A korlátozások hiányából és a vírusok szezonalitásából adódóan úgy tűnhet, hogy a koronavírus-járványnak vége, ám ez nem igaz: az esetszámok még mindig magasak, és újabb variáns okozhat potenciálisan problémát az őszi szezonban. Bár a vakcinák működnek, még mindig nagy a hezitálók csoportja, ez pedig akár komoly őszi hullámot is okozhat.
Az InterAcademy Partnership (IAP), azaz 140 tudományos, mérnöki és orvosi akadémia globális hálózatának friss jelentése szerint a vakcinákkal kapcsolatos hezitálás komoly probléma, de nem olyan, amit a megfelelő eszközökkel ne lehetne kezelni.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint létező jelenség a vakcinahezitálás, vagyis a
vakcinák elfogadásának vagy elutasításának elhúzódása annak ellenére, hogy az oltások rendelkezésre állnak. A hezitálás összetett és kontextus-specifikus, időben, helyben és vakcinánként változó lehet. Jórészt olyan tényezők befolyásolják, mint a kényelem vagy a magabiztosság.
Az IAP-jelentés ismertetőjén az egyik szerző, Toni Gabaldón spanyol kutató arról beszélt, hogy az oltások megjelenése után röviddel spanyol kutatások kimutatták: a lakosok 22,43 százaléka hezitált a vakcinációval kapcsolatban, a fő okok pedig a hatékonyság és a biztonság kérdései voltak. „Sejthető, hogy azóta sok hezitáló mégis beoltatta magát, amikor látta, hogy hosszú távon nem járnak komoly mellékhatásokkal az oltások, és az is biztosan szerepet játszott, hogy egyre többen estek túl az oltáson” – mondta.
Ahhoz, hogy ezt a magas számot csökkenteni lehessen, nemcsak a vonatkozó tudományos tények ismeretére van szükség, hanem azoknak az okoknak a megértésére is, amelyek miatt az emberek vonakodnak az oltástól, ami valószínűleg megköveteli pszichológiájuk, csoportjaik, valamint a médiával való kapcsolatuk, különösen a közösségimédia-használatuk megértését. Ebben segít különösen sokat az IAP jelentése.
Herman Wasserman dél-afrikai kutató az eredmények ismertetése során elmondta: alapvető probléma, hogy jelenleg nem egy, hanem legalább kettő pandémiával küzdünk. A világjárvánnyal és az infodémiával, utóbbi pedig magával hozza az úgynevezett információs rendellenességet, ami egy átfogó kulturális probléma. Az információs rendellenesség hatására a nyilvánosság rendezetlen lett, kiegyensúlyozatlanná vált a hiteles információk és a diszinformáció aránya.
Ahhoz, hogy megértsük, ki és miért hiszi el, illetve ki és miért terjeszti az álhíreket, érdemes tisztában lennünk néhány alapvető definícióval. Magyarul még kevés megfelelő szavunk van ezekre, ám – sajnos – ideje bevezetni őket a köztudatba.
- A tévinformáció vagy miszinformáció olyan fals állításokat tartalmazó információ, amit nem károkozás céljából készítettek.
- A mal-information vagy rosszindulatú információ magában foglalja azokat az információkat, amelyek nagyrészt megfelelnek a valóságnak, de arra használják fel őket, hogy ártsanak velük.
- A diszinformáció részben hamis, részben igaz, és valamilyen hátsó szándékkal hozták létre. Ez a szándék lehet szociális, politikai, haszonszerzési vagy bármi olyan, amiből a diszinformáció megalkotója és terjesztője hasznot húzhat.
- Egy negyedik kategória a dezinformáció, ami hasonló a diszinformációhoz, csak valamilyen hivatalos szerv hozta létre és terjeszti befolyásolás céljából.
Az „álhírek” kifejezésnek az idő során politikai fennhangja lett, ezért ezt érdemes elkerülni – nem is pontos megfogalmazás, hiszen nincs benne a fenti felosztás. Ennek ellenére nagyjából mind a négy kategória lehet álhír, talán a rosszindulatú információ az egyetlen, ami ilyen téren kilóg a sorból.
Miért vonzó a fals információ?
Hihetnénk, hogy 2022-ben, amikor az interneten már bármit meg lehet találni néhány kattintással, a fals információknak esélyük sincs – ez azonban egyáltalán nem igaz. Sok oka lehet annak, hogy az emberek miért fogékonyak ezekre az információkra.
- Ezek egyikét a társadalom működésének sajátosságaiban kell keresni: az emberek az összetett, bonyolult helyzetekben (mint amilyen egy világjárvány is) vágynak az egyszerű magyarázatokra, gyors megoldásokra. A diszinformáció általában ezt kínálja nekik. Jellemző, hogy az emberek bizalma megrendült a médiában és az állami intézményekben, ráadásul a fals információk épülhetnek korábban is fennálló előítéletekre, elképzelésekre (például, ha valaki hajlamos elutasítani a nyugati orvoslást, az előbb hiszi el a vakcinákkal kapcsolatos álhíreket is).
- Aztán ott vannak még az egyéni motivációk is: annak az érzése, hogy tartozunk egy csoporthoz, még akkor is, ha az a csoport marginális és szembemegy a többséggel. A világ egy ijesztő hely, megnyugvást adhatnak az egyszerű és gyors válaszok, amiket ezek a csoportok kínálnak.
- Az összeesküvés-elméletekben való bizalomra irányuló személyes motivációt három szükséglet kielégítésének vágya is vezérli: az egzisztenciális szükségletek – vagyis a motiváció arra, hogy az ember biztonságban érezze magát, és kontroll alatt tudja tartani a környezetét; az episztemikus szükségletek – vagyis a környezet megértésének motivációja; illetve a társadalmi szükségletek – avagy az önmagáról és a csoportjáról alkotott pozitív kép fenntartásának motivációja.
Az oltásellenes érzelmek a korábbi félretájékoztatásra és rossz ismeretekre illeszkednek, ide értve például a vírus eredetére vonatkozó összeesküvés-elméleteket, valamint az olyan, kétkedve fogadott intézkedéseket, mint a maszkok viselése. Ezek együttállása megteremtette a lehetőséget egy „antivax szupervihar” kialakulására – írja a jelentés.
De ki osztja az összeesküvés-elméleteket?
Egy, Wasserman által idézett afrikai kutatás szerint az emberek önként és tudatosan osztják ezeket a tartalmakat akkor is, ha tudják, hogy nem feltétlenül igazak. A félretájékoztatás terjedése nagymértékben függ attól a tértől is, ahol az emberek információt osztanak meg és fogyasztanak. A közösségimédia-platformokat például alapvetően úgy tervezték, hogy ösztönözzék a gyors görgetést, elősegítsék a pontatlan olvasást és ösztönözzék a megosztást. A véleménybuborékokról pedig biztosan mindenki hallott már – ezek létrejöttét is elősegíti a közösségi média.
Persze vannak olyanok, akik ebben nem biztosak – ők alapvetően egy rosszul értelmezett állampolgári kötelességtudatból vagy csak viccből osztogatják az ilyen tartalmakat.
A jelentés egyébként részletesen kitér arra is, hogy mit tehetnek az akadémikusok és a tudománykommunikátorok azért, hogy az ilyen diszinformáció és összeesküvés-elméletek minél kevesebb sikerrel terjedjenek. Fontos persze a közérthető információátadás vagy a tudományba és intézményekbe vetett bizalom növelése, de azzal is lehet harcolni a vakcinahezitáció ellen, hogy nyíltan kommunikálunk arról, mire jók a vakcinák és mire nem. Rengeteg a tévképzet ugyanis például arról, hogy az oltások megakadályozzák-e a fertőződést, és ha nem, akkor mire is jók tulajdonképpen – ezeket az információkat egyértelműen kell átadni. Ezen túl pedig fel lehet készíteni az embereket arra, hogy milyenek a diszinformáció sajátosságai – így saját maguk is ki tudják majd szűrni a fals híreket, ha találkoznak velük.
