Az orvosi ügyeleti rendszer átalakítása kapcsán elmérgesedett az ellentét a Magyar Orvosi Kamara (MOK) és a kormány között: mindkét fél a sötét kommunista időket látja újjáéledni. A részletektől hangos a sajtó, a MOK szerint az egészségügyi dolgozók kötelező kamarai tagságának megszüntetésével a „kamarát, ahogy a kommunisták, megpróbálják majd ellehetetleníteni”, míg az egészségügyi államtitkár úgy látja, „a legsötétebb kommunista időket idézi” az, hogy a MOK „nyíltan fenyegeti azokat az orvosokat, akik nem osztják az elnökség véleményét”.
Felmerül a kérdés, hogy vajon mi áll a kommunistázás hátterében, milyen támadás érte az orvostársadalmat a szocialista érában. A téma meglehetősen kevéssé kutatott, de elöljáróban annyit elmondhatunk, hogy „nagy leszámolásról” nem beszélhetünk, pártállam és orvosok viszonyát azonban békésnek sem nevezhetjük. De kezdjük az elején.
Orvosperek és sztahanovisták
Joszif Visszarionovics Sztálin orvosok elleni leszámolási hulláma 1951 és 1953 között zajlott, nagyon erős antiszemita felhanggal, a vád lényegében az volt, hogy a doktorok félrekezeléssel akarják megrövidíteni a pártelit életét. Valójában zsidóellenes kampányról volt szó, amelyet viszont Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála derékba tört.
Itthon, a Rákosi-rendszerben az orvosokat ért atrocitások nem valamiféle koncepciót követtek, hanem – a rendszer logikátlan logikáját követve – személyekre irányultak. Ha máshonnan nem, A tanú című filmből mindannyian tudjuk, akkoriban bárkiből, bármikor célpont lehetett, a legismertebb Sántha Kálmán, a debreceni klinika nagy hírű ideggyógyászának esete 1950-1951 fordulójáról.
Az egyébként baloldali beállítottságú, de a diktatúrától távolságot tartó professzor egy előadásán azt átallotta mondani, hogy a sztahanovisták hajlamosabbak pszichés betegségre. Még csak nem is „rendszerkritikának” szánta, egyszerűen tudományos tényként vázolta, hogy aki túlhajtja magát, állandóan fáradt, kimerült, az bizony jó eséllyel szembesül testi és lelki, szellemi problémákkal is. Sántha professzort megfosztották katedrájától, Balassagyarmatra „száműzték”, majd még 1956-ban bekövetkezett halála előtt rehabilitálták.
Bármilyen mélységbe is süllyedt mára a magyar közélet, azért nehéz elképzelni, hogy 2023-ban ezen szélsőséges esetek váljanak hivatkozási alappá. Menjünk hát tovább.
Felszámolták a kamarát
Keresztes-Fischer Ferenc, Gömbös Gyula belügyminisztere 1936-ban hívta életre az Országos Orvosi Kamarát, a tagság mindenkinek kötelező volt, aki orvosi diplomához kötött tevékenységet folytatott. Idővel – jórészt az egyre durvább zsidótörvények miatt – a kamara vezetőségében egyre inkább szélsőjobboldali, fajvédő eszmék kerültek túlsúlyba: többek között olyan listákat szivárogtatott ki, amely alapján munkaszolgálatra hívták be a zsidó származású magyar orvosokat.
1945 után a Szovjetunió vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottság nyomására minden olyan szervezetet megszüntettek, amelyek vélt vagy valós szerepet játszottak háborús bűnökben, így járt az orvosi kamara is. Feladatait, mint minden más szakma esetében a szakszervezet vette át.
A szakszervezet vezetésében baloldali személyeké volt a főszerep, de nyíltan kommunista „átmosásról” túlzás lenne beszélni. A kevés történeti kutatás alapján azt mondhatjuk, komoly orvosprofesszorok is helyet kaptak, az egész épp annyira szólt szakmaiságról, mint politikáról: az orvosok többsége igyekezett nem belefolyni a politikába, a politika pedig megértette, hogy az orvos tudása, össztársadalmi „haszna” nehezen pótolható.
Rendszerszintű ellentét
Ahogy az államosítás haladt, úgy vált egyre több munkás, dolgozó állami alkalmazottá, lépésről lépésre nőtt a társadalombiztosítással rendelkezők köre. A folyamat az 1960-as években, a téeszesítés befejezésével ért véget oly módon, hogy állami alkalmazottként vagy állami alkalmazott hozzátartozója jogán gyakorlatilag minden magyar ingyen részesült egészségügyi ellátásban – az 1972-es egészségügyi törvénybevezetésével pedig ez állampolgári jogon járt.
Eközben, a XX. század második felében mind az orvostudomány, mind a technológia óriási fejlődésen ment keresztül. Ám hiába hirdette az állampárt, hogy mindenkit meggyógyít, méghozzá ingyenesen, a valóságban igen keveset költöttek az egészségügy fejlesztésére, az orvosbéreket pedig kifejezetten alacsonyan tartották. Ezen a ponton csatlakozik a történetbe és válik rendszerszintűvé a hálapénz, ami évtizedeken át folyó méltatlan és káros csatározásokhoz vezetett.
Az orvosok társadalmunk egyik elit értelmiségi csoportját alkotják, amely mindig is nehezen tűrte, hogy ha vélt vagy valós belügyeibe bármely hatalom beleavatkozzon.A sokszor említett történeti kutatások híján egyelőre azt látjuk, hogy a Magyar Népköztársaság orvosainak többsége igyekezett távol maradni a politikától és az állampárttól, gyakran érte őket például az a kritika, hogy nem vesznek részt kellő arányban a pártbizottságokban.
A „sötét kommunista időkre” tehát kisebb, de állandósuló konfliktusok voltak jellemzőek, ahol nem kérdés, melyik fél bizonyult erősebbnek. Felemlegetésük éppúgy vonatkoztatható számtalan kisebb-nagyobb egyedi esetre, miként általánosságként egy autoriternek vélt berendezkedés kritikájaként.
