált zónába.
Irány a DMZ!
Ha beütjük a Google keresőjébe a DMZ rövidítést, az első (természetesen szponzorált) találat rögtön egy olyan oldalra visz, ahol válogathatunk a demilitarizált övezetbe vezető különböző túrák közül. Az alapárak fejenként 20–24 ezer forint körül alakulnak, amiért cserébe buszos, idegenvezetővel kiegészített utat kapunk a DMZ-be, azon belül is három helyszínre:
- a 3. beszivárgó alagúthoz,
- a Dora Obszervatóriumhoz,
- illetve egy, a CCZ-n (Civilian Control Zone ) belüli településre, ahol a helyiektől vásárolhatók – többek között – mindenféle, olykor az ízléstelenség határát súroló szuvenírek.
A Covid előtt a túrák része volt a demarkációs vonal által kettévágott közös biztonsági terület (Joint Security Area) is, ahol annak idején aláírták a tűzszünetet, és ahol 2019-ben még Donald Trump is megfordult. Itt a jellegzetes kék színű épületeken belül például egy kábel jelzi a két ország határát, manapság viszont csak nagyon hosszú várólistáról lehet ide bejutni, így az övezet ezen része számomra kimaradt.
Egy túra mindennel együtt, Szöulból indulva és oda visszatérve átlagosan 7–9 órát vesz igénybe, a különböző cégek pedig sok esetben igyekeznek egyedivé tenni a szolgáltatásukat, így választástól függően a program részét képezheti például a DMZ-től harminc percre lévő Gamaksan függőhíd meglátogatása és egy tradicionális koreai ebéd is – utóbbi persze némi felárért cserébe. Én pont egy ilyen lehetőségre neveztem be, mindössze hat nappal az idegenvezetés előtt lefoglalva a helyemet, ami az ebéddel együtt végül 75 amerikai dolláromba (nagyjából 26 ezer forint) került.
Az indulás napján reggel hét körül transzfer érkezett a Gangnam-negyedben található hotelemhez, ami átfurikázott Szöul egy másik pontjára, ahol átszálltam a túrát lebonyolító kisbuszra. Már az indulás után kiderül, hogy – értelemszerűen – csak úgy nem lehet bejutni a demilitarizált zóna területére: egyrészt szükséges az útlevelünk, illetve külön belépőre van szükség, amit a Szöultól nagyjából egyórányi buszútra lévő Imjingak park melletti komplexumban vásárolható meg.
Ezt intézi a túravezető, a résztvevőknek pedig adott a lehetőség, hogy első programpontként felfedezzék a parkot, ami a koreai háborúnak és a japánok által elhurcolt nőknek állít emléket. Itt található többek között a Peace Train, az utolsó vonat (egy KNR Mateo1 Class), ami áthaladt az északot és délt elválasztó határon, majd az amerikaiak felrobbantották, hogy ne kerülhessen az északiak kezére.
A jegyek megszerzése után kitérőt tettünk a Gamaksan függőhídhoz, majd következett egy tradicionális koreai ebéd, délután egy óra magasságában pedig kezdetét vette a program legérdekesebb része. Átszálltunk egy, a korábbinál nagyobb, más csoportok tagjait is szállító újabb buszra, amivel egy blokádokkal sűrűn körülvett, határátkelőre emlékeztető checkpointhoz érkeztünk. Ez az úgynevezett Civilian Control Zone (CCZ) határa: erre a területre már csak azok léphetnek be, akik itt élnek, illetve – többek közt – azon turisták, akiknek a nevét és adatait a túravezetők korábban leadták. Utóbbit a buszra felszálló katonai rendészek ellenőrzik.
A CCZ-n belül található a demilitarizált zóna, aminek a határait az utakon kék vonalak jelzik: ez a terület lényegében kettészeli a Koreai-félszigetet a 38. szélességi fok mentén, ugyanott, ahol a II. világháborút követően az amerikaiak és a szovjetek kettéosztották az országot. Az övezet 4 kilométer széles (mindkét országból 2-2 kilométert „szakít ki”), 250 kilométer hosszú, és javarészt érintetlen terület, számos védett növény- és állatfaj otthona, amikre az egyetlen veszélyt a milliónál is több, az észak-koreaiak által lehelyezett, még mindig aktív taposóakna jelenti.
Alig 200 méterre Észak-Koreától
A CCZ ellenőrzőpontot elhagyva nagyjából 10 perc buszozás után átlépjük az említett kék vonalat, és nem sokkal később megérkezünk Ez egyike annak a négy földalatti járatnak, amit Dél-Korea fedezett fel 1974 és 1990 között, és bár az északiak tagadják, hogy közük lenne hozzájuk, az általános vélekedés szerint azért vájták ezeket jóval a tűzszünet aláírását követően, hogy a demilitarizált övezetet és az első déli védvonalakat kikerülve így támadhassák meg Dél-Koreát.
A helyszín meglátogatása kissé szürreális élmény: a parkoló buszokról leszálló embereket néhány épület (mosdók, az alagutakról szóló tárlat és egy állomás), továbbá egy színes DMZ felirat várja – utóbbinál úgy készülnek a mosolygós, pózolós fotók, mint a világvárosok hasonló feliratainál. A „látványosság” ugyanakkor nemcsak abból áll, hogy a lábunk alatt van egy alagút, le is lehet jutni az északiak által vájt járatba, ami 73 méterrel a föld alatt húzódik. Ehhez először a fejünkre kell húzni egy építkezéseken megszokott sárga munkavédelmi sisakot, illetve egy szekrénybe el kell zárni a telefonokat és kamerákat – odalent ugyanis nem szabad felvételeket készíteni.
Lejutni sétálva, illetve egy kisvasútra szállva lehet, és a mi túránk az utóbbit vehette igénybe. A beszállás után megkezdődik a lassú, percekig tartó ereszkedés, 250 méter hosszan lefelé a mélybe, a „végállomáson” kiszállva pedig besétálhatunk az alagútba, amit évtizedekkel ezelőtt az észak-koreaiak vájtak a gránitba.
Az eredeti járat 1635 méter hosszú, ebből 1200 méter északi területen húzódik, 435 pedig a délieknél. Turistaként nagyjából 250 méter sétálható be: az alagút közel két méter széles és két méter magas, a falak nedvesek, itt-ott csorog a víz, mennyezeti lámpák adják a fényt, és görnyedve kell haladni, mert a támasztékok miatt még a 176 centimmel sem tudtam kiegyenesedni. A második nem túl kellemes koppanás után az is világossá vált, miért kötelező viselni a fejünket védő sisakokat.
Bár a bejárható táv elenyésző, az embert így is gyorsan hatalmába tudja keríti a klausztrofóbia, amin az sem segít, hogy félúton egy betörhető üveg mögött gázmaszkok tucatjai várják, hogy baj esetén valaki felhúzza őket. Az alagút „végén” a déliek által emelt három torlasz egyikét találjuk. A betonból öntött masszív falon még egy ablak is helyet kapott: ezen átnézve látható a második hasonló építmény, ami mögött valahol ott áll az utolsó (északról nézve az első) védvonal.
Közel 100 méterre a föld alatt, az apró ablakon átkukucskálva azért picit megremegett a lábam, hiszen ezen a ponton mindössze 170 méterre voltam Észak-Koreától, az országtól, ami azt tervezte, hogy ilyen alagutakon keresztül rohanja le a szomszédját. Amennyiben hinni lehet a kihelyezett információs anyagoknak, a befejezett járaton át óránként akár 30 ezer, könnyű fegyverzettel felszerelt katona vághatott volna át a demilitarizált övezet alatt. Ami ennél is ijesztőbb, hogy egyes feltételezések szerint a felfedezett négy alagút mellett még további húsz húzódhat valahol a föld alatt.
Legális leskelődés
A második helyszínünk már kevésbé hátborzongató, de a maga módján még mindig elég szürreális. Pár perc buszozásra egy obszervatórium áll a dombtetőn, aminek – turista szempontból – az egyetlen célja, hogy az ember átkémlelhessen Észak-Koreába. A kétszintes épület második emeletén például helyet kapott egy egyetemi előadókra emlékeztető helyiség, tele lépcsőzetesen egymás felé magasodó széksorokkal, amik egy ablakokkal borított fal felé néznek: odakinn a DMZ déli részének pár száz métere látható, majd kezdődik a szomszédos, nem túl barátságos ország.
A látvány lenyűgözőnek nagy jóindulattal sem nevezhető, még a Mátrából Gyöngyös felé tekintve is izgalmasabb a vidék, viszont itt a világ egyik legelzártabb diktatúrájának egy szeletét láthatjuk. Az „előadóból” kilépve pedig vár egy büfé, ahol olyan dolgok vásárolhatók, amikről alig pár kilométerrel távolabb maximum csak álmodozhatnak: jegeskávé, jégkrém, energiaital, Milka csokoládé.
Az igazi attrakció viszont a tetőn található, hiszen látcsövek sora várja, hogy átkémleljünk velük Észak-Koreába. Látnivaló nincs sok, de jó időben, ha nem túl párás a levegő, megkereshető Kidzsong-tong, az egyetlen északi város a DMZ határain belül.
A többszintes házakban nem lakik senki, üveg sincs az ablakokban, a szobák üresek, és az estére felkapcsolt világítás (ami pár kilométerrel odébb már luxus) csak színjáték. Ennek ellenére a távcsöveken át olykor látni mozgolódást, feltűnik néhány északi állampolgár, de ez is csak a látszat része, mintha lenne élet a kirakatvárosban. Hasonló településük persze a délieknek is van (a városok megléte az 1953-as egyezmény része), Teszong-tong, csak ott valóban élnek és dolgoznak emberek – a legnagyobb hasonlóság a méretes zászlórúd, bár a délieké mindössze 98 méter magas.
Érdekesség, hogy a déli DMZ-ben és a CCZ-ben élő emberek különleges privilégiumokat élveznek: nem kell például adót fizetniük, illetve rájuk a kötelező sorkatonaság sem vonatkozik. Cserébe a világ egyik legfurcsább helyén laknak, a mezőgazdaságon kívül más munkára nem nagyon van lehetőség, esténként kijárási tilalom van, nem lehet teljesen szabadon közlekedni, és rengeteg olyan dologról le kell mondaniuk, ami alig pár kilométerrel délebbre teljesen megszokottnak mondható.
A checkpointon túli túra harmadik, egyben utolsó állomása pont az itt élők egyik faluja (Unification Village), ami nyilvánvalóan valamilyen szerződésben áll a túránkat szervező céggel: mindössze 15 percre állunk meg, pusztán azért, hogy a turisták költsenek kicsit. Lehet például fagyizni, illetve a helyi bolt bejárására van lehetőség, ahol egészen furcsa szuvenírek várják, hogy a kosarunkba dobjuk őket.
Van póló, északi és déli katonák figurái, DMZ-s kerámia, kulcstartó és hűtőmágnes, illetve mindennek a csúcsa, egy – állítólag – limitált darabszámú szögesdrótdarab, ami – szintén állítólag – a demilitarizált övezetet körülvevő kerítésekről származik.
Mindez persze nem túl különleges annak fényében, hogy Berlinben például a város nevét viselő fal egy darabkáját sóznák mindenhol az emberre, de mégis furcsa érzés szembesülni egy ország traumájának ilyen módon történő aprópénzre váltásával.
Az egész meglehetősen abszurd, mégis olyan „élmény”, amit Dél-Koreába látogatva érdemes átélni. A demilitarizált övezet, annak bejárható részei érdekes látleletét adják a történelemnek és a modern mindennapok ellentmondásainak. Egy 70 éve lezárult, rendkívül véres konfliktus záróakkordja a helyszín, ahol föld alatti alagutak mutatják a tűzszünet törékenységét, miközben a felszínen zavartalanul pörög a jóléti kapitalizmus, alig pár száz méterre a világ egyik legelzártabb, legszegényebb diktatúrájától – ahová bejutva amúgy szintén részt lehet venni hasonló túrákon.
