A magyarok keményen küzdöttek, hősiesen harcoltak a Sajó-menti, vagy más néven Muhi csatában 1241. április 11–12. folyamán: IV. Béla öccse, Kálmán herceg egyik ellentámadása után a rögtönzött mongol haditanácsban még a visszavonulás is felmerült. A tatárok saját veszteségeiket mérséklendő egérutat nyitottak a körülzárt keresztényeknek, hogy a kisebb-nagyobb csoportban menekülő embereket már könnyebben „levadászhassák”.
Szorosan a király nyomában?
A többség a várt irányba, Pest felé indult, a király azonban túljárt az ellenség eszén. Ő a kíséretével északnak tartott, Felső-Magyarország hegyei közt lóhalálában jutott el Pozsonyba, miközben a tatárok végig a nyomában loholtak. E szempontból valósághű a Képes krónika ábrázolása, ahol az üldözők szó szerint egy karnyújtásnyira vannak a király mögött. Manapság az egész időszakról ez a kép él a történelmi köztudatban, ám a valóságban, ha csak néhány hónapra is, de
Az ELTE vezetésével – számos intézmény részvételével – alakult meg az a kutatócsoport „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” néven, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit. A részletekről, új eredményekről és értelmezésekről több cikkben számolunk be a 24.hu-n.
A folytatásban IV. Béla „meneküléséről” lesz szó onnantól kezdve, hogy királyunk megszabadult a segítségnyújtás helyett őt megzsaroló Babenberg Frigyes osztrák herceg „vendégszeretetétől” – ami az előtt történt, arról itt írtunk részletesen. Bárány Attila történészprofesszorral, a Debreceni Egyetem egyetemi tanárával beszélgettünk.
Zágráb, a menedék
A magyar uralkodót üldöző tatár csapatok, miként az északnyugatról érkező seregük is megtorpant a Dunától északra, így, mikor április végén Béla Frigyestől is szabadult, úgy tűnt, sikerült megmenekülnie. De legalábbis némi előnyhöz jutnia. Okleveleinek keltezéséből tudjuk, hogy Hainburgból nagyjából a mai osztrák–magyar határ mentén, Vasvár és Szentgotthárd irányában Zágrábba vezetett az útja, május első felében érhetett a városba.
Itt rendezte be az udvarát, ide vitette családját Fehérvárról, illetve ide rendelte főembereit, a kancelláriát, a kincstárat, Szent István ereklyéit, egy szóval minden értéket, és a kormányzáshoz szükséges személyt, eszközt
– mondja a 24.hu-nak Bárány Attila.
Minden bizonnyal még öccsével, a tragikus csata egyik legkiemelkedőbb hősével is találkozhatott, utoljára. Kálmán ugyanis a források szerint végül halálosnak bizonyuló, súlyos sebeket szerzett az összecsapásban. Kísérőivel Pest felé vágtatott tudva, hogy az ellenség pont ezt várja: húzta magával a tatárok jó részét, talán bátyját is így próbálta fedezni. Sikerült üldözőit leráznia, és miután figyelmeztette Pest lakóit a közeledő veszélyre, ő is délnyugatnak ment.
Május közepén ért a Somogy megyei Segesdre, majd a mai Horvátország területén, a Zágrábtól nem messze fekvő akkori egyházi központban, Csázmán halt meg a hónap végén.
Még pápa sincs, aki segítsen
Béla, aki egyelőre biztonságban érezhette magát és családját is, teljes erőbedobással dolgozott. Korábbi cikkünkben említettük, hogy a Duna vonalára alapozta az ország védelmét, Geregye nembeli Pál országbírót bízta meg az olyan gázlók, átkelők védelmével, ahol a hódítók seregei átkelhettek volna. A nyugati határ körzetében Pozsony környéke állta a sarat, attól nyugatra pedig az osztrák herceg csapatai tartották a folyó bal partján a Mongol Birodalmat.
Csúcsra járt a diplomácia is, a király folyamatosan levelezett nyugati uralkodókkal, de főleg a pápával segítség reményében. Ám Róma a legkevésbé sem állt a helyzet magaslatán. 1241. augusztus 9-én meghalt IX. Gergely pápa, utódját csak október végén sikerült megválasztani IV. Celesztin személyében, aki viszont két héttel ezt követően elhunyt. Az egyház 1243 nyaráig vezető nélkül maradt.
A lehetetlen helyzetet példázva a történész elmondja, hogy például sem Béla 1242. január 19-én kelt, a pápának szánt levelén, sem a magyarországi egyháziak február eleji segélykérésén nem szerepel a címzett neve: kihagyták a megszólítást, hogy azt majd a követ „töltse ki” ott helyben, ha addigra lenne új egyházfő.
Spalato, Trau és egy kis sziget
A különösen kemény mínuszokat hozó tél aztán meghozta a tatárok számára az áttörést, ismét egy elmés cselt kieszelve megbizonyosodtak a jég megfelelő vastagságáról, és átkeltek a Dunán. Ezzel új lendületet kapott a király utáni hajsza is, a Mongol Birodalom logikája szerint ugyanis egyetlen ország meghódítása sem volt teljes, amíg annak törvényes uralkodója életben volt. A feladat Ögödej nagykán egyik fiára, Kadán vezérre várt.
IV. Béla kénytelen volt elhagyni Zágrábot, február folyamán Szlavóniából a dalmáciai Spalatóba (a mai Split) ment, nyilvánvalóan azért, hogy végszükség esetén a tengeren menekülhessen tovább.
A kortárs Spalatói Tamástól, a város főesperesétől tudjuk, hogy a menekülő magyarok olyan zsúfoltságot okoztak, hogy sokak szállást sem találtak, az utcákon kényszerültek tábort verni. Spalato ugyan befogadta a magyar királyt, de hajókat már nem bocsátott a rendelkezésére, márpedig abban a helyzetben tovább hátrálni már tényleg csak a tenger felé lehetett. Nem maradhattak, pedig a tatárok már ismét karnyújtásnyi közelségbe kerültek: a magyarok így Trau, a mai Trogir felé vették az irányt, ahol már sikerült hajókat szerezni.
A város nem volt biztonságos, ezért egy, a parttól távolabb eső szigetre, a hagyomány szerint a mai Kraljevacra mentek, ami a király szót őrizte meg, a név IV. Béla ezen »látogatásának« a tanúja
– jegyzi meg a szakember.
Tragédia a családban is
Feszült várakozással teltek a következő napok, hetek. A vízen kisebb hajók és csónakok járőröztek, a mongolok szárazföldi mozgását kémlelve, a nagyobb hajók pedig útra készen várakoztak: Béla, családja és főemberei szükség esetén Itáliában kerestek volna menedéket.
Erre azonban nem volt szükség, mert a tatár had márciusban váratlanul kivonult a Magyar Királyság területéről. Kadán valamikor március elején hagyta el a térséget a mai Dubrovnik felé, Béla 10-én lépett ismét partra, egy oklevele tanúsága alapján 18-án kitüntette Trau városát a neki nyújtott segítségért. Nagy kő eshetett le a szívéről, Bárány Attila kiemeli, mennyire aggódott hazája és családja sorsáért.
A tatárjárás óriási pusztítása közismert, ám az uralkodó família személyes tragédiája kevésbé. Az egész család végig együtt volt, nagyon vigyáztak rájuk, mégis a király két lánya, a körülbelül 16 esztendős Katalin, és az alig egyéves Margit is életét vesztette.
IV. Béla pedig fogadalmat tett, hogyha születendő gyermeke lány lesz, akkor a kora keresztény vértanú, Antiochiai Szent Margit után Margitnak nevezi el, és Istennek ajánlja. A későbbi Szent Margit hercegnő Klissza (ma Klis, Split mellett) várában látta meg a napvilágot a tatárdúlás tetőpontján, 1242. január 27-én.
Sokáig nem mertek haza térni
Ma már tudjuk, hogy 1242 márciusában a tatárok végleg távoztak, de akkor ez még cseppet sem volt biztos, sőt. A király és kísérete még sokáig Szlavóniában maradt, a királynét és a gyerekeket Klisszába vitték. Különösen fiát, a trónörökös Istvánt óvta apja, külön testőrt bízott meg a védelmével még a váron belül is. Biztonságos helynek számított, az erőd ugyanis korábban sikerrel ellenállt a tatárok ostromának – manapság egyébként rendkívül népszerű turistacélpont, miután itt forgatták a Trónok harca több jelenetét.
Maga a király valamikor augusztus és október között tért vissza a szűkebben vett Magyarországra, október elején legalábbis biztosan Pannonhalma környékén járt, és ott adott ki okleveleket. Képes volt megóvni és hazahozni kincstárát és Szent István ereklyéit.
