Szárazságok mindig is sújtották civilizációnkat, nem egy ősi kultúráról tudni, amelynek bukását épp a vízhiány idézhette elő. Az elmúlt években azonban egyre több régióban bontakozott ki hosszú, extrém aszály, és egyre kevésbé kérdéses, hogy a folyamatban a klímaváltozásnak is komoly szerepe van. Ugyan egy-egy konkrét eseményt a kutatók ritkán írnak egyértelműen a globális felmelegedés számlájára, a trend egyértelmű: hevesebben és gyakrabban csapnak le napjainkban a szárazságok.
A vízhiányokat csak tovább súlyosbítja a régi, elavult gyakorlatokon alapuló, fenntarthatatlan mezőgazdaság, vízgazdálkodás és infrastruktúra. A jelenség már nemcsak a távoli, leszakadó térségeket érinti, hanem többek között az Európai Unió egyes tagállamait is.
Egy vízkrízisnek beláthatatlan következményei lehetnek az adott országra nézve, a mezőgazdasági nehézségek például élelemhiányhoz és munkanélküliséghez vezethetnek, ami belső feszültséget, tüntetéseket, zavargásokat, sőt akár belháborút is eredményezhet. Amennyiben a vízhiány egyszerre érint szomszédos államokat, az erőforrásokért való küzdelem nemzetek közötti konfliktussá bontakozhat ki.
Éppen ezt látjuk most Afganisztán és Irán esetében: mint a határvidék kiszáradó talaja, úgy kezdett el repedezni az elmúlt hónapokban a tálibok és Teherán törékeny kapcsolata. A felek rövid távon mindenképp megoldást akarnak találni, a válság azonban könnyedén eszkalálódhat.
Az instabil térségekben dúló konfliktusok ráadásul globális következményeket vonhatnak maguk után, többek között újabb migrációs hullámokkal fenyegethetnek.
Kritikus régió
A jelenlegi válság egy vízügyi, gazdasági, politikai és társadalmi szempontból egyaránt eleve kritikus területen fejlődött ki. Délnyugat-Afganisztán az ország egyik legtermelékenyebb mezőgazdasági régiója, Irán délkeleti része pedig kifejezetten száraz, a helyi, ingadozó vizes élőhelyek kulcsfontosságúak a különösen szegény térség lakói számára. A tálibok kezében komoly eszköz, hogy ellenőrizni tudják azokat a vízforrásokat, amelyek az Irán délkeleti részén fekvő mocsaras vidékeket és tavakat táplálják.
Afgán oldalon az utóbbi bő húsz évben látványos beruházások történtek. Az országból Iránba folyó Helmand térségében például új víztározókat és gátakat építettek fel, ezek közé tartozik a nem sokkal a tálib hatalomátvétel előtt, 2021-ben befejezett Kamál Khán-gát. Emellett robbanásszerűen kezdett el terjeszkedni az öntözéses gazdálkodás a környéken, ami nagyban növeli a mezőgazdaság vízigényét. Ezek következtében az iráni Szisztán-medencét a korábbiakhoz képest kevesebb víz éri el, miközben a területet régóta sanyargatja a szárazság.
A helyzeten sokat ront az éghajlati átalakulás, hogy pontosan mennyit, arról megoszlanak a vélemények – részben azért, mert a régióban nincs megfelelően kiépített adatgyűjtő hálózat. Ami biztos: Afganisztánban a hőmérséklet emelkedésével fokozódik a párolgás, és a csapadékmintázatok is eltolódnak, a hegyekben egyre kevesebb a hó, az olvadással így a megszokotthoz képest kevesebb víz kerül tavasszal a folyókba.
A fenti hatások összeadódva látványos következményekkel járnak, a műholdas adatok alapján az afgán határtól nem messze húzódó, szezonális ingadozást mutató, három tóból álló Hámun-oázis 1999 óta kiterjedése több mint 90 százalékát vesztette el. A terület egykor a világ egyik legnagyobb vizes élőhelye volt.
Bár Afganisztán egy 1973-as megállapodásban garantálta Irán számára a hozzáférést a Helmandhoz, Teherán szerint idén a beígért mennyiség mintegy 4 százalékához jutottak csak hozzá. Kabul azonban nem vállalja a felelősséget.
Törékeny kapcsolat
Az 1973-as szerződés alapján Irán évente legalább 850 millió köbméter vízhez jogosult a Helmandból, a megállapodás viszont arra is kitér, hogy alacsony vízszint esetén a mennyiség csökkenthető. A zökkenőmentes együttműködést nagyban akadályozza, hogy a szerződést nem ratifikálták, és nem is valósították meg teljes mértékben.
Afganisztán most éppen a tartós aszályra hivatkozva tartja vissza a vizet, miközben próbálja a baráti szomszéd benyomását kelteni. „Szisztán-Balukisztán népének fájdalma a mi fájdalmunk is” – mondta Mullah Abdul Gáni Baradar afgán miniszterelnök-helyettes még május 22-én, hozzátéve, együttéreznek az irániakkal, de a vízhiány Afganisztánt sem kíméli.
Ahogy a fentiekből sejthető, a válság kezelése egyelőre igencsak vegyes, egyes jelek a szunnita tálib vezetők és a síita többségű Irán kapcsolatának erősödésére, más mozzanatok viszont éppen annak gyengülésére utalnak. 2022 januárjában Afganisztán például a Kamal Khan-gátból engedett vizet a Helmandon át a Hamun-oázisba, máskor azonban Kabul Teheránt okolta a viszony elmérgesedéséért.
A krízis eddigi mélypontja idén május 27-én jött el, ezen a napon harcok robbantak ki a közös határon, mindkét oldalon sérültekkel, Iránban két, Afganisztánban egy halottal.
Noha a konfliktusért egymást tették felelőssé, és hergelő nyilatkozatokban sem volt hiány, a magasabb szintű nyilvános kommunikációban azért továbbra is a diplomáciai megoldást sürgetik.
A tálib hatalomátvétel különös helyzetet teremtett a régióban. Az utóbbi két évtizedben Teherán és a tálibok annak dacára kerültek közelebb egymáshoz, hogy egyébként vallási szempontból éles ellentétben állnak egymással. Adott volt ugyanis a közös ellenség, a nyugati támogatású afgán kormány, valamint maga az Egyesült Államok. Irán az új kabuli kormányt hivatalosan ugyan még nem ismerte el, a felek azonban próbálnak gazdasági és biztonsági kapcsolatokat kiépíteni.
Azzal, hogy a tálibok megszerezték a hatalmat, hirtelen súlyos és sürgető kormányzati feladatok hárultak rájuk. A jó viszony jegyében már a fordulat előtt is folytattak vízügyi tárgyalásokat Iránnal, ám előre ígérgetni mindig egyszerűbb. 2021-gyel a tálibok nyakába zúdult a Helmand terhe, és azóta épp a víz okozza a legtöbb súrlódást Teherán és Kabul között.
Kettős játszma ez, ahol a résztvevőknek óvatosan kell lavírozniuk a belpolitikai, valamint a geopolitikai érdekek között.
Rövid távú megoldásra törekednek
A krízis körüli vegyes kommunikáció heteken át kitartott, miközben egyes források szerint a tálibok harcosok tömegeit küldték a határvidékre, felkészülve a háború kirobbanására. A fegyveres konfliktus azonban egyik ország számára sem járható út ebben a pillanatban, hiszen eleve komoly belső és külső nehézségekkel küzdő államokról van szó.
Az érdemi tárgyalások augusztus második hetében kezdődtek csak meg, ekkor érkezett egy iráni delegáció Kabulba. A találkozó egyik központi kérdése maga a Helmand volt.
Elemzők szerint rövid távon Afganisztán és Irán számára is a stabil határ és a jó kapcsolatok fenntartása a legfontosabb cél, a globális felmelegedés miatt fokozódó vízhiány és a népességnövekedés viszont átírhatja a képletet. A Helmand emberek milliói számára jelenti az életet, ahogy a vízhozam tovább zuhan, a folyóhoz való hozzáférés úgy lesz egyre égetőbb kérdés.
A két ország közötti vízügyi konfliktusok valójában egyáltalán nem új keletűek. „Ha megnézzük az Irán és Afganisztán közötti viták történetét, kezdve 1872-től, 1898-tól, 1902-től és 1935-től, ezek mind egybeesnek a térség aszályos éveivel” – nyilatkozta Najibullah Sadid, a Stuttgarti Egyetem afgán vízügyi specialistája. Úgy tűnik, hogy a tálibok most az elődökhöz hasonlóan a nyomásgyakorlás vagy éppen a diplomácia eszközeként tekintenek a vízkérdésre, de ez csak ideig-óráig maradhat járható út.
Félő, hogy a klímaváltozás és az ingatag politikai helyzet gyakoribb és intenzívebb konfliktusokat fog eredményezni a térségben. A vízhiány már most mindkét országban rendkívüli feszültséget generál, amely egyre csak erősödni látszik.
Szíriában is hasonló történt
Iránban a helyzet ismét pattanásig feszült: törvényhozók szerint Szisztán és Beludzsisztán tartományban humanitárius krízis van kibontakozóban, 2022-ben mintegy 10 ezer ember hagyta el a tartományi fővárost, Záhedánt. A teljes ország több mint 97 százalékát érinti egyébként a szárazság, a mezőgazdaság összeomlóban, a becslések alapján megközelítőleg 20 millió ember költözött be a városokba munkát keresve.
Huzisztán tartományban már 2021-ben tüntetések törtek ki a vízhiány, illetve a vízerőművek kiesése miatti áramkimaradások nyomán. A demonstrációk utóbb több településre, így Teheránra is kiterjedtek, a kormány brutálisan lépett fel, civilek és rendőrök is életüket vesztették.
A körülmények Afganisztánban sem kedvezőbbek, az aszály hatszor több háztartást érintett tavaly, mint 2020-ban, összesen a lakosság nagyjából 64 százaléka érezte így vagy úgy a szárazság következményeit. Az aszály közepette visszatérő tálibok csak rontottak az általános állapotokon, a gazdaságnak rengeteget ártott a fordulat, emberek százezrei veszítették el a munkájukat az elmúlt két évben.
Az országban az élelemválság is mélyül, az ENSZ szerint mintegy 20 millió ember, a populáció fele néz szembe akkut éhínséggel. Csak idő kérdése, hogy mindezek mikor fogják megingatni a radikális kormány pozícióját.
Lehetetlennek tűnik a megoldás
A vízkrízis tehát tovább éleződik, a válság kezelését pedig nehezíti, hogy igen komplex problémáról van szó, amelynek leküzdése kiterjedt és drága beruházásokat igényel. Ryan Bohl, a Rane kockázatelemző vállalat szakértője szerint sem az erősen szankcionált Irán, sem Afganisztán nincs abban az állapotban, hogy megoldja a helyzetet.
Elméletileg a mezőgazdasági gyakorlatok átalakítása és a víztározók fejlesztése komoly segítséget jelenthetne, de csakis kellő tervezéssel. Irán például négy olyan víztározót is felépített, amelyből nagy mennyiségű víz párolog el, miközben az országban – Afganisztánhoz hasonlóan – az öntözési rendszer hatékonysága hihetetlenül alacsony. A becslések alapján összességében az elérhető víz közel 70 százaléka veszik el az átgondolatlan, elmaradott megoldások következtében.
Egyes elemzők úgy vélik, az idén 50 éves vízügyi megállapodás is frissítést, pontosítást igényel. Az biztos, hogy az elmúlt fél évszázadban drasztikusan átalakult a régió és annak vízgazdálkodása, ami az igények és a lehetőségek megváltozásához vezetett.
A probléma mérsékléséhez hozzájárulhat továbbá bizonyos haszonnövények lecserélése. Asszem Majár, a Kabuli Műszaki Egyetem egykori oktatója szerint Afganisztánban például komoly gondot okoz, hogy sokan olyan búzafajtákat termesztenek, amelyek nem tűrik jól a meleget és a szárazságot. Mivel a szállítás és a rendszeresített piacokhoz való hozzáférés nem biztosított, a gazdák nem állnak át ellenállóbb, legális növényekre. Ehelyett többen az aszálytűrő, a tálibok által betiltott máktermesztésbe vágnak bele – a növény a heroin és más kábítószerek alapanyaga.
Bohl úgy látja, hogy a két fél közötti fellángolások folytatódni fognak, Afganisztán vízellátása pedig továbbra is akadozik majd. A mezőgazdaság hanyatlása egyre szembetűnőbb lesz, ami az eleve kétségbeejtően elszegényedett ország számára elviselhetetlené fog válni.
A konfliktusba, ahogy annak idején a szíriai polgárháborúba, közvetett vagy közvetlen módon más országok is bevonódhatnak, és újabb menekültválság bontakozhat ki, sőt akár a nemzetközi terrorizmus is erősödhet.
