Az emberiség számára a történelem előtti korok egyik legjelentősebb mérföldköve volt, amikor nagyjából 10–12 ezer évvel ezelőtt az ember a vadászó-gyűjtögető életmódról fokozatosan áttért az állattenyésztésre és a földművelésre. Hosszú, évszázadokat, évezredet felölelő folyamat lehetett ez, ráadásul a világ különböző pontjain más-más időszakban ment végbe – sokszor egymástól függetlenül. Az élelmiszerforrások mennyiségi növekedése magával hozta a valódi, állandó települések létrejöttét, elkezdett kialakulni az a rendkívül összetett rendszer, amit ma emberi civilizációnak nevezünk.
Ráment az egészségükre
A letelepedett életmód már rövid távon is jelentős fiziológiai változásokat generált fajunkban. Laikusként bátran gondolhatjuk, hogy minden könnyebbé és egyszerűbbé vált, hiszen már nem azon múlt a túlélés, hogy sikerül-e elejteni a mamutot vagy találnak-e elég magot, bogyót a környéken. „Kéznél voltak” a házi állatok, a megtermelt élelmiszer, lehetőség adódott felesleg felhalmozására: az emberek jobban és bőségesebben táplálkoztak, egyre gyarapodtak.
Egy magyar részvétellel folyó nemzetközi kutatás 167 – részben a Kárpát-medencéből származó – emberi maradványt vont genetikai és antropológiai vizsgálat alá, amelyek a felső paleolitikumtól (Kr. e. 38 000) a középső vaskorig (Kr. e. 400) terjedő időszakból származnak. Az eredményekről beszámoló tanulmány az amerikai tudományos akadémia folyóiratában, a PNAS-ben jelent meg, és következtetései ellentétesek a fenti laikus feltételezéssel:
Hogy mindez mit is jelent pontosan, illetve mi magyarázza a jelenséget, arról Dr. Hajdu Tamás antropológust, az ELTE TTK Embertani Tanszékének docensét kérdeztük, aki a fent említett hazai régészeti és embertani kutatást, valamint a genetikai minták kivételét koordinálta.
Vándorlások évezredeken és kontinenseken át
Ma már köztudott, hogy őseink Afrikában fejlődtek ki, onnan kiindulva hódították meg a világot. A jelenleg ismert bizonyítékok alapján az első, még kisebb és sikertelen kivándorlási hullámok mintegy 120 ezer évvel ezelőtt indultak el Afrikából, ezek a kis csoportok nem jutottak tovább a Közel-Keletnél és az Arab-félszigetnél. A mai ember első sikeres kivándorlási hullámai hozzávetőleg 70 ezer éve indultak Afrikából. A népesség az enyhébb éghajlatú, táplálékban gazdag déli tengerparti sáv mentén haladva idővel meghódította egész Délkelet-Ázsiát és Ausztráliát, a kontinens középső része felé haladva pedig Eurázsiát is.
Európában a legkorábbi modern emberi jelenlét 54 ezer évre tehető. Amerikában pedig nagyjából 14–16 ezer éve tűnt fel az ember
– mondja a 24.hu-nak Hajdu Tamás.
Az őskőkori (paleolit) és középső kőkori (mezolit) emberek vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak: fő táplálékforrásuk az elejtett állatok húsa volt, emellett bogyókat, terméseket, gyökereket, gombákat, magvakat ettek. Állandó mozgásban voltak, a nagy növényevők állatok csordáinak nyomában jártak, ha úgy tetszik folyamatosan követték a mozgó éléskamrát. Bár átmeneti és vadászszállásokat használtak, de ez az életmód nem tette lehetővé állandó lakóhelyek kialakítását.
Erős, robusztus emberek
Amikor őseinkről vagy a korai modern emberről beszélünk, többször előkerül a „hagyományosnak” számító ősember kifejezés. Mivel egyre jobban megismerjük fajunk családfáját, ma már tudjuk, hogy nem voltunk mindig egyedül a Földön. Egykoron számos „unokatestvérünk” élt e bolygón, egyesek velünk párhuzamosan is. Őket mind nevezhetjük köznyelvi értelemben ősembernek, ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy ezek a rokon emberfajok nem voltak közvetlen őseink.
Ezek a közeli rokonok végül mind kihaltak, vagyis a Homo nem egyetlen, mára fennmaradt faja a Homo sapiens sapiens (a kifejezés értelmes/gondolkodó embert jelent) – ezek vagyunk mi, a modern emberek. Több tízezer év alatt a testünket és a kultúránkat tekintve történtek ugyan jelentősebb változások, de történetünk főhőseit lényegében korábban élt modern embereknek tekinthetjük, még a Kr. e. 38 ezerben élőket is.
Ez jelentős részben a fizikailag rendkívül megterhelő életmódnak, mindennapi életnek volt köszönhető. A Föld különböző régióiban élt népességei között a testmagasságban egykor és ma is jelentős különbségek figyelhetők meg. Az eltérések jelentős része genetikai okokra vezethető vissza, kisebb része pedig a környezetből, az elérhető tápanyagok minőségéből, mennyiségéből és a növekedés, érés során az adott egyént ért fizikai stresszből adódik. Vagyis a felnőttkori testmagasság elérését több tényező is befolyásolja, mégis a testmagasság volt az, amely a tudósok számára megadta az alapot a szóban forgó kutatáshoz.
Genetika és embertan
Ma már ismert, hogy DNS-ünk mely génjei felelősek a felnőttkori testmagasságért, vagyis azért, hogy egy egyén maximálisan mekkora testmagasságot érhet el abban az esetben, ha teljesen optimális körülmények között nő fel. Mivel tudjuk, hogy a felnőttkori termet elérését a környezet is befolyásolja, ezért a potenciálisan elérhető (genetikailag kódolt) testmagasság és a ténylegesen elért testmagasság összevetése értékes információkkal szolgálhat.
A Kárpát-medence hosszú és gazdag történelmi múltja, az itteni környezet jó lelet- (és DNS) megtartó képessége okán a hazai minták komoly értéket képviseltek a nemzetközi archeogenetikai kutatásban, amelyet több, a közelmúltban megjelent tanulmány is bizonyít. A régészeti feltárásokon előkerült emberi maradványok fontos információt hordoznak a múltunkról, az átélt fertőzésekről, táplálkozásról és életmódról.
Mivel a felnőttkori termet létrejöttében a genetikai faktorok mellett az említett tényezők szerepe is meghatározó, ezért az általános egészségi állapot rekonstrukciója során a genetika és az embertan eredményei remekül kiegészítik egymást. A mostani kutatás eredménye alapján kiderült, hogy az emberek általános egészségi állapota az újkőkorban (a Kárpát medencében Kr. e. 6000/5500–4500-ig) jelentősen romlott. Ezt jelezte, hogy a genetikailag elérhető maximális testmagassághoz képest a valójában elért magasság egyértelműen csökkent.
Átlagosan 3,82 centiméterről van szó, amely a rézkorban viszont növekedésnek indult – az újkőkori átlagos magassághoz képest 1,95 centivel –, és ez tovább nőtt a bronzkorban (2,7 cm-rel), illetve a vaskorban (3,27 cm-rel). Azonban e korszakok testmagasságértékei is elmaradtak még az újkőkort megelőző időszak adataihoz képest.
Egyetlen kérdés maradt: mi áll mindennek a hátterében?
Táplálkozás és betegségek
Az újkőkor vagy neolitikum kezdetén ment végbe a korábbi vadászó-gyűjtögető életmódról az állattenyésztésre és a növénytermesztésre való átállás.
Óriási változás volt ez az addigi folyton vándorló-vadászó népességnek, amely energiaszükségletének jó részét korábban állati fehérjével biztosította. A földművelés megjelenésétől kezdve viszont az étrend jelentős részét immár a gabonákból származó szénhidrát tette ki, amely az izomfejlődés szempontjából kevésbé szerencsés. A másik fontos ok a településekben keresendő: az addigi kis csoportok állandó településeket hoztak létre, amelyek lélekszáma később növekedni kezdett. A kis területre nagyobb létszámú közösségek koncentrálódása pedig a fertőzések, betegségek könnyebb terjedését hozta magával.
A megváltozott étrend és a gyakori betegségek pedig valószínűleg a teljes népesség egészségi állapotának romlását hozták magukkal
– adja meg az összegzést Hajdu Tamás.
Egyelőre nem tudni, a folyamat miért állt meg, majd fordult az ellenkezőjébe a rézkortól, vagyis a Kr. e. V. évezred második felétől kezdve. A kérdés pontos tisztázásán továbbra is dolgoznak a szakemberek. Számos hazai biorégészeti projekt keretein belül kutatják a hazai őskori emberek betegségeit és életmódját, amelyek a kutatók reményei alapján választ adhatnak a fenti folyamatok pontos hátterére.
