Az 1241 áprilisában vívott Sajó-menti csata (vagy más néven muhi csata) után legalább kettő, de inkább több tatár csapat prédálta módszeresen a Magyar Királyság területét – kivételt ebben az 1241-es esztendőben egyedül a Dunántúl jelentett. Az Alföld jelentős része pusztasággá vált, de érintetlen tájakat gyakorlatilag sehol nem találunk. Halottak és felperzselt falvak, városok jelezték a mongolok mozgását, akit nem gyilkoltak meg, azt vagy rabláncon vezették keletre rabszolgának, vagy saját haderejükbe kényszerítették. Őket állították a legelső sorokba, ma azt mondanánk, ágyútöltelékként.
Az értelmetlennek látszó tudatos kegyetlenség, modern szóval a terror a birodalom terjeszkedési politikájának alappillére volt, a megfélemlítést hivatott szolgálni, a behódolást gyorsítani. Olyannyira, hogy az már-már méltatlan az áldozatokhoz, és főleg azokhoz, akik ebben a bő másfél évben minden erejükkel, utolsó csepp vérükig az ország megmentéséért küzdöttek. És nem eredménytelenül, mint ahogy azt ma sokan tudni vélik.
Az ELTE vezetésével számos intézmény részvételével alakult kutatócsoport „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” néven, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit. A részletekről, új eredményekről és értelmezésekről több cikkben számolunk be a 24.hu-n, a folytatásban Dr. Laszlovszky József régésszel, a Közép-európai Egyetem professzorával beszélgettünk arról,
Tartották a Duna vonalát
Sorozatunk előző részét azzal zártuk, hogy a tatárok a Sajó-menti csata után bő nyolc hónapig nem keltek át a Dunán. Ez már csak azért is furcsa, mert a Mongol Birodalom a kor minden szempontból legprofibb hadseregét tudhatta magáénak, a nagy folyókon való átkelések sem jelentettek a katonák számára lehetetlen küldtetést. Persze nagy logisztikai kihívásnak számított, de mindig hatékonyan, komolyabb fennakadás nélkül megoldották. Akkor mégis miért vártak 1241/42 teléig?
IV. Béla leveleiből és későbbi intézkedéseiből tudjuk, hogy a muhi vereség után a Dunát tekintette fő védelmi vonalnak, és „ezek szerint” hosszú ideig sikerült is tartania.
A mongoloknak tényleg nem jelentett lehetetlent bármikor több ezer harcossal átvágni a folyó valamely gázlóján, ám ilyenkor adott csapattestek védtelenek voltak. És ha a túlparton felkészült ellenség várja őket, az akció egyenesen öngyilkosság
– mondja a 24.hu-nak Laszlovszky József. Amihez azt is hozzátehetjük, hogy hétköznapi körülmények között viszonylag kevés olyan folyószakasz lehetett, ahol egy nagyobb sereg biztonságosan átkelhetett.
Mindebből pedig azt látjuk, hogy a magyar vezetés egyrészt nem hullott szét, az életben maradottak tették a dolgukat, szervezték a védelmet. Másrészt nyugaton rendelkezésre álltak még olyan katonai tartalékok, amelyek legalábbis nagy veszteséget okozhattak volna az éppen átkelő ellenségnek. A tatár vezérek tehát nem kockáztattak, a forrásokban is fordulópontként szerepel részükről, amint a Dunán való átkeléssel a téli fagyokat várták.
Remek cselt eszeltek ki
A különösen hideg tél és a fagyok rendkívüli segítséget nyújtottak a támadóknak abban az évben, az erős mínuszokban a folyóra rég nem látott vastagságban borult jégpáncél. De hogyan derítsék ki, hogy elbírja-e több ezer ló és ember súlyát? Különösen úgy, hogy a védekező magyarok a túloldalon folyamatosan próbálták feltörni a jeget, megakadályozandó az átkelést. A tatárok remek cselt eszeltek ki. Nagyszámú lovat és barmot hajtottak a partra, mintha ők maguk már elvonultak volna hátrahagyva a zsákmányolt jószágot. Három nap után a magyarok gyanúja elaludt, átmentek a jégen, és áthajtották az állatokat a maguk oldalára – ez volt a jel, hogy a jég biztonságos.
Nem tudjuk pontosan, hogy mikor és hol történt az átkelés, a szakemberek a Pest alatti szakaszt tartják a legvalószínűbbnek. Itt a sík vidéken már nyugodt, lassú a folyó, szigetek, zátonyok és galériaerdők tették biztonságosabbá a műveletet. E helyszín mellett szól az is, hogy az egész Dunántúlon a Székesfehérvár és a Duna közti területet érte a legnagyobb pusztítás – ennek mértékét jól mutatja, hogy később e táj egy részére is kunokat kellett telepíteni az újrakezdéshez. Itt érkezhetett tehát egy nagyobb katonai erő, ami aztán esetleg részekre osztva különböző irányokba indult.
Innentől kezdve csak töredékes adatokra támaszkodhatunk, a számos tudományágat felölelő kutatás a kevés közvetlen bizonyítékból és közvetett információk alapján igyekszik rekonstruálni az eseményeket. Nem ismert például a támadók létszáma sem, nem tudjuk, milyen arányban oszlott meg a mongol had immár Magyarország teljes területén, csak a kérdéseket sorolhatjuk.
Vajon a hódítás egyetlen nagy sereggel haladt előre keletről nyugatra, mint ahogy egy polip halad, a karjaival közben több irányba is hosszan kinyúlva? Vagy az erőket megosztva, „párhuzamosan” dúlták az ország minden szegletét? Nem tudjuk. Érdemes azonban kiemelni, hogy a berögzült vélekedéssel ellentétben Muhi után nem minden a tatárok kénye és kedve szerint alakult.
A fősereg kelhetett át a Dunán
A pusztulás jelei egyre-másra bukkannak felszínre a Dunántúlon is, illetve a források szintén adnak fogódzót. A mongol csapatmozgások egyik leglényegesebb eleme a király kézre kerítése volt, aki Babenberg Frigyestől szabadulva előbb Zágrábba, majd a dalmát tengerpartra húzódott vissza. Jelentős erők üldözték, amelyek, ha ellenállásba ütköztek, azt kegyetlenül leverték, de elsődleges céljuk a király elfogása volt. Mai szemmel talán furcsa, de a mongolok alapvető fontosságúnak ítélték: a hódítást addig nem tekintették befejezettnek, addig nem nyugodtak, amíg az adott terület uralkodója életben volt.
Egy másik jelentős erő a Duna jobb vagy esetleg párhuzamosan mindkét partján valamikor 1242-ben dél felé haladt, lángba borította Pécs és Bács városát, majd Belgrád környékén pusztított. Ez nyilvánvalóan akkor következett már be, amikor kiderült, hogy nem bírnak számos dunántúli várral, erődített hellyel. Egyesek szerint ez volt a Batu vezette fősereg, amely a mai szerb fővárostól aztán már a Balkán felé indult.
De mi is történhetett a Dunántúlon? Van egy forrásunk, pontosabban egy levelünk 1242-ből, amelyet egyházi vezetők írtak a pápának segítséget kérve, ebben felsorolták az ellenálló és el nem foglalt várakat, városokat. Ha ehhez hozzátesszük mindazt, amit a pusztítás mértékéről tudunk a legújabb kutatások tükrében, akkor azt látjuk, hogy ha húzunk egy vonalat Esztergom és Zágráb között, attól délkeletre sokkal nagyobb a veszteség, mint északnyugatra.
Ez nem jelenti azt, hogy a királyság északnyugati szeglete »megúszta« volna, hanem ott vagy kisebb volt a nyomás, vagy eredményesebb a védekezés
– teszi hozzá a régészprofesszor.
Mindent összevetve úgy tűnik, hogy a mongol fősereg kelt át a Dunán, keményen lecsapott a folyó és Székesfehérvár közti területre. Ezt követően több irányban is indított támadásokat a Dunántúl teljes területén akár egyben maradva, akár részekre válva, majd a már említett módon, Belgrád felé elhagyta a Magyar Királyság területét – a távozás okáról sorozatunk későbbi részeiben lesz szó.
Fokozódó ellenállás
Itt érdemes viszont kitérni a várak szerepére, hiszen a történelemkönyvekben szinte közhelyként olvassuk, hogy a Dunántúl kővárainak köszönhetően szenvedett kisebb veszteséget, mint hazánk középső tájai. Ez azonban csak részigazság, hiszen egyrészt a falak önmagukban mit sem érnek, másrészt a mongolok technikás, tapasztalt várvívók voltak. Nem is kell jobb bizonyíték, mint a bevehetetlennek vélt Kijev elfoglalása 1240-ben.
Néhány erődítmény valóban „túlélte”. Esztergom, az egyik legjelentősebb magyar város elpusztult, de a várhegyen lévő erődítmény kitartott, egyrészt kedvező topográfiai adottságainak, másrészt a spanyol földről származó Simon ispánnak, valamint kitartó és jól képzett íjászainak köszönhetően. Ugyanezt mondhatjuk el Pannonhalmáról, Pozsonyról és részben Székesfehérvárról is – ez utóbbit a várost és a várat körülvevő mocsarak segítették a védekezésben.
A nagy kérdés, hogy vajon miért? A válasz az időben keresendő. Laszlovszky József szerint azt látjuk, hogy az egyre fokozódó ellenállással szembesülve a mongolok nem vállalkoztak tartós ostromra, ha valahol kudarcot vallottak, inkább mentek tovább. Ez egyrészt tényleg a védelem erejét és sikerét mutatja, ami közrejátszhatott abban is, hogy végül a mongolok felhagytak Magyarország meghódításával.
Keményen védekeztek
Másrészt azt bizonyítja, hogy a király nem engedte ki a kezéből az irányítást, és az alsóbb szintek is jól működtek. Az egész középkori közigazgatás, a vármegyerendszer katonai alapon működött, ahol egy megyésispán önállóan is képes volt a hadműveletek irányítására. Sőt, ez volt az elsődleges feladata. De ugyanez elmondható egy érsekről vagy püspökről is, ahogy azt a hősiesen harcoló főpapok bizonyították a muhi csatában.
Az ispán a vármegye első embereként a rendelkezésére álló katonasággal és a lakosság bevonásával szervezte az ellenállást, ami jól védhető terepen – mocsaras vidéken, hegytetőkön – épült kővárakban sikeres lehetett még a kor leghatalmasabb és legütőképesebb hadserege ellenében is. Az Alföldön sem az elszántság, hanem a megfelelő földrajzi környezet és az ostromnak jobban ellenálló kővárak hiányoztak. A közelmúltban ott feltárt, a falvak templomai köré emelt sáncok és védőárkok éppen úgy a hősies küzdelem bizonyítékai, mint az ott elesettek maradványai.
Hogy ennek volt-e része a tatár had távozásában? Erről sorozatunk későbbi részeiben esik szó.
