A XIX. századi Magyarország két, társadalmilag és politikailag is legfontosabb eseménysorozata az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, illetve a végső, törvényes formáját 1867-ben elnyerő kiegyezés. Előbbi kudarca újabb elnyomást hozott, hosszú időre visszavetette a szabadság és gyarapodás lehetőségét, míg utóbbi épp ezeknek nyitotta szélesre a kaput: a „boldog békeidők” soha nem látott fejlődést hoztak hazánkban.
A kettő között pedig – mintegy kapocsként – egy „protokolleseményt” találunk, az új államberendezkedés létrejöttének ünnepélyes lezárását, egyúttal egy új korszak szimbolikus nyitányát jelentő Ferenc József császár és Erzsébet császárné magyar királlyá, illetve királynévá koronázását Pest-Budán 1867. június 8-án. Csaknem két évtizeddel azt követően, hogy Ferenc József átvette a hatalmat. Ezt megelőzően Buda utoljára 1792-ben látott koronázási aktust, amikor I. Ferenc fejére került a korona, és az ő negyedik felesége, Karolina Auguszta volt az utolsó „hivatalos” királyné.
Ez persze nem jelenti azt, hogy utána ne lett volna királynénk, csak a koronázása maradt el: I. Ferencet fia, V. Ferdinánd követte a trónon 1835-ben, akit még (nőtlen) trónörökösként 1830-ban megkoronáztak Pozsonyban, későbbi feleségét, Mária Annát azonban már nem.
Hogyan zajlott az 1867-es nagy esemény? Milyen családi tragédiák árnyékolták be a koronázást, amiért több tervezett program is elmaradt, az uralkodópár pedig idejekorán távozott Magyarországról? Milyen „rejtély” övezte Sisi koronázási ruháját? Ezekről beszélgettünk a Monarchikum Kutatócsoport tagjaival, Vér Eszter Virág történésszel és Borovi Dániel művészettörténésszel.
Király korona nélkül
Egyetlen elnyomott nép kapcsolata sem felhőtlen elnyomójával, ami hazánkban a szabadságharc leverése után főként a passzív ellenállásban nyilvánult meg. Amikor pedig halványan, de csak megkezdődött valamiféle párbeszéd, a magyarok jogi akadályokkal hozakodtak elő: nem ismerték el az 1848-as uralkodóváltást, mert az a beleegyezésük nélkül történt, mint egy birkanyáj esetében, ahogyan arról a magyar lapok cikkeztek.
Ferenc József 1848. december 2-ai trónra lépését a pár nappal később megtartott országgyűlés nem fogadta el – nem az uralkodó személyét utasította el, hanem a változás törvénytelen módját
– mondja a 24.hu-nak Vér Eszter Virág.
Az új uralkodó elsődleges célja a Habsburg Birodalom egységének helyreállítása volt, ennek részeként a magyar szabadságharc leverésével. 1849 márciusának elején az olmützi alkotmánnyal megszüntette a birodalmi alkotmánynak ellentmondó magyar törvényeket, illetve Magyarország birodalmon belüli önállóságát. Egyértelművé tette, hogy nem tart igényt arra, amit a magyar Szent Korona jelképez: sem a nemzetre, sem az alkotmányra, számára a területén kialakított öt tartomány számít.
Válaszul (1849. április 14-én) a debreceni országgyűlés – Kossuth javaslatára – megfosztotta trónjától a Habsburg dinasztiát. A szabadságharc leverése után Ferenc József kihasználva, hogy „tiszta lappal” indult, az egységes Ausztria eszméjét vitte tovább, új kormányzást vezetett be, a kötelező gesztusokon kívül hosszú ideig esze ágában sem volt engedményeket tenni a magyar nemzetnek, egészen a Bach-rendszer bukásáig, a neoabszolutizmus kudarcáig.
A történész kiemeli:
így (magyar közjogi értelemben) jogsértő módon a koronázás aktusa nélkül gyakorolta magyar államfői jogköreit, noha az 1791. III. tc. rendelkezése szerint az új uralkodónak legkésőbb fél éven belül meg kellett volna koronáztatnia magát
Tizennyolc évig tartott ez az állapot, addig, amíg a különböző politikai konstrukciók kudarca és a megváltozott nemzetközi viszonyok egészen új helyzetet nem teremtettek, és ennek részeként a magyarokkal való megegyezés kérdése ismét fontossá vált.
A magyarok szeretetéért
Az „enyhülés” és közeledés az 1860-as években gyorsult fel, noha a megegyezés a két fél álláspontjának lassú közeledése miatt 1867-ig elhúzódott. Ferenc József korábbi rendszere, ennek részeként a birodalmi egység, valamint az uralkodói hatalom minél nagyobb mérvű megőrzését, míg a magyarok az országgyűlés összehívását, illetve az alkotmány visszaállítását kívánták elérni.
E célok összekapcsolódtak az uralkodó rendezetlen közjogi helyzetével, így a koronázás kérdésével is, tekintve, hogy az országgyűlés összehívására koronázását előkészítő vagy már megkoronázott uralkodó jogosult. Végül Deák Ferenc húsvéti cikke és az uralkodó számos, tárgyalási hajlandóságát jelző gesztusa után 1865 decemberében összehívta az országgyűlést, amely megszakításokkal 1865 decemberétől 1868-ig ülésezett, így a koronázó országgyűlés szerepét is betölthette. Az Andrássy-kabinet (1867. februári) kinevezését követően, megkezdődött a koronázás előkészítése is, az uralkodópár ennek részeként május elején utazott Pest-Budára.
A magyarság egy jelentős része nem feltétlenül támogatta a kiegyezést, Kossuth május végén megjelent Cassandra-levele még tovább mélyítette a dilemmát
– jegyzi meg Vér Eszter Virág.
Ezt ellensúlyozandó a korabeli propagandatörekvések integráló szerepet szántak Erzsébetnek. Békülést célzó gesztusairól, kedvező fogadtatásáról az Andrássy családnál szolgáló angol nevelőnő, Mary Elisabeth Stevens is beszámolt családjának küldött levelében: „Úgy hallom a királyi család még mindig népszerűtlen a pestiek körében, akik haraggal gondolnak a koronázásra. Azt mondják az emberek, hogy nem volna szabad megkoronázni azt, aki mást sem tett a magyaroknak, csak rosszat, és sohasem volt igazságos velük szemben, és most sem tesz mást, csak megpróbál port hinteni a szemükbe. A császárné rendszeresen kilovagol és kikocsizik, igyekszik népszerűségre szert tenni, de a városban érzékelhető a szeretet hiánya”.
Miközben a magyar alattvalók jóindulatának megnyerésén munkálkodott nyilvános megjelenéseivel, magánemberként továbbra is igencsak terhesnek érezte uralkodónéi szerepét, az állandó – közszereplői mivoltából származó – kötelezettségeket. Édesanyjának írt június 5-ei levelében így panaszkodott a koronázás során rá háruló teendőket illetően: „Képzelem, milyen szörnyű gyötrelem lesz (…). Hajnaltól kezdve uszályos ruhában meg fejékesen járni, aztán szakadatlan fogadások, cerclek [a francia szó jelentése körülállás, az uralkodópár vendégekkel való rövid társalgását jelenti – a szerk.], s ráadásul ez a szörnyű hőség. (…) A koronázást szombat reggel 7 órára tűzték ki. A szombatot megelőző meg a szombatot követő napokat fárasztó ceremóniák töltik ki. A legszörnyűbb lesz a bál meg a színház, mert még éjszaka sem hűl le a levegő…”
Hivatalos megszólalásaiban ellenben az elvárt elragadtatás hangján szólt a megjelentekhez, így az országgyűlés küldöttségének (június 6-ai) ünnepélyes fogadását követően külön is találkozott a delegáltakkal. Ismételten magyarul válaszolt a felkérésükre, amely utóbb kialakuló kultuszának sokat idézett mondatává vált:
Örömmel teljesítem a nemzetnek önök által nyilvánított kívánságát, s áldom az isteni gondviselést, hogy e magasztos perczet megélnem engedte.
Családi tragédia írta át a programot
Az a bizonyos szombat 1867. június 8-ára esett, ám a különböző ceremóniák már jóval előbb megkezdődtek: a koronázási hitlevél átadása, a törvényi keretek rögzítése, fogadások, tisztelgések és küldöttségek, hosszú lenne még felsorolni is. A végleges programot csak 5-én közölték hivatalosan, mivel mindvégig merénylettől, atrocitásoktól tartottak. Június 6-án pedig, amint épp a koronázási főpróbát tartották, lesújtó hír érkezett: a magyarországi főkormányzósága idején sokak által gyűlölt Albrecht főherceg legkisebb gyermeke, a 18 éves Matild főhercegnő elhunyt. Még május 22-én szenvedett balesetet:
Matild az uralkodópár anyai unokatestvérének, Hildegárd főhercegnének a gyermeke volt, halálhíre családjuk egészét – Sisit különösen – mélyen lesújtotta, „lélekben ” ezek után igencsak nehezen azonosultak a koronázás ünnepi hangulatával. Ráadásul az ilyenkor szokásos udvari gyász többnapos ceremónia forgatókönyvét is erősen átírta, a hivatalos lapban megjelent közlés szerint az udvari gyász okán: „Ő Felségeik csak oly ünnepélyekben vehetnek részt, melyek szorosan és lényegesen a koronázási szertartásokhoz tartoznak. Tiszteljük meg e gyászt és ne vigadjunk ott mi sem, hol Királyunk vigalmainkban részt nem vehet…”
Gyász az ünnep idején
A hivatalos ünnepi programsorozat június 8-án, hajnali 4 órakor kezdődött a Citadellából leadott 21 ágyúlövéssel. A meghívottak már 6-tól elfoglalhatták helyüket a Nagyboldogasszony-templomban (Mátyás-templomban), ahova Ferenc József lóháton, Erzsébet hintón érkezett 7 órakor. Férje egyházi koronázási ceremóniája idején Sisi az oltárral szemközt felállított emelvényen várakozott.
„A király az oltárnál a királyné megkoronáztatása iránti kivánságát a primás [Simor János] előtt kijelentvén, a királyi korona az oltárra helyeztetett; azután a királyné fölkenetvén, a házi korona a veszprémi püspök [Ranolder János] által Ő Felsége fejére tétetett, az ország koronájával a primás és gr. Andrássy a királyné jobb vállát megérintették, s utóbb e korona a király fejére visszatétetett, mialatt a primás a királyné jobb kezébe a királyi pálczát [jogart], baljába az arany almát [országalmát] adván, őt székébe igtatta” – idézi a jelen lévő, Máramaros técsői kerületét képviselő Várady Gábornak a Máramaros című lapnak küldött beszámolóját a történész.
Az egyházi ceremónia után (ahol a nagymisén Liszt Koronázási miséje csendült fel) Erzsébet díszhintón tért vissza a palotába átöltözni, ezalatt a frissen megkoronázott király kíséretével gyalog vonult át egy vörös, fehér és zöld drapériával borított pallón a helyőrségi templomba – ma ennek maradványa a Mária Magdolna-torony – az aranysarkantyús vitézek avatására. Ezt követően az ünnepi tömeg sorfala előtt kíséretével, valamint koronázási menet nyeregképes tagjaival az Úri utca, Dísz tér és a mai Hunyadi János út vonalán a Lánchíd pesti hídfőjéhez lovagolt.
Sisi – tekintettel a közlekedési viszonyokra – hajóval érkezett a ceremónia folytatásához, annak pesti helyszínére, és a Lloyd-palota erkélyéről szemlélte a koronázási dombra fellovagló férje kardvágás szertartását.
Kardvágások és Ferenc József szobra
A mai Széchenyi téren állították fel ugyanis a koronázási dombot, vagyis egy óriási halmot az ország minden megyéjéből erre az alkalomra küldött földből. Régi hagyomány volt ez is, a ceremónia része: az új király a Magyarországot jelképező dombon esküt tett Magyarország törvényeinek betartására, majd lóháton, kardjával vágást ejtett mind a négy égtáj felé azt szimbolizálva, hogy megvédi az országot bármilyen irányból reá törő ellenséggel szemben.
A domb az 1870-es évekig állt a helyén, majd a díszes emelvényt elbontották, a földet pedig »eltemették« a téren
– mondja Borovi Dániel.
Vagyis, aki ma a Széchenyi téren jár, az fizikailag a történelmi Magyarország megyéiből származó föld, Ferenc József koronázási dombja felett lépdel. Az eredeti tervek szerint egyébként a tér középpontjában a király lovasszobra állt volna, mint fővárosunk első lovas emlékműve. Később, a budai palota bővítésekor az emlékművet a palota épülete elé tervezték, csakhogy közbejött valami.
Zenta városa megrendelte Róna Józseftől Savoyai Jenő lovas emlékművét, ám fizetni nem tudott, így a király megvásárolta. Amikor Széll Kálmán felvetette, hogy hazánk felszabadítójának emlékművét a Palota épülete előtt kívánják felállítani, Ferenc József csodálkozva kérdezte: „oda nem az én szobromat szánják?” A történet vége pedig az lett, amit ma is látunk: a Széchenyi tér „közepe” üres, a várban Savoyai emlékműve áll, Ferenc József lovasszobra pedig soha nem készült el.
A koronázás napja, június 8-a vacsorával zárult, az ilyenkor szokásos fáklyás felvonulás Matild főhercegnő halálára való tekintettel elmaradt.
Amnesztia a szabadságharc résztvevőinek
A másnapi program kiemelt eseménye a Redoute-ban (Vigadóban) délután megrendezett koronázási bankett volt. „Az 1060 teritékkel ugy a nagy és kisebb termek, mint az első emeleti karzat egy része el volt foglalva, a többi megmaradt hely ostrommal vétetvén be a jegyekkel bőségesen ellátott közönség által, de a melyek számára helyekről annál kevésbbé történt gondoskodás. Az asztaloknál mágnások, miniszterek, diplomaták, főpapok, képviselők, idegenek, banderisták a legnagyobb tarkaságban ültek egymás mellett. A democrat jelleg félreismerhetetlen volt – legalább az ebédnél. Midőn Ő Felségeik a király és királyné 4 óra tájban beléptek: hangos éljenzésekben tört ki a helyekről fölemelkedett társaság…”
A lakomát követően – a gyász és a kedvezőtlen időjárási feltételek következtében – elmaradt az estére tervezett kivilágítás, illetve Ferenc József és Sisi épp csak tiszteletét tette az eseményen.
E napon bocsátották ki az általános amnesztiát is: „Mindazon Ítéleteket, melyek Magyarországunknak s társországainak bármely lakója ellen politikai vádak folytán, vagy sajtóvétségek miatt e mai napig hozattak, úgyszintén a hasonló okokból elrendelt vizsgálatokat is, ezennel megszüntetjük. — Az elítéltektől elkobzott javakat viszszaadjuk; s mindazoknak, kik hasonló okok miatt még külföldön tartózkodnak, az országba leendő szabad visszatérést megengedjük…”
Hadiárvák Deák javaslatára
A június 10-ére tervezett bált sem tartották meg, ám mint kötelező „protokolleseményt”, a koronázási ajándékok ünnepélyes átadását igen. Utóbbi részeként az Országgyűlés 50-50 ezer aranyat adott át két díszes ezüst ládában, amit az uralkodópár a szabadságharc hadirokkantjainak, árváinak és özvegyeinek megsegítésére ajánlott fel. Erzsébet kultuszának máig meghatározó eleme ez a megható gesztus, amihez állítólag ő ragaszkodott. Vér Eszter Virág kiemeli:
a közhiedelemmel ellentétben nem Erzsébet ötlete volt, hanem Deák Ferenc javasolta, mint egy látványos békejobbot a magyarság felé.
Az átadást követően fogadták az egyes megyék hódoló küldöttségeit, majd e ceremónia végeztével az uralkodócsalád tagjai a palota erkélyéről szemlélték a természetbeni ajándékokkal felvonuló alattvalókat.
A haza bölcse egyébként a magyar politikai és szellemi élet több vezetőjéhez hasonlóan távolmaradt a koronázástól – sokan, például Jókai Mór még Pest-Budáról is elutazott. Ő tüntetőleg a Svábhegyen töltötte a napot, míg hét országgyűlési képviselő, ugyancsak demonstratív jelleggel Cinkotán, a falu csárdájában.
Június 10-én Erzsébet és Ferenc József rendkívül szűk, családi körben, az akkor 9 esztendős Rudolf trónörökös jelenlétében magánlakosztályában, háziöltözetben fogadta Deákot, hogy köszönetet mondjanak neki hosszú és áldozatos munkájáért. A történtekről Csengery Antal jegyezte fel: „Deák enyelegve kérdé a herczegtől, mi tetszett neki legjobban a koronázási ünnepélyen? »Maga a koronázás!« válaszolt a trónörökös. »Az eskünél nem lehettem jelen.« (…) Még egypár derült szóváltás után bevégződött a mintegy negyedóráig tartó elfogadás. Előbb a fejedelemasszony távozott a trónörökössel, ki búcsúra fölcsapott Deák kezébe. A király mégegyszer kifejezte háláját, köszönetét az elváláskor.”
A következő napi, június 11-ei terveken is változtattak a gyász okán: a délutáni udvari ebédet ugyan megrendezték, de kihúzták a programrendből az estére tervezett ünnepi díszelőadást a Nemzeti Színházban. A ceremoniális nehézségek valamelyest áthidalására – a hivatalosan közzétett udvari közlemény szerint – az udvari gyász felvételének határnapjául 1867. június 13-át jelölték meg.
Még két fájdalmas haláleset
Feltehetően ez a tény volt döntő az uralkodópár távozásának időpontjára is: Ferenc József június 12-én délelőtt immár megkoronázott királyként fogadta az országgyűlés küldöttségeit, szentesítette a törvényeket, majd az esti órákban a királynéval együtt elhagyta Magyarországot. Az előzetes tervek szerint aznap este még részt vettek volna a Sándor-palotában rendezett miniszterelnöki estélyen, melyen az uralkodócsalád képviseletében végül Ferenc József testvérei, Károly Lajos és Lajos Viktor főhercegek jelentek meg.
A magyar király és királyné az uralkodói pihenő rezidenciára, Bad Ischlbe vonult vissza, ám pihenésük nem lehetett zavartalan. Ischlben értesültek Maximilian Thurn und Taxis herceg, Erzsébet nővére, Ilona férjének haláláról. Az ő temetésén, június 27-én Regensburgban pedig újabb rossz hír érkezett: itt szereztek tudomást Ferenc József öccse, Miksa mexikói császár 1867. június 19-ei queretarói kivégzéséről.
Erzsébet néhány napig tartó possenhofeni részvétlátogatás után, július 2-án újra Ischlbe indult, ahova rövid bécsi tartózkodást követően Ferenc József is visszautazott vadászni. Ekkor, ischli nyaralásuk idején fogant legkisebb gyermekük, Mária Valéria – az utolsó magyar királylányról itt írtunk bővebben.
A koronázási ruha rejtélye
És mi az igazság Erzsébet híres koronázási ruhájáról? A máig tartó legenda szerint a ruha kifejezetten a koronázásra készült, és Erzsébet csak ott viselte. Valóban kuriózumról van szó: egy magyar stílusú díszruha amelynek fekete-fehér színösszeállítása egyértelműen a királyné ízlését közvetíti: Sisi öltözködésében mindig is a fekete dominált. A kutatás azonban kiderítette:
a később híressé vált koronázási fotósorozat, amelyen e ruha felsőrészét (szaknyelven ruhaderék) viseli, csaknem másfél évvel korábban, 1866 márciusában készült Emil Rabending bécsi műtermében. Magát a ruhát vagy egyes elemeit pedig már 1866 elején viselte az országgyűlési fogadás alkalmával
– fogalmaz Borovi Dániel.
A Habsburg dinasztiában ugyanis elvárás volt, hogy az uralkodó közszereplésein a birodalom adott nemzetének díszviseletében jelenjen meg. Így tett Ferenc József már első, 1852-es látogatása alkalmával is. Sisi „koronázási ruhás” képei 1867 közepétől jelentek meg az illusztrált lapokban, ekkor még fametszetként, fotók majd csak a ’80-as évektől szerepeltek a lapokban: Erzsébet királyné koronázási sorozata ekkoriban is óriási érdeklődésre tarthatott számot.
